Civilnek lenni vagy nem lenni

Eredeti szerző: maroz

<

p style=”text-align: justify”>2007 tavaszán egy masszívan globalizált civil szervezet a
Lánchídról köteleken lelógva egy óriási transzparensen üzent országnak-világnak.
Kedves olvasó, meggyőződésem, hogy ön fél perc alatt ki tudja guglizni, ebben
semmi érdekes nincs, ezért ne is tegye, ezzel szemben az emlékezet, na, az mindig érdekes. Nézzük
inkább, hogy melyiket tudja ön felidézni az alábbiak közül!

<a href="http://polldaddy.com/poll/4465773/">Melyik ugrott be önnek elsőnek?</a><span style="font-size:9px"><a href="http://polldaddy.com/features-surveys/">survey software</a></span>

Köszönöm, most már lapozhat!

Gyanúm szerint a legtöbb embernek elsőre a civil szervezet
neve ugrik be, az üzenet viszont egyáltalán nem, legfeljebb a civil szervezet
profilját ismerve lesznek tippjeink, nekem is volt, nem jött be, gugliznom
kellett, ez van. Messze járok vajon az igazságtól, ha merem azt gondolni, hogy
az említett akcióban leginkább maga a civil szervezet neve volt az üzenet?
Erről most nem kell szavazni. El kellene fogadni, hogy ott vannak, erősek, hatalmuk van, letagadhatatlanul.

A civil aktivitás, a civil szervezetek önmagukban véve se
nem jó, se nem rossz dolgok, hanem egy olyasvalami, ami van és számolni érdemes
vele. Néhány lényeges jellemzője: az angol nevéből (non-governmental
organization, NGO) adódik a végzete is. A civil szervezet egy olyan jószág, ami
független a mindenféle kormányoktól, és tipikusan igyekszik független maradni a
piactól is, így adott esetben komoly ellenerőt tud felmutatni mind az állam,
mind a piac túlhatalmával szemben. Nemzetközi felmérésekben időnként felteszik
azt a kérdést, hogy az emberek mennyire bíznak abban, hogy a felsorolt
intézmények a társadalom érdekében működnek, és ennek a bizalmi rangsornak
igencsak az elején szerepelnek a civilek szervezetei, mondjuk egy tizenhetes
listán úgy tizenöt helyet verve a törvényhozásra. De előzik a kormányt is, a
rendőrséget, a vallási intézményeket, valamint a nemzeti- és a globális
vállaltokat is.

A civil szervezetek közül jó néhány globalizáltan működik,
és mint azt a nyitópélda is illusztrálja, többnyire ívesen pottyantanak a nemzetállamok
szuverenitására, amivel a nemzetállamok többnyire akkor sem tudnak mit kezdeni,
ha a fejük tetejére állnak, szóval a szuverenitás-fétisiszták számára van egy
rossz hírem.  

Mindeközben Magyarországon…

A szokásos ambivalencia. Nem merném venni a bátorságot, hogy
átfogó képet adjak a hazai civil társadalomról, inkább a benyomásaimat osztanám
meg, lehet vitatni, pontosítani, kiegészíteni, bár cáfolni is lehetne egyes
megállapításaimat, én örülnék neki a legjobban.
Na, szóval, azt látom, hogy ami működik, az többnyire azért működik, mert sokan
a működtetői közül lényegében véve ebből élnek meg, és mivel többé-kevésbé jól
is csinálják azt, amit, így a társadalom is elfogadja, mert neki is
csurran-csöppen valami. Egy példa, hátha így érthetőbb lesz: Magyar Póni
Szövetség Egyesület.

Érdekesebb azonban az a kérdés, hogy ami nem működik az
vajon miért nem.

Picit úgy jártunk ezzel is, mint sok minden mással,
szenvedjük annak a következményeit, hogy a civilség (mint sok minden más) nem
organikusan alakult ki nálunk, hanem az állam a rendszerváltást követően úgy
gondolta, hogy egy tisztességes társadalmi berendezkedéshez a civil szervezetek
is hozzátartoznak, ezért suhintott egyet a varázspálcájával, legyenek civil
szervezetek, mondta, és évek alatt adott rá néhány tízmilliárd forintot.
Ez szerintem nem volt egy túl átgondolt stratégia.  Váradi Balázs A kincsek átka című írásában azt próbálja meg körüljárni, hogy vajon egyértelműen javít-e
egy közösség helyzetén a talált pénz:

Tekintve, hogy az állam jelentős, nem egyéni produktív
munkából származó bevételek fölött diszponál, az ország értékteremtésre
alkalmas lakosságának és vállalatainak jó része járadékvadászattal fog
foglalkozni, azaz az állam jól tejelő emlőire cuppan rá, és idejét és
találékonyságát nem a piacon beárazott termékek, szolgáltatások, alkotások
előállítására, hanem az ásványkincsekből fakadó bevétel közvetlen vagy
közvetett elsajátítására illetve az értük való marakodásra fordítja.

Ugyanez a csábítás a járadékok törvénytelen vadászatára is
csábít, így nagyobb lesz a társadalom szövetét szétziláló korrupció.

A hasznot
hajtó erőforrások állami ellenőrzése olyan termelőszektorok működésébe vonja be
az államot, ahol annak megjelenése versenytorzító, káros hatásokkal jár.

Mutatis mutandis: a civil szervezeteknek szánt pénzek nem
elsősorban a civil szervezetek létrehozására és minél jobb működtetésére
sarkallta a polgárokat, hanem sokkal inkább a járadékvadászatra. Vállalkozások
tucatjai éltek/élnek meg remekül abból, hogy ezeket a pénzeket – igen sokszor
még csak a látszatra sem adva – magánzsebekbe transzferálják. Cuslágék? Ugyan,
az csak a jéghegy csúcsa, mondom, itt az utóbbi években több tízmilliárd lett elpályáztatgatva
az állam által. „Élelmes” kvázi-vállalkozók szakmányban alakítgatták meg a
mindenféle kamuszervezeteket, írták a kamupályázatokat, és hála a mindig kéznél
lévő hasznos hülyéknek némi kamutevékenységgel még a látszatát is
megteremtették időnként annak, hogy kéremszépen, itt valamiféle ténylegesen
civil tevékenység zajlik.

A szokásos magyar léthazugság, mert egészen természetes
immár, hogy igazságaink  igazságaink  ellen működnek, hogy úgyszólván hazugságaink
működnek igazságaink helyett, sőt gyanánt.

Pár évvel ezelőtt nekem is megadatott a szerencse: hasznos
hülye lehettem. Nehéz lesz úgy elmesélni, hogy lehetőleg senkit ne bántsak meg,
a lényeg az, hogy civilkedve sikerült aktívan részt vennem egy olyan akcióban,
amelyiknek az egyedüli értelme az volt, hogy sikeresen eltapsoltunk tízmillió
forint közpénzt, alsó becslés, és még csak nem is élveztem igazán. A pénz zöme
a Szociális És Mittoménmilyenügyi Minisztériumtól lett pályázva, volt nekik
keretük vastagon (2008 kora őszén kaptuk meg a pénzt, válság? milyen válság???)
ilyen „tegyünk közösen a tohuvabohu ellen”-civilkedésekre. Kéretik lábujjhegyen
komcsizni, a pályázó egy egyházközség volt, a tízmillió kisebbik része pedig
magától az egyháztól (történelmi, magyar) jött. Akció: egy konferencia
szervezése. Cél: ma sem tudom. Komolyan. A mai napig sem voltam képes megérteni,
hogy mi is lett volna az akció deklarált célja. Mondom, a deklarált! Figyelemmel
arra, hogy többször, hosszú órákon keresztül faggattam erről a főszervezőt
azért ez nem semmi.

Ez azért volt vicces, mert az én feladatom ebben az akcióban
a konferencia honlapjának az elkészítése volt, oda meg csak illett volna
legalább pár szóban bullshitelni valamit arról, hogy mi a répát is akarunk. Na,
erről nem bírtam kipasszírozni a főszervezőből egyetlen, közepesen bővített
mondatot sem! Odaírtam hát, hogy várunk mindenkit, aki közösen akar tenni a
tohuvabohu ellen.
Feladatom része volt egy regisztrációs felület megcsinálása, valamint a
regisztrációk fogadása, visszajelzések, egyszerűbb, ha azt írom, hogy a teljes
informatikai háttere a szervezésnek nálam volt.

Kicsit szkeptikus voltam, ki a franc akarhat eljönni egy
ilyen konferenciára, gondoltam, de aztán lepődtem ám akkorákat, hogy csak na.
Rá kellett döbbenjek, hogy ez egy működő iparág. Elsőre a Magyarország határain
belül világhírű előadókból ábrándultam ki. Hát bazze, ezek ilyesmikből élnek!
Arra megy ki közöttük a verseny, hogy kinek sikerül több ilyen konferenciát
megcsípnie (igen, ez nekik nettó+áfa+költségtérítés), ahol is előadhatja
valamelyik több éves hakniját, plusz ugye a járulékos önfényezés.  Csináltak már önök honlapot? Értenek hozzá?
Mert én nem igazán, póverjúzer, vagy hogy hívják az ilyent, van némi tudásom
róla, meg pici rutinom is, kicsit féltem is, hogy le tudom-e gyűrni műszakilag
a legyűrendőket, de itt is kiderült, hogy pofon jönni másik irányból.
Műszakilag egészen jól összejött minden, tán még a dezájnba se nagyon lehetett
belekötni, hanem a tartalom, na, azt megszenvedtem. A méltán híres előadók kötelessége
lett volna ugyanis eljuttatni hozzám az alábbiakat:

–        -egy darab önarckép
-egy rövidke szakmai önéletrajz
-egy kábé egyképernyőnyi összefoglaló a tervezett
előadásról

Kaptam én 20×30 pixeles, olyan 8 kilobájtnyi méretű egész
alakos képet, hogy abból majd kivágom a 260×340 pixelesre tervezett arcképet,
három gondolatjel mögé odalökött kábé tizenöt szót az előadásról, mellé tolsztoji
terjedelmű bemutatkozást, szóval ha egy méltán hírest tisztelni szeretnének
hosszabb távon is, akkor kerüljék el velük a személyes kontaktusnak még a
lehetőségét is.

Mindegy, a végén valahogyan összehazudtam (úgyszólván), és
ekkor jött a második megdöbben. Dőltek a jelentkezők. Nagyon. Szinte napok
alatt beteltek a helyek, várólistákat kellett nyissak! Újfent kiderült, hogy ez
egy rettenetesen működő iparág. Tudják kik közül került ki a résztvevők zöme? A
mindenféle intézmények (rendőrség, önkormányzat, megyei önkormányzat, iskolák,
ésatöbbi) illetékes előadóiból, főelőadóiból és kiemelt főelőadóiból. Ilyenekből
annyi van, mint a tenger. Volt olyan, hogy egyetlen intézménytől a teljes
hierarchia bejelentkezett: előadó, főelőadó, kiemelt főelőadó, összesen öt fő,
nem tudom, említettem-e már, hogy mindannyian ugyanattól az intézménytől.

Jut
eszembe, ezeknek a tohuvabohu-ügyi közepesen kiemelteknek az útiköltséget és az
egyéb költségeiket (a konferencia amúgy ingyenes volt) a küldő intézményük
állta, ne találgassanak, azt is közpénzből.

A konferencia lezajlott, megkapta a maga tizenöt percnyi
hírnevét, de azt nem tudom megmondani, hogy elérte-e a célját, mert nem tudom,
hogy mi volt a célja. A háttéripar működtetése? Mert akkor igen. Ma már a kutya
nem emlékszik az egészre, még a gugliból is alig lehet valamit kibányászni, de
a honlapról megőriztem egy  tükröt. Jó
az. Időnként belenézek, szolidan szemen köpöm magam, és megfogadom, hogy soha
többet nem leszek hasznos hülye.

Kéne valami jó befejezés, de nem nagyon tudok mit írni. Jó lenne, ha civilkednénk, jó lenne, ha lenne erős civil társadalom Magyarországon, mert civilkedni jó dolog, ezt nagyon sok kutatás eléggé hihető módon alátámasztja, jó lenne, ha az állam és a piac hatalmát egy, az előbbi kettőtől független hatalom “kóstolgatná” (igen, a civil szervezeteknek is van hatalmuk, erről szólt a Greenpeace-bevezető), de hogy ez hogyan és miként tudna kevésbé hazug módon működni Magyarorszgon, azt sajnos én sem tudom.
Féligazságokat sejtek, például azt, hogy az államot jelenleg ebből nagyon erősen ki kéne hagyni a milliárdjaival együtt, és hogy valahol inkább nekünk, polgároknak kéne felemelnünk a seggünket a székről, valamint – horribile dictu! – alkalomadtán a zsebünkbe is nyúlnunk, mert ha nekünk annyira nem fontos, hogy áldozzunk is rá, akkor talán egyáltalán nem is fontos és ebben az esetben meg is érdemeljük azt, amit kapunk, de a „hogyan”-t én sem tudom. Talán a hazugságok megtagadása, az lehetne egy első lépés.
Van kedvük beszélgetni róla?