Donna Tonna története
Eredeti szerző: szempontpuska
<
p style=”text-align: justify”>Történt egyszer, hogy Donna Tonna, egy aranyos, molett lány, akit ismerősöm ismerősei csak így becéztek, váltani akart. Egy apró kis nyomdatechnikai cégnél dolgozott, mindaddig, míg egyszer végletesen megunta a vegetálást. Gondolt egy nagyot és úgy döntött, új lapot nyit az életében, mindent maga mögött hagy és kimegy Angliába bébiszitternek. Hát így kezdődött…
Ferihegy, repülőtér. Donna Tonnának kicsit mintha pisilnie kéne, de az utazás izgalmai és hát a nagy rohanás után… minden csomag leadva. Hívják beszálláshoz a járat utasait. Vannak sorsdöntő pillanatok az életben. Amikor az ember nem tudja, hogy a legapróbb döntése is hosszútávú következményekkel jár. Egy önmagában jelentéktelennek tűnő mozzanat események valóságos láncreakcióját indítja el. Megállíthatatlanul.
Donna Tonna tehát inkább a járatához indult el, későbbre halasztva kisdolgát. Később – saját bevallása szerint – meg is feledkezett róla. Olyannyira, hogy a repülőn ülve, valahol Németország felett, már vígan kortyolta üdítőjét és olvasgatta az útra gondosan bekészített vaskos női regényét. Tudta jól, magyar nyelvű irodalomra hosszú hónapokig (reményei szerint akár két évig is) se ideje, se hozzáférése nemigen lesz.
A laza üdítő azonban helyet követelt magának Donna Tonna szinültig telt veséiben. Ráadásul már jó háromnegyedórája ült egyfolytában és az emberi test felépítése folytán (nem kifejezetten ülésre tervezte testünket az Öreg Kaporszakállú) a belső szervek ebben a helyzetben kissé összepréselődnek, csökkentve ezzel önnön térfogatukat.
Mi sem lett volna egyszerűbb, megvárni amíg az a szakállas úriember végre elhagyja a repülőgép WC-jét és amikor a Toalett feliratú tábla ismét szabad jelzésre vált, akkor rárepülni a klotyóra gyorsan, mielőtt valamelyik rivális némber beelőz. A mellékhelyiség kijelzője azonban makacsul pirosan állt. Továbbra is.
Donna Tonna – gyakorlott női praktikával – keresztbefonta lábait ültében, ezzel egy időre megálljt parancsolva a természet finom, de határozott jelzésének. Eltelt 2 perc, eltelt 5 perc, mikor a repülőgép WC-ajtaján végre megváltásként kattant a tolózár. A budi tehát felszabadult.
Donna Tonna bankokban-, ügyfélszolgálatokon- és földhivatalokban szerzett rutinjával pontosan tudta, hogyan kell ilyenkor cselekedni. Alapvető hiba ilyenkor ugyanis, ha az ember előbb körbenéz, hogy van-e más aspiráns is ugyanarra a célra (legyen az ügyfélpult, kiadóablak, vagy WC), mint mi magunk. A szende körbenézelődéssel egyrészt azt a hatást keltjük, mintha magunk csak jobb híján akarnánk odamenni, másrészt a célfotónál értékes, akár sorsdöntő másodperceket is veszíthetünk vele élelmesebb vetélytársainkkal szemben.
Donna Tonna ezért testtömegét meghazudtoló fürgeséggel rajtolt rá a célra, és lám! Pusztán két lépés előnnyel lett befutó a repülőgép legfontosabb helyiségéért folytatott kíméletlen versenyben.
A rutin hát megint győzött. Diadalmas mosollyal húzta be maga után a vékony ajtót és miközben ráreteszelte olyan elégedettség lett úrrá rajta, hogy néhány pillanatig még az szorító, feszítő érzés is a semmibe tűnt, ami a Toalett elfoglalását oly sürgetővé tette számára.
Könnyed győzelemnek tűnt, de ekkorra a lavina már megindult. Az események visszafordíthatatlan folyamatában a dominók sorra dőltek egymásnak és hősünknek többé nem volt befolyása a történtekre.
Donna Tonna ugyanis rájött, hogy eszelős fóbiája van leülni egy fajanszra, amely cca. hétezer méter magasságban a föld felett van. Eszével tudta jól, hogy ennek semmi köze a repülési magassághoz, elméjének mélyéből azonban sehogyan sem tudta kitörölni a Velencefürdő és Agárd közötti vonatélményét, ahogyan az ülőkét felhajtva a WC nyíláson át a szabadban suhanó sínek puszta látványa tárult elé a zakatoló vonatból. Ha a vonat klotyójából a síneket látta, mit látna egy repülőgép WC-jén keresztül?!
Nem racionális dolog ez – Donna Tonna tisztában volt ezzel – de vannak helyzetek az életben, amikor a psziché erősebb a tudatnál. És ez most pont olyan helyzet volt! Bármennyire is kellett immár másfél órája könnyítenie magán, Donna Tonna egyszerűen képtelennek bizonyult ott a repülőn felnyitni az ülőkét. És ahogyan a fogorvosi székbe beülve rögvest elmúlik a fogfájásunk, úgy szűntek meg hősünk feszítő ingerei, szinte varázsütésre. Meddő volt tehát a győzelem. Kisdolga végezetlenül tért vissza helyére a repülő utasterében, pontosan tudva, hogy amint visszaül a székbe, kínzó problémái ismét rohamozni kezdik izmait. Majd a reptéren – határozta el.
De Donna Tonna egy hős volt. Ura a testének. Mondják, hogy buddhista szerzetesek, pusztán az elméjük hatalmával, még a szívverésüket is le utdják állítani. Ő a legváltozatosabb technikáknak köszönhetően átlendült a problémán. Olykor kiverte a víz, ez igaz. Figyelmesebb szemlélő tán rajtakapta volna, amint ajkát idegesen harapja, majd máskor testtartása néhány pillanatig – minden látható ok nélkül – megfeszül. Így várta ki a repülőút végét.
A gép végül leszállt Londonban. Már maga az élmény, hogy a leszállás után felállva várhatta, míg végre kinyitják az ajtókat, megkönnyebbülést hozott neki.
Megérkezett. Irány a csomagokért. Ott kell lennie egy WC-nek. Valahol. Sok ideje nem volt, de nem is volt rá szüksége. Mire csomagja kifut a gumiszalagon, addigra Ő már megkönnyebbülten és szinte lepkeszárnyakon repülve áll a váróban, hogy megkeresse a családot, akikhez jött pesztonkálni.
A dolgok azonban összeesküdtek ellene aznap. A nehezen megtalált mellékhelyiség – hiába kalkulálta be gondosan, önmagát előre felkészítve a célegyenesben várható utolsó megpróbáltatásra, vagyis a sorbanállásra – zárva volt. Technikai okokból. Elnézést. Vagyis Sorry for the inconvenience. Ez volt a női WC ajtaján álló papírra írva. Inconvenience az nem volt. De sürgető szüksége az már nagyon!
Visszament a csomagváróba és lábait gondosan Y-alakban elhelyezve, igyekezett a legnyugodtabb testtartásban kivárni, míg a szalag pontosan elé hordja a két bőröndöt. Leemelte a kocsira (egy pillanatra úgy tűnt, hogy mindennek vége….) aztán sietős lépésekkel megindult kifelé. Majd a repülőtér várójában – gondolta és ezzel úgy látszott sikeres alkut kötött lázadó veséivel.
Kilépett a váróba, ahol rögtön elé került egy elegánsan felöltözött úr. Formaöltönyben, fején sofőrsapkával, kezében egy kis táblácska, amin az Ő neve állt.
Kínos lett volna mindjárt elkéredzkedni. A család érte küldte sofőrjét. Beletörődve sorsába és imént átélt kritikus pillanataiba, odament az úrhoz és magára bökött: Én vagyok az!
Fejében közben halkan csitítgatta veséit, akik most valahogy megint türelmesebbnek látszottak. Addig amíg új otthonába érnek, már csak kibírják valahogy.
Jól is ment minden. Az elegáns autó hátsó ülésén elhelyezkedve hátradőlt és várta a megérkezést. Saját figyelmét tudatosan elterelve testi kínjáról, az ablakon át nézte a tovasuhanó tájat. Gyorsforgalmi út, vasút, kertváros…. csendes surrogással, megállíthatatlanul haladtak a cél felé. Kinn a kocsiablakon túl, már a metropolisz épületei és forgataga látszottak. Átlagemberek siettek ügyes-bajos dolgaikra utcaszerte, mit sem tudva arról, micsoda eposzi küzdelem utolsó felvonása van kialakulóban a mellettük elhaladó sötétkék Bentley hátsó ülésén. Az emberek nem tudják az ilyet. Pedig a történelem ott haladt el mellettük. Vagy épp most előzte meg őket és ezek csak mennek, állnak, cigiznek vagy taxit vezetnek, mint bármely átlagos (angol) hétköznapon.
A Bentley csak nem akart célba élni. Donna Tonna veséi ekkor már rájöttek, hogy a replőtéren kötött alkut felrúgta gazdájuk. Elkeseredésükben fellázadtak és kíméletlen rohamot indítottak, hogy megszabaduljanak órák óta igazságtalanul viselt terhüktől.
Hősünk homlokát kiverte a víz, lábai összepréselődtek. Ajkát néma „Nem! Most még nem!” kiáltások hagyták el. Kerekre tágult szemei ijedten néztek a sofőrre, aki szerencsére mit sem észlelt abból a drámából, ami a hátsóülésen…. izé, hát kulminált.
Donna Tonna számot vetett lehetőségeivel. A felszökő adrenalin hatására elméje vészterveket kezdett el kidolgozni. Az egyetlen alkalmatosság a kocsiban azonban csak egy hamutartó volt. Abba mégsem pisilhet!
Legyűrte a vesék utolsónak hitt elkeseredett rohamát. De miként a magukra maradt várvédők, tudta jól: Az ellen meghátrálása csak átmeneti könnyebbség. Rövidesen újabb, minden eddiginél erősebb rohamot kell kiállnia, ha nem érkeznek meg időben.
Gyöngyöző homlokkal kinézett a tájra. A város időközben eltűnt. A külvilág képe megváltozott. Most árnyas erdők, békés mezők és erdei viskók mellett haladt az út.
És mentek
csak mentek
mentek tovább
Már több mint egy órája úton voltak a repülőtérről jövet, de még mindig nem érkeztek meg. Mikor végre – megváltás! – érezte, ahogy az elegáns kocsi az egyik mellékúthoz közeledve lassít. Kattogott az index, ebből Donna Tonna tudta, hogy már közel járnak.
A hepehupás bekötőút csak könnyed próbatétel volt az elmúlt órák kínjaihoz képest, mikor végre egy hatalmas kapun áthaladva, a luxusautó kerekei alatt csikorogni kezdett a kavics, ahogyan beérkeztek a többhektáros birtok kertjébe. A tökéletesen gondozott, talán évszázados fák mögül, a kanyarban egy valóságos kastély bukkant fel. A célállomás!
Már csak néhány méter és megérkeztek. „Kizökkent az idő – ó kárhozat! és én születtem helyretenni azt„. Donna Tonna nem értette pontosan, hogy jön ez most ide, de Odüsszeiája végén ez az idézet futott át az agyán. Úgy gondolta, méltó befejezés ez vesszőfutásához.
A kocsi végre megállt. Pontosan a főbejárat előtt. Nem is volt kérdés, hogy a csomagjaival nem kell foglalkoznia. A sofőr előzékenyen jelezte, majd Ő felviszi ám a szobájába. Foggggalma sem volt róla, mekkora szolgálatot tesz ezzel.
A ház előtt Roger, a főkomornyik várta. Udvarias, de hűvös mosollyal. Ahogy egy angoltól ezt elvárhatnánk. Néhány könnyed üdvözlőszó után beléptek a Hallba, ahol…..
ó döbbenet!
Nos felsorakozott a teljes személyzet. Hát mi jöhet még?! – nézett az égre hősünk kétségbeesése határán. Igen. Az jött! A Házvezető, egyenként – és komótosan – bemutatta a kastély személyzetének valamennyi tagját. Ő itt a komornyik, Ő a felszolgáló, Ő pedig James a kertész, Lilly a bevásárlásokat intézi, Margaret meg a takarításért felelős és így tovább.
Donna Tonna a felmérte az előtte álló díszsorfalat és nagyjából úgy tippelte, hogy a garázsmesterhez érve fogja összepisilni magát. De megúszta!
Ennek is vége lett egyszer és a hólyagjával folytatott kíméletlen háborúban még mindig nyerésre állt. De érezte, itt és most át kell vennie a dolgok irányítását.
Mióta Ferihegyen meghozta azt a bizonyos döntést, és a WC helyett a beszállókapuhoz indult, csak sodródott az eseményekkel. Most ezen határozottan változtatnia kell. Érezte, hogy itt a pillanat.
Mielőtt a főszolga beterelte volna a szalonba, hirtelen átvette a kezdeményezést és némileg tört angolsággal megkérdezte:
– Merre van a mosdó?!
– Ó hát persze, elnézést – eszmélt saját figyelmetlenségére Roger, a ház vezetője. Bocsánatkérően egy oldalsó ajtóra mutatott.
Donna Tonna széles mosollyal megköszönte, majd mindössze két, tértölelő lépéssel az ajtónál termett. Megkönnyebbülten behúzta maga után, majd belülről rázárta és megfordult…
Nos igen. Roger korrekt volt. Ez valóban a mosdó.
Nem pedig a WC! hogy az Isten izélje meg! – szakadt fel a néma kiáltás Donna Tonna torkából.
Node innen már nincs visszaút. Innen Ő már ki-nem-megy dolgavégezetlenül! Ennyi kínszenvedés után ez már nem lehet akadály. Ezt már önerőből is megoldja. Állkapcsa elszántan megfeszült, amint a mosdókagylóhoz lépett. Letolta kosztümnadrágját és bugyiját, majd – a kétségbeesettekre jellemző találékonysággal megoldva a helyzetet – felült a kagylóra, hogy szabad utat engedjen feszítő, kínzó…. szóval értitek.
A porcelán kézmosótál rögzítése azonban nem Donna Tonna testsúlyához volt méretezve. Valójában egyáltalán nem arra volt tervezve, hogy arra bárki is ráüljön.
Egy kézmosó arra való, hogy az ember kezet mosson benne. Esetleg rátámaszkodik, ha a tükörben meg akarja nézni közelről a szempilláit, vagy a hölgyek alkalmanként a szélére teszik pipere táskájukat. Donna Tonna azonban jóval száz kiló fölött volt. Nem okozott ez neki problémát. Már gyerekkora óta elfogadta magát olyannak amilyen. Boldog volt és jól érezte magát ebben a testben. Megszokta.
Nem úgy a mosdókagyló. Amely rövid tiltakozás után hirtelen összeomlott és leszakadt. Donna Tonna úgy ahogy volt a mosdó földjére zuhant és beverve fejét, ott helyben eszméletét vesztette.
Az ajtó előtt kinn várakozó személyzet ebből mit sem sejthetett. És még kevésbé érthetett. Számukra a cselekmény kibontakozása egy hatalmas robaj volt a mosdóajtón túlról. William, az öreg konyhás, aki gyerekkora óta a család szolgálatában állt, az ő fejében még átfutott, hogy amikor még ’40-ben, egy bevetésről visszatérő Heinkel, a közelben oldotta ki megmaradt bombáit, egyenesen a mezőre. Na akkor volt ilyen robbanás. A grófnak akkor bizony két tehene is odalett….
Node mi történhetett most?! A kastély személyzete döbbenten és tanácstalanul állt az előtérben. Roger, a főkomornyik érezte, hogy neki kell cselekednie. Halk léptekkel, mint aki pontosan tudja milyen illetlen dolog egy mosdóajtón át hölgy után hallgatózni, fülét rátapasztva a fára, bekopogott és – olyan hangsúllyal, hogy az ne tűnjön tolakodónak – megkérdezte:
– Pardon?
Semmi válasz. Odabenn néma csend. Botor dolog ám az angolokat udvariasságuk miatt tétovának hinni! Miután egyértelmüvé vált, hogy valami merőben szokatlan történhetett, a személyzet tagjai végül betörték a mosdóajtót.
Apokaliptikus látvány fogadta őket. A bokáig úszó mosdóhelyiségben, az összetört mosdótálca helyén, a falból keskeny sugárban ömlött a víz. A porcelán romjai között, letolt nadrággal, áléltan hevert Donna Tonna. Homlokán szivárgott a vér.
A kórházban tért magához. Mivel biztosítása még nem volt, a család állta kezelésének költségeit.
Epilógus
Két hét múlva gyógyultan távozhatott. Első útja a megbízóihoz, a családhoz vezetett. Angolok és vérbeli úriemberek lévén, mindjárt tudtára adták, hogy nem értik mi történt, és nem is foglalkoznak vele. Ez most nincs. Könnyed eleganciával siklottak át Donna Tonna – kívülálló számára teljességgel érthetetlen – antréján.
A szalonban voltak végre, foglaljon helyet. Üljön le ahová tetszik és beszéljük meg a teendőit a jövőben. Donna Tonna megilletődve házigazdája és munkáltatója nagyvonalúságán, a közeli fotelhez hátrált és sietve leült.
Méretes tompora alól halk reccsenés hallatszott. Ijedten ugrott fel. A család tizennyolc generációig visszavezetően törzskönyvezett Basset Houndja hevert ott holtan. A birtok valamennyi kutyájának ősanyja. A 21 éves Dolly. A gerince azonmód kettétört. Még megnyikkanni sem volt ideje. Mire a gróf szeme elkerekedett, addigra már az öreg Lilly rég az örök vadászmezőkön kergette a kedvenc kockacukrokat.
Donna Tonna a következő géppel úton volt vissza Budapestre.
– Tulajdonképpen ennyiben kimerült angliai tartózkodásom – ezzel zárta történetét.
Ha tetszett, ha nem, értékeld.
PDRTJS_settings_1083681 = {
„id” : „1083681”,
„unique_id” : „default”,
„title” : „”,
„permalink” : „”
};
Nyilvánvaló, hogy Orbánfóbiád éled ki ezzel a ballibbancs apologetikus badarsággal. A liberálisok tönkretették az országot, hiszen 2001-ben Donna Tonna még csak 87 kiló volt, ami még a maastrichti határokon belül volt. Ha nincsenek a trükkök százai, ma ő az Angelina Jolie. Kormányzásnak nevezhető-e az egyáltalán, vethető fel a kérdés, ha valaki belepisil a kézimosdóba. Naná, hogy nem. De majd áprilisban véget vetünk ennek. Addig is bérretteghettek. Az egész irásból átható antiszemitázás érződik, mintha az lett volna a baja a polgári jobboldalnak Donna Tonnával, hogy a nagynénikéje Schosszerman lány volt. Hát nem. A jotundér és a Kettes már nem is mer irni, mert annyira. És joggal.