A Bender-log az Elveszett Városban

Eredeti szerző: Kettes

Rudyard Kipling: A Dzsungel Könyve (részlet)

A Hideg Tanyán a majmoknak eszükbe sem jutottak Maugli barátai. Elvitték a fiút az Elveszett Városba, s egyelőre nagyon meg voltak elégedve magukkal. Maugli sohasem látott még indiai várost, s ez, ámbár jóformán romba dőlt már, mégis csodálatos és pompázó volt. Valami király építette réges-régen egy kis dombra. Még nyomon lehetett követni a kőből épült műutakat, amelyek a leomlott kapukhoz vezettek, ahol egy-egy megmaradt faszilánk lógott még a kopott, rozsdás sarokvasakon. Fák nőttek kívül-belül a falakon; a mellvédek szétmállottak; vad kúszónövények lógtak ki a bástyatornyok ablakaiból.

A domb tetejét nagy, fedetlen palota koronázta; az udvarok s a szökőkutak márványa megrepedezett, vörös és zöld foltok éktelenkedtek rajta, s még a kövezett udvart is, ahol a király elefántjai szoktak tartózkodni, tökéletesen fölverte a fű – de még fiatal fák is nőttek rajta. A palotából hosszú sorait lehetett látni a várost alkotó tetőtlen házaknak: mint megannyi üres kaptár, tele sötétséggel; a téren, ahol négy út találkozott össze, idomtalan kőtömb sötétlett – valaha bálvány lehetett; látszottak az árkok és gödrök az utcák sarkán, ahol valamikor a közutak voltak, s a templomok töredezett kupolái, amiknek oldalán vadfüge sarjadt ki. A majmok az ő városuknak nevezték ezt a helyet, s úgy tettek, mintha lenéznék a Vadon Népét, amiért az erdőben él. Pedig hát fogalmuk se volt arról, mire valók ezek az épületek, és hogyan kellene hasznukat venni. Körbeültek a király tanácstermének padozatán, bolhászkodtak, és embernek hitték magukat, vagy ki s be szaladgáltak a tetőtlen házakban, vakolatot és régi téglákat gyűjtöttek össze egy sarokba, aztán elfelejtették, hogy hová dugták, csapatostul összeverődtek, kiáltoztak – aztán egyszerre, uzsgyi, játszani mentek, föl s alá futkosva a király kertjének teraszain, s mulatságból rázogatták a rózsafákat, a narancsfákat, csak azért, hogy a virágot, a gyümölcsöt lehullani lássák. Kikutatták a palotának minden folyosóját, sötét alagútját, száz meg száz sötét kis szobáját, de sohasem emlékeztek arra, hogy mit láttak, mit nem, így jöttek-mentek, egyedül, kettesben vagy seregestül, s mondogatták egymásnak, hogy azt cselekszik, amit az emberek. Ittak a víztartókból, s beszennyezték a vizet, aztán verekedtek érte, aztán csoportokba verődtek, s azt kiáltották: „Nincs az egész Dzsungelban olyan bölcs, jó, okos, erős és nemes nép, mint a Bender-log, a Majmok Népe!” aztán újrakezdték az egészet, amíg meg nem unták a várost, és vissza nem tértek a fák tetejére, remélvén, hogy a Vadon Népe észreveszi őket.

Maugli, akit a Dzsungel Törvénye szerint neveltek, nem szerette és nem is értette ezt az életet. A majmok késő délután cipelték a Hideg Tanyára, s nem feküdtek le – mint ahogy Maugli tette volna ilyen hosszú utazás után -, hanem egymást kézen fogva körtáncot jártak, s énekelték a maguk bolondos dalait. Egyik majom beszédben közölte társaival, hogy Maugli elfogatása új korszakot jelent a Bender-log történetében, mert Maugli meg fogja tanítani őket, hogyan kell botokat, vesszőket összefonni, védelmül eső és hideg ellen.

Maugli felkapott néhány indát, és csavargatni kezdte, s a majmok meg is próbálták utánozni; de egy-két perc múlva már nem érdekelte őket a dolog, kezdték egymás farkát cibálni, s négykézláb ugrándoztak, nagyokat vakkantva.

– Ehetném – mondta Maugli. – Idegen vagyok ebben a részében a Vadonnak. Hozzatok ennivalót, vagy engedjetek vadászni.

Húsz-harminc majom rohant el egyszerre, hogy diót és vadgyümölcsöt hozzon neki; de útközben összeverekedtek, s ami kevés gyümölcs megmaradt, azzal kár is lett volna vissza térni. Maugli fáradt volt, bosszús és éhes: kóborolt az üres utcákon, el-elharsogva az Idegen Vadász kiáltását, de senki sem válaszolt neki, s Maugli érezte, hogy csakugyan átkozottul rossz helyre került. „Mind csupa színigazság, amit Balú mondott a Bender-logról gondolta magában. – Nincs törvényük, nincs vadászkiáltásuk, nincsenek vezetőik – csak bolond szavaik vannak, és apró, nyúlkáló, tolvaj kezük. Az én hibám lesz, ha itt éhen halok, vagy megölnek. De megpróbálom, hátha visszatérhetek a magam vadonába. Balú bizonyosan elver, de még az is jobb, mint buta rózsaszirmokat hajszolni a majmok között.”

Mihelyt a város faláig eljutott: visszarángatták a majmok. Azt mondták neki: nem is tudja, mennyire boldog – és megcsípkedték, hogy hálálkodásra kényszerítsék. Összeszorította a fogát, s egy szót sem szólt, fölment a lármázó majmokkal egy teraszra, a vörös homokkővíztartók fölött, amelyek félig tele voltak esővízzel. A terasz közepén egy romba dőlt, fehér márvány nyári lak volt, amely száz esztendővel azelőtt meghalt királyok számára épült valamikor.

Kupolás teteje félig beomlott, s eltorlaszolta a palotából odavezető föld alatti folyosót, amelyen a királynék szoktak járni; de a falait áttört márványfaragások, szépséges, tejfehér kőcsipkék díszítették, agáttal, karneollal, jáspissal, lápiszlazulival kirakva – s amikor a hold feljött a domb mögött, keresztülragyogott az áttört falon, olyan árnyékot vetve a földre, mint valami fekete bársonyhimzés. Akármilyen fáradt, álmos és éhes volt is Maugli, akarva, nem akarva, kacagnia kellett, amikor egyszerre húsz majom is mondani kezdte neki, hogy mily nagyok, bölcsek, erősek és nemesek ők, s mekkora bolond volt, hogy elakarta hagyni őket.

– Nagyok vagyunk. Szabadok vagyunk. Csodálatra méltók vagyunk.

Legcsodálatosabb népe a Vadonnak! Mindnyájan azt mondjuk, hát lehetetlen, hogy igaz ne legyen! – kiáltozták. – És mert te még nem hallottad ezt, elmondhatod a szavainkat a Vadon Népének, hogy ezentúl észrevegyenek bennünket: mindent elbeszélünk neked a mi nagyszerű népünkről.

Maugli nem tett semmi ellenvetést, a majmok pedig százával gyűltek a teraszra, hogy meghallgassák szónokaikat, akik a Bender-log dicsőségét zengték; s valahányszor egy szónok elhallgatott, mert elakadt a lélegzete, valamennyien egyszerre kiáltották:

– Úgy van! Igaz! Mindnyájan azt mondjuk!

Maugli bólogatott, pislogott, igent mondott, ha kérdeztek tőle valamit, s a feje csak úgy zúgott a lármától. „Valamennyit Tabaki, a sakál haraphatta meg – gondolta magában -, most megvesztek. Ez bizonyosan nem más, mint veszettség.

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16519475-68785cf4bbc2d' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16519475&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16519475-68785cf4bbc2d&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16519475-68785cf4bbc2d' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>