A kisember kis szabadsága
Eredeti szerző: maroz
Az elveket számon kérni jó dolog. Csak nem úgy, ahogyan azt mifelénk elképzelik. Mondanám, hogy mifelénk az a szokványos, miszerint a másikon a saját elveinket kérjük számon, azért orrolunk rá, amiért nem a mi értékrendünk szerint cselekszik, de még ez is csak valamiféle igen erős túlzás, látszat, ami mögötte van az talán még ennél is izébb. A súlyos rögvalót olyankor tapasztalja meg az ember, amikor közvetíteni próbál két, egymással vitában álló fél között. Nem a világ sorsáról vitáznak, hanem pimf, egyszerű, hétköznapi dolgokról, és egy kívülálló nagyon jól látja, hogy annak a vitának viszonylag könnyedén lenne feloldása, de ennek ellenére iszonyúan nehéz haladni, mert már az alapvetés is ez ellen hat.
Iszonyú nehéz addig eljutni, hogy a felek legalább magukban tisztázzák, hogy mit is szeretnének. Mi lenne az, ami számukra elfogadható megoldást jelentene, és ha arra a másik felet is rá lehetne beszélni, akkor vége is lenne a konfliktusnak, kézfogás, halk zene, stáblista, majd a felirat: VÉGE. Az erős maszkulin attitűdjeink miatt mifelénk egy win-win szituáció szinte fogalmilag elképzelhetetlen, hiszen ahhoz szükségszerűen mindkét félnek engednie kellene, az pedig a mácsó normák szerint a gyengeség jele, a gyengéket pedig elfogyasztják vacsorára, tehát erősnek kell mutatkozni, bármi áron. Nálunk egy konfliktus forgatókönyve csak úgy állítható össze, hogy a végén az egyik fél totális diadalt arat, a másik pedig el van pusztítva. Egyszer, de akkor nagyon. Agyagba van döngölve.
Nem, kedves olvasó, még mindig nem a politikáról, a közügyeinkről beszélek, ezek még mindig az általam megtapasztalt hétköznapi attitűdök. Napi, sokszor pitiáner konfliktusok. Például X szereplőt némi kis igazságtalanság, méltánytalanság érte Y szereplő részéről. Nincs azon mit csodálkozni, hogy Y ezért alapból meggyűlöli X-et, hiszen mélyen emberi tulajdonság az, hogy dühöt és haragot érzünk azok iránt, akiket bántottunk. Az is érthető, ha X mérges lesz, ki a fene ne lenne mérges, ha méltánytalanság érte, mondom, mindez érthető, ami viszont nehezen befogadható, az mindezeknek a mértéke. X-et halálosan feldühíti már maga a puszta tény is, hogy őt, az ő szentnek és sérthetetlennek gondolt személyét egyáltalán érheti igazságtalanság. Nem, nem az zavarja, hogy a világban létezik az igazságtalanság, hanem hogy őt is elérheti. Így akár órák is el tudnak menni azzal, amíg a közvetíteni próbáló ember meggyőzi őt arról, hogy van ilyen, ez az élet normális része, bárkivel előfordulhat és inkább azon töprengjünk, hogy hogyan lehetne ezt a sajnálatosan megtörténtet megreparálni. Nem, az nem megoldás, hogy pusztuljon el a Föld. Nem, az sem lehetséges, hogy meg nem történtté tegyük az egészet. Nem, az igazságtalanság okozóját sem tudjuk kivégezni, és még az is vitatható, hogy megérdemelné-e. Közben Y-t is meg kéne tudni puhítani, hogy bármennyire is gyűlöli X-et, de most tényleg az van, hogy méltánytalan volt vele. X-et egy igazságtalanság érte, és erről bizony ő tehet. Nem, ő nem szarember, nem rosszaságból volt méltánytalan, hanem hibázott. Igen, ilyesmi bárkivel előfordulhat, és aki ezt beismeri, majd kezelni próbálja attól nem lesz még egy legyőzött utolsó szar, egy csicska, ahogyan azt a mácsó észjárás mondatná velünk.
A konfliktust sokszor azért nem lehet feloldani, mert vagy egyik, vagy mindkét fél annyira beleáll a saját sértettségébe, hogy még csak addig se lehet eljutni, hogy a „mit szeretnél?” kérdésre adjon egy ésszerű feleletet. A toporzékolást, mint álláspontot úgy különösebben nem lehet képviselni, és két toporzékolás között közvetítsen a Fletó. Nem az, hanem az a másik, az igazi. Na, ilyen embereknek, ilyen attitűdökkel sűrűn átitatott társadalomnak játszik a politikai elit. Csoda, hogy olyan a nóta, amilyen? A kisember pont azt hallja vissza, amit hallani szeretne.
Közben pedig nem veszi észre, hogy erre rámegy a szabadsága. A kis ember kis szabadsága. Az ugyanis egy nagyon furcsa műfaj, még a szexnél is furcsább, mert azt azért némi megszorítással ugyan, de lehet egyénileg is művelni. A szabadságot nem, és azért nem, mert túl sokan vagyunk. Minden egyes rohadt négyzetkilométeren ücsörgünk átlag 108-an. Tessék utánaszámolni: egy három perces séta alatt átlag legalább öt másik emberbe botlunk. Mongóliában, Grönlandon még talán elképzelhető a szabadság individualista formája, de nálunk nem.
Mifelénk a kisember kis szabadsága csak úgy képzelhető el, ha van, ha szükségszerűen létezik a másik kisember kis szabadsága is. Az pedig csak akkor létezik, ha a kisember elismeri azt létezőnek. Mondhatni: a kisembernek pont akkora szabadsága van, mint amekkorát a másik kisember részére kiutalni gondol. Ha kábé semekkorát, akkor neki is pont akkora lesz, welcome to Hungary, kedves utazó, a reményt a határon leadni szíveskedjenek!
A kisember kis szabadsága mellett mindig jelen van a nagyember szabadsága is. Annak pedig, tetszik, nemtetszik mindenképp van egy lázárjánosi értelmezése is. Akinek nincs semmije, annak a szabadsága is annyit ér. Akinek pedig bőven van, az meg tudja venni magának. Szabadságában áll a szívének kedves életmód szerint élni. Szórakozni, olyan színházba járni, amilyenbe akar, olyan zenét hallgatni, amilyent akar, azt mondani, amit akar, neki vigyázzba fog állni az a rendőr, amelyik a kisembert földhöz csapja, ha olyanja van. Ha bárkivel konfliktusa lenne, akkor szabadon dönthet: szarrá pereli, vagy szarrá vereti. Ha valami kell neki, akkor elveszi, az ügyvédek meg majd elrendezik, oszt jónapot. Ez a kisember számára nem járható út, őt legfeljebb be lehet azzal csapni, hogy csihadj, felejtsd el a te kis szabadságaidat, inkább gondolj erősen arra, hogy belőled is lehet nagyember és akkor majd neked is lesz ugyanekkora szabadságod, mint nekünk, nagyoknak. Csak addig még egy kicsit.
A kisembernek attól lesz, lehet szabadsága, ha belátja, hogy ez egy társas műfaj. A kisembernek pontosan akkora szabadsága lesz, amekkorát ő a másik kisember számára megenged. És itt, ennek a megengedésnek a kapcsán jönnének elő azok a bizonyos elvek. Amelyek azért vannak, hogy számon lehessen kérni őket, de nem úgy. Nem mindig a másikon és mindig a saját elveimet, hanem legelőször is magamon, és azokat, amelyekről én azt mondom, hogy számomra fontosak. Ha én azt mondom, hogy számomra fontos a szabadság, az elsősorban és leginkább engem kötelez.
Elfogadom azt, hogy a számomra nagyon nem rokonszenves embernek is van szabadsága.
Elfogadom azt, hogy másnak is van szabadsága, és akkor is elfogadom, ha azzal, amit a másik a szabadságából eredeztethetően tenni szeretne számomra nem kifejezetten rokonszenves.
Elfogadom azt, hogy a másik akkor is élhet a szabadságával, ha én úgy látom, hogy azzal ártana saját magának. Ha a szabadságával való élés szerintem neki a kárára lenne.
Elfogadom, hogy a másik kisember szinte törvényszerűen csak úgy tud élni a szabadságával, hogy az engem valamilyen mértékben zavar. Mongóliában, Grönlandon esetleg nem, de itt igen. Ilyen-olyan mértékben. Még az is lehet, hogy egyenesen sért azzal, ahogyan a szabadságával él.
Elfogadom azt, hogy a kisemberek szabadsággal való élése csak akkor működik jól, ha a mikéntekről lehet alkudozni. Például a sértés mértékéről: elfogadom azt, hogy nem minden dolog méltánytalan igazságtalanság, ami engem ér egy másik kisember irányából, aki semmi mást nem csinál, csak hozzám hasonlóan él a szabadságával.
Elfogadom azt, hogy a kisemberek egymással ezeket az alkudozásokat érdemben csak ügyesen strukturáltan tudják lebonyolítani. Ez lenne a politika egyik funkciója. A politikusok lennének a kisemberek mediátorai, ők azok, akik jó érzékkel leveszik, megértik azt, amit mi szeretnénk, és ahol köztünk, kisemberek között érdekellentéteket látnak, ott megpróbálnak közvetíteni.
De hogy a fenébe működhetne mindez, ha a fentieket nem vagyok hajlandó elfogadni? Ha én úgy élek, úgy gondolkodok kicsiben is és nagyban is, ahogy a bevezetőben leírtam? Ha én hagyom dühöngeni a mácsó attitűdjeimet és még csak elképzelni sem tudok egy kölcsönös engedmények után létrejövő win-win szituációt? Ha a személyiségem durva megsértésének tekintek minden egyes olyan dolgot, ami megtörténik körülöttem, de nem fillérre pontosan úgy, ahogyan azt én jónak tartom? A politikus egy szerepet játszik, és ez a szerep olyan lesz, amilyent elvárnak tőle. Miért csodálkozunk, hogy a politikusaink olyanok, amilyenek, hiszen ők semmi mást nem tesznek, mint több-kevesebb tehetséggel gyűrik azt a szerepet, amit mi, kisemberek elvárunk tőlük? Tudom, erre azonnal jön a replika, hogy de nem is, én aztán nem ezt várom el tőlük, nehogy már! Ezt egyrészt én nem mindig hiszem el, az ilyen kijelentések mögött túl sokszor fedeztem már fel hogy is mondjam csak finoman, egy nem túl reflektált ént, egy nem kellően kritikusan átgondolt önjellemzést, önismeretet, másrészt pedig tetszik, nemtetszik el kell fogadnunk, hogy tömeg vagyunk. Ha ötszáz néző közül 450 azt várja el a fellépőtől, hogy magyarnótát énekeljen, akkor bátran rá lehet mondani arra a közönségre, hogy az bizony magyarnótát szeretne hallani. Ellenpróba: kiáll az előadó és belekezd egy operaáriába. Hiába találkozna ez az ötven ember tetszésével, a 450 úgyis szét fogja fütyülni, és addig emberkedik, amíg megkapja a maga magyarnótáját.
Erre pedig hiába duzzog be az az ötven ember, hiába von le bugyuta következtetéseket (ezek azért akarnak magyarnótát, mert idióták, droidok, gondolkodni nem képes csürhe, akiket megvezettek, stb.), ezzel sokra nem megy. Ha ő maga sem hajlandó elfogadni azt, hogy itt alkukat kell kötni, akkor ő maga is inkább a probléma, semmint a megoldás része lesz. De még az sem elég, ha eljutna oda a kisember, hogy egyáltalán elismerje az alkuk szükségességét. Szintén élettapasztalatom, hogy sok vita azon is el tud csúszni, ha a felek már nyitottak a megoldásra, de egészen egyszerűen alkalmatlanok arra, hogy a céljukat, azt, amivel úgy állnának fel az asztaltól, hogy végső soron győztünk, mind a ketten a győztünk, tehát hogy azt, amit el szeretnének érni kellően vitaképes módon megfogalmazzák. Majd miután megfogalmazták érvelni is tudjanak mellette. Ez megint nem egy egyedülbaszós műfaj, érvelni csak az tud, aki képes arra is, hogy a másik érveit is meghallja, azokat érdemben átgondolja és a saját érveivel összevesse. Ne gondolja a kedves olvasó, hogy ez valami akkora varászlat lenne, hosszú évek óta látom a saját szememmel, hogy egészen kis gyerekeknek is átadható a módszer. És működik. Kicsiben. Láttam.
A szabadság eszméje egy szép dolog. Ha valakinek az elvei közé beficcent a szabadság szeretete is, az úgyszintén egy szép dolog. De igazán szép akkor lesz, ha belátja, hogy ezeket az elveket bizony rajta számon is lehet kérni, és ezen megdöbbenve végez egy aprócska revíziót: vajon tényleg annyira fontos nekem ez az izé, hogy miatta bevállaljam a számonkérhetőséget is? Ha a válasz igen, akkor ezzel egy csomó feladatot is kijelölt saját magának. Hozzálátni valamiféle önépítéshez, önfejlesztéshez, valami olyasmire gondolok, mint amit a hazai, magukat konzervatívnak elgondolni szándékozó fiatalok és kevésbé fiatalok tettek, mínusz Oakeshott. Ennek lenne értelme, mert itt mindenki talál konkrét, személyre szóló feladatokat is. Például elolvasni néhány könyvet. Sokat-sokat teázni és merengeni a sárga páragőzben. Időnként összeülni más merengőkkel és átbeszélni, hogy ki mire jutott. Keresni azokat a módszereket, amelyek segítségével bölcsebben, célravezetőbben lehetne a másikat meggyőzni arról, hogy a sok gondolás, a sok legitim gondolás közül miért lenne a mi gondolásunk a jobb.
Amíg a közönség, amíg a kisemberek nem kényszerítik rá a politikusokat, hogy egy másmilyen szerepet játszanak, addig mi a rossebért reménykedünk abban, hogy hátha mégis, hátha maguktól? Miért tennék? Hogy kifütyültessék magukat? Azért annyira ők sem hülyék. Pláne, hogy ők valahol titokban, a lelkük mélyén arra gondolnak, hogy belőlük a szerepjátszás jutalmaként nagyember lehet. Nagy-nagy szabadsággal. És ezt még csak annyira elítélni se lehet, illetve ha lehet is, minek. Tessünk rákényszeríteni őket, hogy egy másmilyen, a céljainknak megfelelőbb szerepet játszanak, de ehhez nem spórolható meg az az aprómunka, amelynek során mi, saját magunkat is alkalmassá tesszük ahhoz, hogy a megfelelő szerepfelfogást elfogadjuk és befogadjuk. Évtizedes munka, de én nem nagyon látok más esélyt.
kösz, ez már nagyon kellett.
A csudába, megint igazad van, Maroz. Nem lesz itt pörgés, ehhez nincs mit hozzátenni…
Ha valaki nem akar megegyezni, sőt, a politikáját, az egész megélhetását, az életét a nem megértésre alapozza, hogy ne mondjam, a meg nem értés vámszedője, azaz ellenérdekelt a megértésben, mert akkor éhen hal: azzal hogyan akarsz megegyezni? Szerintem itt bukik a mutatvány, de egyébként az írás rendben van. (Mint mindig.)
Nem kérem. Én nem tudok/akarok kiegyezni senkivel, aki olyan ideológia/értékrend hordozója, hogy ha hatalomra kerül, akkor az én értékrendem feladására vagy legalábbis annak eltitkolására kényszerít direkt vagy indirekt módon. Továbbá, nekem nincs senki olyannal megtárgyalnivalóm, ki pozitív értékek kisajátításával foszt meg engem ezektől és ítél ezáltal “elkárhozásra.”
Ezektől eltekintve, Lex Simicskának nálam nincs nagyobb híve, de azért ha beköszönt az aranykor és az őzike mellett az oroszlán is füvet fog enni, én azért oroszlán szeretnék lenni.
@Humperdickk: Ha sok a meg nem értés vámszedője, az szerintem leginkább azért lehetséges, mert sok a meg nem értés is.
Nyilván aki erre megalapoz egy megélhetést az erősen érdekelt lesz abban, hogy dögivel legyen meg nem értés, nehéz elképzelni például olyan szituációt, amelyikben egy válóperes ügyvéd harcol azért, hogy az emberek igyekezzenek békésen, kölcsönös egyetértésben lezárni a kapcsolataikat.
De hát pont erről beszélek én is, hogy ahol az alapvető attitűdjeink olyanok, hogy a hétköznapi ügyeink vitele során sem nagyon preferáljuk a kooperatív stratégiákat, ott a politikai elit is ezen elvárásaink szerint fog muzsikálni. Például arról, hogy minden harc, minden háború, és kétféle ember képzelhető el: aki győz ebben a háborúban és aki elveszik. A mutatvány perszehogy megbukik, mert ezen változtatni nem olyan egyszerű, és ez egy hatalmas eufemizmus volt. Nem olyan egyszerű, de vannak példák rá, hogy nem is teljesen lehetetlen. Látni olyant is, hogy húsz-harminc év alatt változtathatatlannak hitt attitűdök változnak meg, jelentős mértékben. Na, azok az érdekes mutatványok! 🙂
@post: Ez bizony jól meg van írva, és Humperdickk kiegészítésével szinte tökéletes. Sajnos Karl May egyik “örökbecsű” megmondása jut eszembe erről: “Ha minden indián olyan lenne, mint Winnetou, és minden fehér ember olyan, mint Old Shatterhand, akkor a két nép békében élne egymással, és segítenék, támogatnák egymást” (ez egy régi rossz fordítás). Szóval, igazad van maroz, de nagyon nehéz lesz! És valami elképzelhetetlen türelem és belátás kell hozzá, azt hiszem. Ha még nincsenek túl sokan, akik kifejezetten ez ellen, és ezt meglovagolva ténykednek.
@maroz:
Alapjában sok minden tetszik kissé hosszúra nyúlt posztodban. De:
Lehet, hogy túl szigorú vagyok: a politikusok SOHA ne legyenek a kisemberek mediátorai. Nem az a feladatuk. Ők csak az egyik fél lehetnek egy közvetítési folyamatban, ha…
És imádom az optimizmusodat. A posztban még évtizedes munkáról írsz, a kommentedben már húsz-harminc évről. Szerintem vitassuk ezt meg 100 (száz) év múlva. Találkozzunk este hatkor, háború után.
@HaKohen: Ezt a mediátorkodást erősen átvitt értelemben gondoltam ám. És nem is a politikai eliten van a hangsúly, hanem azon, hogy a kisember elfogadja azt, miszerint a politika is az alkudozásokról, az egyezkedésekről és a kompromisszumokról szólna, ha jól csinálnák. Ha rákényszerítenénk őket arra, hogy úgy csinálják. De amíg mi magunk is úgy éljük a hétköznapjainkat, hogy kifejezetten lelkesen fogadjuk a farkastörvényeket…
A húsz-harminc év az már évtizedes, nem? 😉
Úgy gondolom, hogy a változás az egy hosszú folyamat lesz, ha lesz, és ott már látszanak részeredmények. Például egy X dologgal szembeni, uralkodónak mondható elutasító attitűd szerintem ritkán fog tíz év alatt úgy megváltozni, hogy a 90-10 százalékos elutasítottsági arány totálisan megforduljon, és 10-90 legyen. Hihetőbb az, hogy húsz-harminc év alatt beáll egy 50-50%, majd újabb húsz-harminc év múlva egy 25-75%, vagy valami hasonló.
Szóval az este hat, háború után rendben, de a száz évet valamelyest lealkudnám. Legfeljebb nem nagy kehellyel koccintunk a nagy sikerre, hanem pikolóval a kicsire, mondd már. De vicc nélkül, ezek, amikről ábrándoztam csak lehetőségek. Még az is megeshet, hogy nem jön be, vagy pont az ellenkezője jön be.
@maroz: A 22-es csapdája. Amíg együttműködésre képtelen a nép, addig nem tud elég tisztességes ember a politikába kerülni. De amíg nem kerül elég tisztességes ember a politikába (hatalomba és ellenzékbe egyaránt), addig a politika nem engedi, hogy a nép körében a kooperáció gyökeret verjen.
hu.wikipedia.org/wiki/Fogolydilemma#A_politik.C3.A1ban
@stefan75: Arra is figyeljünk oda, hogy a “nép”-re nem csak a politikai elitnek van hatása, ennél azért összetettebb. A civil szféra, a gazdasági szereplők például úgyszintén tudnak alkalomadtán igen erősen hatni. Sőt, a helyi hatalmi tényezők is, például az önkormányzatok. Szerintem súlyos hiba azt várni, hogy majd mindent a politika oldjon meg.
Ki-mű-velt emberfő. Sajnos, sajnos mindig ez jut eszembe, amikor ilyeneket olvasok, mint ez a poszt. Arra sem vagyunk képesek, hogy legalább akkor vegyük a fáradtságot, amikor effektíve rólunk szól a majdani döntés és _van_ beleszólásunk a folyamatba/döntésbe.
Egy budapesti speciális sulit át fog venni a Baptista Szeretetszolgálat.
Tegnap du. 5re meghirdetve a beszélgetés a szülőknek, akarják-e vagy sem, mit szeretnének, tervek, beszámolók, igazgató jelenléte stb.
50 szülő ment el. Öt-ven. Ezek a szülők speciális iskolába vitték a gyereküket, havi hozzájárulást fizetnek az iskolának. Ha a 75%-uk úgy szavaz, akkor nem veszi át az iskolát a Szeretetszolgálat. (nem akarok és nem is tudnék véleményt mondani arról, hogy jó lesz-e az, ha átveszi)
És nem megy el a nyilvános vitára/ szavazásra a szülő. Nem, az istennek se.
Jó, igen tudom nem du. 5re kellett volna meghirdetni, aki dolgozik annak ez még korai. De nem kellene valahogy mégis odamenni, valamelyiknek?
@maroz: Ezért olyan szomorú, hogy ezek is politikai befolyás alatt állnak. Vagyunk még páran, akik próbálnak mozdítani valamit, de egyre kevesebb eséllyel. Valószínűleg már csak kihalással fog ez a helyzet megoldódni. Vagy azzal se.
Első felindulásomban csak annyit akartam kérdezni: hány éves vagy, királyfi? Aztán arra jutottam, jobban kifejtem. Okos királyfi vagy, úgyhogy eszes dolgot írtál. Csakhogy szerintem még annál is okosabb királyfi vagy, mint ami abból derül ki, amit leírtál. Legalábbis merem remélni, hogy pontosan tudod, hogy írásod nagyjából annyi kapcsolatot ápol a realitással, mintha teszem azt az írásbeliség új reneszánszát tűznéd zászlódra, azzal az érveléssel, hogy lehetséges volna több embernek magasabb színvonalon megtanulnia a betűvetést: az ismert természettudományos törvényszerűségek legalábbis nem állnak ennek útjába.
Nem feltétlenül akarnék vitát generálni erről, de említettél egy tömeget, és egy 450 vs. 50-es megoszlást. Ez eddig követhető: írásod azonban leginkább ahhoz az 50 emberhez érhet el, egyetértést a felszínen azok mintegy felétől, mélyebb megértést talán 20%-uktól várhatsz. Az 10 ember, 500-ból. Ha jól tévedek, ez 2%. Nem túl sok, de ha akarom, nem is annyira kevés. Nemzetmentő programot építeni erre azonban nem lehet, még közgondolkodás tárgyában sem.
Az emberek zömének általános problémái annyira más mezőben mozognak ugyanis, hogy a személyes szabadságuk (értsd: amit ők annak vélnek) védelme az ő számukra nem a “szabadságról”, hanem a jussról szól. Nevezetesen, hogy nekik is jusson már *valami*, bassza meg a kutya. Épp elég olyan helyzet van az életükben, amivel deklaráltan nem tudnak kezdeni semmit, az ún. egyéni szabadság ún. terepe lenne hát számukra a végső menedék.
Belátásra bírni őket egy ilyen élethelyzetben, az ő attitűdjeikkel: elsőre nemes, noha reménytelen vállalkozásnak, másodikra azonban még csak annak se tűnik. Annyi értelme van, mint hajléktalanoknak magyarázni, hogy az ivással csak rontanak a helyzetükön. Ez persze igaz… de tudsz jobbat? A szószékről hirdetni az igét nemes dolog, de akiknek szól, azok (bár erről mit se tudnak), Karinthyval éreznek együtt: “egy szószéket a sok közül kibérlek, engedjetek fel lépcsőjére, kérlek”.
Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.
@bor sörmester: “nemes, noha reménytelen vállalkozásnak, másodikra azonban még csak annak se tűnik”.
Nem baj az, ha néha hall az ember értelmes szót is. Ha annak a 2%-nak kicsit több életkedve marad, már az is eredmény.
@bor sörmester: Összecsúsznak itt dolgok. Valahogy itt furcsamód mindenki azt várja, hogy jön valaki, mindegy, hogy ki, önjelölt vátesz vagy egy ráérősebb blogger és az majd megmondja a tutit. Hogy mit kéne itten instant csinálni, hogy instant jó legyen.
Én most ebben a posztban azokhoz próbáltam meg szólni, akik úgy gondolják, hogy lennének nekik valamiféle elveik, csúnya szóval mondva valamiféle liberálisnak gondolják magukat, csak nem akartam leírni ezt a szitokszót, ezért ez a sok szabadságolás.
Gondolj bele, minek olyan embernek a szabadság értékéről pofázni, aki leszarja a szabadságot? Nekem inkább azokkal lenne beszélgetnivalóm, akik úgy vélik, hogy számukra ez egy fontos érték, de ezen közben az egészet borzasztóan félreértik. Félreértik, és emiatt rosszul képviselik, ami azzal járhat, hogy sokan magát a szabadság értékét kérdőjelezik meg, és ez érthető is, hiszen ha valamit ilyen bután képviselnek az jó nem lehet.
És igen, én úgy gondolom, hogy azokból, amiket leírtam tudok konkrét tennivalókat találni a magam számára. Ez az, amit nagyon sokan még csak átgondolni sem hajlandóak, hogy talán azzal kéne kezdeni minden változtatási hórukkot, ami a leginkább a kezünk ügyében van és amire elvileg legkönyebben hatással tudunk lenni: saját magunkkal. Aminek aztán továbbgyűrűzhet a hatása, mert azért vannak, akik figyelnek ránk. Például a gyerekeink. Meg a barátaink. A szűkebb, és időnként, szerencsés esetben a tágabb környezetünk is. Esélyes, hogy az adott mintát átvegyék, továbbvigyék. De nagyon nem mindegy, hogy milyen az a minta, és ezért érdemes dolgozni, még akkor is, ha nagyon jól tudom, hogy ennek vagy lesz vagy nem lesz az egész társadalomra érzékelhető hatása. Valamint ha mégis lesz, akkor hány évtized múlva.
Jó írás, annyira, hogy vitatkozni is kellene mellette. 🙂
Én például a például az:” a politika a társadalmi együttélésről szól > az együttélés szabályai a törvények > a politika kvintesszenciája a törvényalkotás > a hatalom megítélésének adekvát módja a törvényhozás tárgya ÉS formája” gondolatmenetről és következményeiről.
Vagy az agón-alapú versus szolgálat-alapú társadalomkoncepció(?) jövőjéről.
Vagy a hipotetikus és az axiomatikus vita eltérő szerepéről a megoldandó feladatok kezelésében.
De a papság már újra elfoglalta a kulcspozíciókat.
“… lennének nekik valamiféle elveik, csúnya szóval mondva valamiféle liberálisnak gondolják magukat …” Nono, csak liberális elvek lehetnek? (Erősen hajazok arra, hogy a leírtakban sok konzervatív elv is megjelenik. Szocialistáról nem is szólva.)
“…önjelölt vátesz vagy egy ráérősebb blogger és az majd megmondja a tutit…” Pillanatnyilag úgy látom, hogy a legtöbb tutit az írásod szándéka _ maga_ tartalmazza.
Összefoglalva, jól indult ez a randa vasárnap.
http://www.bartleby.com/130/