Esetem Labossa fajtestvérrel (UPDATE)

Molnárattilakárolyok és schmidtmáriák, bayerok, apátik, trombitások, és a kollektív mandinerlélek nevében magyarázta el a Holokausztot Labossa fajtestvér. Pont maguknak köszönhetik a bajt a zsidók. Az akkor nyolcéves apámat azért kellett bevagonírozni, mert “vére rajtunk és fiainkon”, pont mintha a középkorban lennénk (de legalábbis a második vatikáni zsinat előtt).

Nagymamám vallásos zsidó asszony volt, egészen addig, amíg nem döbbent rá, hogy nem jönnek haza a testvérei, az apósa, az anyósa, az unokatestvérek, a nagybácsik Auschwitzból. Akkor megmondta ‘stennek, hogy ennyi volt. Volt tejes és zsíros mosogatónk, elmondtam azt a furcsa imádságot, amikor először ettem az évben a ribizlit, volt rásasóne és jankiper, talán süvet is ültek, de ‘stennel megszakadt a szövetség. A gép forog, az alkotó pihen, évmilliókig eljár tengelyén, ‘stennek tíz a sokadikon naprendszerben kellene eligazítást tartania évezredenként, örüljünk, hogy van, már a maga módján. Big JC is van, ha nem lenne, kicsit több vaniliáskarika lenne abban a dobozkában, van ő is a maga módján, de nehogy már egy nyilaskeresztes majomparádé okoskodjon róla Érden (annyira örülök hogy nem Taktaharkányban, lelkiösmeretfurdalásaim vannak Taktaharkánnyal kapcsolatban).

Nem vagyok áldozat. Nem engem vittek gettóba, nem engem vagoníroztak be, nem engem öltek meg, hanem a Grünfeld Zálit. Így, az arcomba talán még bele sem zsidóztak, és amúgy elég jól tették, bár nem hiszem, hogy valóban megcsapnék egy baromarcút, apám is csak a vállát vonta volna meg. Ismerjük őket, ismerjük a Labossa fajtestvéreket, akik sohasem bocsátják meg nekünk, hogy turkálniuk kellett a zsidó nőkben, sohasem bocsátják meg nekünk a krematóriumok füstjét, sohasem bocsátják meg nekünk a zsidózongorát.

A magyar jobboldali sajtó, a kormánypárti értelmiség (cicanyuszik, ugye tudjátok, hol lennétek, ha nem irtják ki a felmenőitek a konkurrenciát?) természetesen kussol. Ha Orbán engedélyt ad, az más, de addig csend van és ez a kedves összevigyorgás, hogy jól megmondta ezeknek a Labossa úr.

Gondolom a végén azért érdemei elismerése mellett, mert Labossa úr a trambulinról hirdette az igét, bele egyenesen a medencébe, és azért ma már kicsit sok. Ma már árnyaltabban kell zsidózni, Vidnyánszky még be-bemutat egy nyilaskeresztes őrjöngést a Nemzetiben, “Csurkának mindig igaza van” – motyogja Lánczi Bubu a Scrutonban, Skrabski Fruzsiék is gyorsan aláírnak valamit egy-egy hungarista patkány érdekében, de ez már nem 1944.

Apám szinte sohasem beszélt a lágerről, az antiszemitizmus sem érdekelte, az olimpiát nézné, ha… de már nem nézi. Már csak én vagyok, aki sohasem volt áldozat és nem is lesz, ahhoz egy kicsit korábban kellene felébrednie Labossa fajtestvérnek, ez csak egy ilyen kis ujjgyakorlat volt a részéről, dzsungár menüett.

UPDATE: Labossa lelkész bocsánatot kért.