95530 – Önellátásra oktatás

Eredeti szerző: maroz

<

p style=”text-align: justify”>Lássuk be, így, életem delén túl rám fért. Kicsit ugyan
meglepett, hogy ezt a magyar egészségügytől kaptam meg, én várni pofon jobbról,
mondhatnám magyarázkodva, de még ez sem igaz. Nem vártam én semmit, már régóta
nem várok, idővel rájöttem, hogy én ebben a rendszerben alapanyag vagyok, mint
kappan a baromfi-feldolgozóban, tehát a rugalmas ügyintézés érdekében jobb, ha
úgy is viselkedek. Annyi a különbség, hogy nekem a végén adnak a kezembe egy papírt
is, na, arról tudhattam meg már itthon, utólag, hogy én biza meg voltam oktatva
önellátásra.

Ez a poszt arról szólna, hogy két Magyarország van. Lehet,
hogy van több is, de ez a kettő, ez nagyon van. Állam-Magyarország és
magán-Magyarország. Derűs pillanatokat az tud okozni, hogy a kettő között nincs
kerítés.

Még.

Illetve manifeszt kerítés nincs, mégilletvébben: van, csak
nem mindenhol és nem úgy, ahogyan a kerítést laikus, ódivatú polgárként
elképzelnénk. Nem úgy, ahogyan azt a Zóna című mexikói filmben látjuk, ott talán még (vastagítva, aláhúzva, csupa nagybetűkkel) nem tartunk,
nálunk egy kicsit másként néz ki az a bizonyos hat méter magas, szögesdrótos
kerítés. Ez még inkább olyan élményfürdő-szerű, kap az ember a csuklójára egy
karkötőt, majd ennek alapján a beléptető rendszerek megmondják, hogy mihez férhet
hozzá. Annyi talán a különbség, hogy egy ilyen izénél az ember a pénztárnál
eldöntheti, hogy milyen karperecet vásárol, hogy legyen-e benne a szauna is, a
masszázs és teszem azt korlátlan számú csúszdahasználat. Tán még egy
rántotthúsos szendvics és egy korsó sör is beleintegrálható, szóval az embernek
van némi beleszólása abba, hogy milyen is legyen az a napi program, amit
bevállal.

Ezzel szemben aki élmény-Magyarországra érkezik vellneszezni
annak igazoltan nincs semmiféle választása. Amint belépett (ami a valóságban
ugye egy kilépés, és ebbe újfent semmi beleszólása nincs a polgárnak, eltelt a
kilenc hónap, lejárt a kilakoltatási moratórium, hiába minden visítozás, hiába
a sírás, ki kell lépni, hogy beléphessünk) már rá is applikálják a csuklójára
azt a bizonyos képzeletbeli karkötőt, benne a csip, arra rátöltve, hogy ez az
adott egyed mihez férhet hozzá és mihez nem.  A csipnek a tartalmát menet közben felülírni,
módosítani szinte lehetetlen. Sőt, néhány százezer új vendég még ilyen csipes
karkötőt sem kap, nekik a sorsuk bőven meg van írva abban a bizonyos valós
karszalagban is, amit tényleg ráraknak az újszülöttek csuklójára: Kolompár
Dzsennifer, és már ennyi elég is. Nincs átjárás. Igazoltan. És ami a legszörnyűbb,
hogy ezt el is hisszük. Ez is igazolt.

Mindez még akkor is igaz, ha találunk rá ellenpéldát. „Nem
igaz, mert én ismerek a környezetemből kettő olyant is, akinek sikerült!!!” –
hallhatjuk a tipikus ellenvetést, amire én türelmesen újból és újból elmondom,
hogy rendben, de akkor most szíveskedjen a kedves érvelő azon ismerőseit is
felidézni, akiknek ezzel szemben mégsem sikerült. Ilyen furcsán működünk, az
feltűnik, ha kettőnek sikerül, és az ragad meg a fejünkben, ezzel szemben abba
bele se gondolunk, hogy a másik 98-nak a környezetünkből biza nem sikerült. „Ők
a hibásak, miért nem igyekeztek ők is jobban!” – jön az újabb replika, és ez
így megy a végtelenségig, ha az ember belemegy ilyen vitákba. Ez valahol
érthető is, az ember szereti meggyőzni magát arról, hogy a jó sorsát ő nem ám
ajándékba kapta, hanem bizony azt ő tökéletesen kiérdemelte, és lássuk be, ez
így kényelmes. Megspórolható vele például egy olyan konzekvensen és őszintén
végigvitt gondolatkísérlet, amelyik úgy kezdődne, hogy: megszülettem egy
szabolcsi putriban, egy cigánycsalád ötödik gyermekeként.

Nekem ez a feltörés sikerült. Igen sokat merengtem azon az utóbbi
időkben, hogy ez valójában minek is köszönhető, jó lenne ezt egyszer alaposan
megírni, de pillanatnyilag úgy érzem, hogy kicsi ez az én fejszém egy ekkora
fához. A lényeg az, hogy ezt én egy pillanatig se tulajdonítom a saját
képességeimnek, nem gondolom azt, hogy ez az én érdemem lenne, hanem sokkal
inkább a körülmények szerencsés véletlen szerinti alakulásának, és bizony
sajnos én is fel tudom sorolni azt a kilencvennyolc másikat, akinek nem
sikerült. Szóval a lényeg: nekem most egy olyan karperecem van, amelyikkel ezen
az élmény-Magyarországon a jobb helyekre is bejuthatok, van bejárásom a
magán-Magyarország részbe is, de az identitásomnak elég erősen része az a
kiskrapek is, aki még azzal a másik karpereccel indult neki a világnak, azzal,
amelyik a magán-Magyarország ajtajait már nem, az állam-Magyarországét meg még
éppen hogy nyitja.

Az életem főleg magán-Magyarországon folyik. Ha el kell
jutnom valahová, akkor beülök a kényelmes autómba és eljutok. Akinek nincs olyan
karperece, mint nekem, annak marad állam-Magyarország, a vasút, a busz, a
tömegközlekedés. Amit fogalmilag amúgy én nagyon szeretek, ha külföldön járok ki nem
hagynám semmi pénzért a mindenféle főpályaudvarokat, a villamost, a metrót. Zürich
nekem a Hauptbahnhof  is, és Párizsban is
sokkal jobban leköt a metró, mint a Notre Dame. De Magyarországon ha tehetem,
akkor elkerülöm a tömegközlekedést. És tehetem, mert az állam-Magyarországon
van, nekem pedig a belépőm jó magán-Magyarországra is.

Ha a fogam fáj úgyszintén magán-Magyarországon keresem rá a
vigaszt. Időre várnak, csillog-villog minden, halk zene szól, beavatkozás
közben bátorítólag fogják a kezem és kedvesen fellocsolnak, ha mégis elájulnék
a szuritól. Ha valami más fájna, akkor többnyire arra is van megoldás magán-Magyarországon.
Még tán azt is megkockáztatnám, hogy a háziorvos, mint intézmény afféle félút a
kettő között, még nem magán, de már nem is állam, van egy kevéske
csillog-villog, de halk zene már nincs, és a kezemet se fogják, ezzel szemben
fizetni se kell a végén. Persze időnként adódik úgy, hogy nem tudom elkerülni
állam-Magyarországot. Vagy nem is nagyon akarom. Tudom, hogy cinikusan fog
hangzani az a Mallarmé-parafrázis, miszerint a világon minden avégből létezik,
hogy poszt váljék belőle, de engem időnként a kíváncsiság is motivál, szeretem
a saját szemeimmel látni azt a másik, az állam-Magyarországot is, holott ugye
el is kerülhetném, mert vagyok én olyan szerencsés.

Állam-Magyarország szörnyű. Az a mellbevágó kontraszt, a csillog-villog után az
a teljes kilátástalanságot sugalló lepukkantság,  a két méter magasságig tíz évvel ezelőtt olajfestékkel
lekent, de ma már málladozó  folyosó, a
rengeteg koszlott, szamárfüles A4-es lapra rányomtatott utasítás, hogy ezt
tilos, azt tilos, no meg az ügymenet. Nem ám, hogy telefon, időpont, á, frászt:
tessék idejönni fél nyolcra, beállni a sorba és ha jut aznapra sorszám, akkor öröm,
lehet visszajönni tizenegyre. És ugye a személyzet. Magán-Magyarországon fogják
a kezem és fellocsolnak, állam-Magyarországon ha nem elég alázatosan és nem az
elvárásoknak megfelelően merészelek kérdezni fel is pofoznak. A kérdezés amúgy
itt nem komilfó, munkadarab lennék én, az meg ne pofázzon. Beültetnek valami
gépbe, fújjam-szívjam, megmázsálják a tüdőmet, a végén a kezembe nyomnak egy
papírt, számok, rövidítések, grafikon, de hogy mindez mit jelent, ne tartozzon
rám. Orvos unottan felír valamit, a vényt a kezembe nyomja, Hofi jut az
eszembe, ő nem mondja meg, hogy mire írta fel, én nem fogom elárulni, hogy mire
szedem. Kérdezni nincs miért, egyrészt tudom, hogy arra többnyire úgyis csak
duzzogás és némi hümmögés a válasz állam-Magyarország intézményeiben, másrészt
pedig pofám sincs, mert a 45 négyzetméteres folyosón cirka ötven ember vár még
a sorára. Emberek, akiken már ránézésre is látszik, hogy nekik az a bizonyos
karperecük csak állam-Magyarországra érvényes. A ruházatukon, az a kezükön, az
arcukon, de leginkább a viselkedésükön, azon a megszeppent-alázatos, a kiosztott
pofont is leszegett fejjel megköszönő és a pofonosztótól az okozott kellemetlenségért
bocsánatot kérő, alattvalóra, de még inkább jobbágyra jellemző viszonyulásukon.

Magán-Magyarországra szóló karpereccel mindez elkerülhető.
Még akkor is, ha ebben a bizonyos Magyarország nevű vellnesszben nem mindig
sikerül külön, magán vagy állami medencéket építeni, bármilyen furcsa, de ebben
az országban még ez is megoldható, ugyanaz a medence felosztható belevizelős és
nem-belevizelős részre. Amikor felhívom az egyik orvos barátomat, hogy ugyan,
magyarázná már el nekem ezeket a számokat és rövidítéseket szinte mindig az az
első reakció, hogy de hát miért nem hívtál, bementem volna én veled, vagy
odaszóltam volna a kollégának, hogy nézzen már rád soron kívül, én is megteszem
az ő klienseivel. Ez körülbelül olyan, mint terpeszkedni a nem-belevizelős
részben és sugárban brunyálni azokra a csórókra, akiknek csak a belevizelős
jut. Erkölcsileg necceske, de pénz spórolható meg vele, és magán-Magyarország
polgárait ez zömmel már meg is nyugtatja, sőt, többnyire még büszkék is szoktak
lenni, hogy né, milyen okosak, leleményesek is vagyunk mi. Állam-Magyarország
polgárai pedig bátran lenézhetőek: miért nem iparkodtak ők is jobban, akkor
nekik is lenne ilyen karperecük és akkor ők is brunyálhatnának a maradékra.

Vasút. A napokban láttam egy vicceset. Orbánék által
újranyitott szárnyvonalon a vonat előrejelzett késése negyven perc volt. Hazaérve
utánanéztem: ezen a vonalon a teljes menetidő 35, azaz harmincöt perc. Össze-vissza
járó vonatok, szinte már az a rendkívüli, ha egy járatnak nincs legalább tíz
perc késése, soha el nem kapható csatlakozások, iszonyatos, nem is tudom mit
idéző állomások, kosz, lepukkantság, borzalmas személyzet, ez is
állam-Magyarország. És miközben nekem megadatik, hogy mindezt elkerülhetem, még
azt is látnom kell, hogy nagyon sok embernek még ehhez a szörnyűséges
lábáztatóhoz sem ad belépési jogot a karperece. 

Állam-Magyarország ezeken a helyeken mutatja meg az igazi arcát. Meg még ott, ahol az állam a meghatározó, mint gazda, mint fenntartó, mint működtető. Amit a magán-Magyarországra jogosító karpereccel bíró szerencsések totálisan el tudnak kerülni az nagyon borzasztóan szörnyű, amit csak részben, ott a belevizelős vs. nem-belevizelős felosztás megy. Gyerekeim egy falusi iskolában kezdték a tanulmányaikat, a budi az udvar végében volt, majd az ország egyik legjobb vidéki gimnáziumában folytatták, van rálátásom erre is, arra is. Valamint azt is tudom, hogy ez csak azért alakult így, mert nekem megvan az a bizonyos belépőm a magán-Magyarországra. Láttam, meg tudtam számolni, hogy hányan és milyen szülői háttérrel mentek el abból a bizonyos falusi iskolából jobb helyekre. Nagyon meg tudtam számolni, még az egy kezem is sok volt hozzá. 

Megkaptam hát az orvosi papírt, önellátásra vagyok oktatva,
bármit is jelentsen ez.

Erre oktat ez a mostani hatalom is. Le van szarva
állam-Magyarország, törődjünk inkább azokkal, akiknek már eleve megvan a
belépőjük a magán-Magyarországhoz is. Eddig szinte minden döntésük arról szólt,
hogy akinek sok van annak még több lesz, persze nem mindenkinek, de hát ez már
csak aprócska részletkérdés, valószínűleg anno a telkes jobbágy ősömet se hozta
különösebben lázba az, hogy a geróf most a nejének vagy a szeretőjének kedvez
éppen jobban. Akinek eddig futotta S7-es Audira annak majd ez után futni fogja
S8-asra is, és Orbánék szerint ez a fejlődés. Apró kellemetlenség, hogy
magán-Magyarország még nem fogja elég erős kézzel állam-Magyarországot, de az
ősz ennek a kis málőrnek a kijavításáról fog szólni. És lássuk be, ez, ha van
az embernek magán-Magyarországra érvényes karperece még támogatható is. Ha nekem
történetesen van, ha én Szerencsés János vagyok, ha én megtehetem, hogy ívesen
elkerülöm állam-Magyarországot, ha nekem nem kell a telebrunyált medencében
megmártóznom, akkor nem teljesen ésszerű az, ha minden egyes fillért, amit állam-Magyarországra
költenek ablakon kidobott pénznek tekintek?  Ha ennek idővel az lesz a következménye, hogy
állam-Magyarország egy irtózatos hely lesz, mondd már,  akkor mi van?

Akkor
majd megépítjük végre azokat a hat méter magas, tetején szögesdrót kerítéseket
is. Aki kívül kerül, az így járt, miért nem iparkodott jobban, hát ezért
oktattuk mi önellátásra a hálátlanját?

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16521873-69d951f368b5a' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16521873&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16521873-69d951f368b5a&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16521873-69d951f368b5a' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>