Goldoni Orbán nélkül

Akkor hiszem el, hogy ennek a tehetségtelen fasisztoid mocsoknak vége van, ha majd Bán János megkapja a Kossuth-díjat. Áll a sötétben, issza a dugi grappát, és nincs igazán szüksége semmire, amit ezek a senkik adhatnak neki. Nekünk van szükségünk Bán János Kossuth-díjára, nem neki.

Amíg van Katona, amíg van gráflimesz, amíg vannak azok a kis sörözők, addig ez a város egy kicsit még az enyém.

Ascher rendezett egy egészen csehovos Goldonit, a Nyaralás-trilógiát, amit Giorgio Strehler fedezett fel a modern színház számára, a Kedves Olvasó most döbben rá, hogy – basszus ebben tényleg nem lesz Orbán Viktor.

A darab kicsit arról szól, hogy elhisszük majd lesz egy jövő nyár, egy új esély, talán a kisebb és nagyobb hazugságok ugyanúgy folytathatók, mint eddig, talán az élet nyaralások sorozata, talán jövőre is ír egy darabot Goldoni mester. Nem, Goldoni nem írt több darabot Velencében. Franciaországba költözött és akkor ezt most nem is folytatom. A dolgoknak vége tud lenni, a hazugságoknak is, az igazságoknak is, a világunkat is elveszíthetjük, jön majd helyette másik, de az már nem a miénk lesz.

Tudom, hogy elveszíthetem a Katonát. Akik Takarónak, Schmidtmarinak, Lánczibubunak, Vészabó Noéminek (este hazajövet láttunk egy Vészabó festményt egy kirakatban, megdöbbentő) adnak díjakat, azok előbb vagy utóbb megpróbálnak mindent elpusztítani, ami a tehetségtelenségükre emlékezteti őket. Elveszíthetem a Katonát, az Örkényt, a Radnótit, a Jurányit, a Trafót, Pintér Bélát, és hát miért ne veszíthetném el a gráflimeszt is, ugyanúgy. Tizenpár éve járok a Katonába, ezt is M.-nek köszönhetem. Azon az estén is színházban voltunk, amikor megkaptam a Marie Curie-t, Golden Dragon, Schimmelpfennig darabja, Gothár rendezte, amiről eszembe jut, hogy van jegyünk a 2031-re.

Lassan belém szivárgott a Katona, ismerem a színészeket, tudok kicsit mészárosbélául, keresztestamásul, fullajtárul, bezerédiül, az orrom előtt lett ilyen baromi jó színész Gloviczki Bernátból. Nem tanultam meg a színházat, nem lettem szakértő, nem vagyok szakértőbb a Kedves Olvasónál, csak tudok néha sírni színházban. Amikor apám meghalt, a Katonában sírtam. Kötődöm a színházhoz, a kötődés nem szakértelem, ahogy a szeretet sem, ami évek alatt kialakul, az sem szakértelem, hanem az otthonosság érzése.

Áll Bán János a sötétben a grappájával és akkor itthon vagyok, ennyi az egész.

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16532227-69fdf6d7b3b91' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16532227&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16532227-69fdf6d7b3b91&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16532227-69fdf6d7b3b91' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>