Irtás avagy a reményszínház

Aránylag sok színdarabot láttunk az elmúlt két hónapban, azt hiszem tizenhetet, nagyon jókat is, de egyik sem ütött meg, egyik sem változtatott meg, talán meg nem is akartak megütni, megváltoztatni, csak jó színház akartak lenni, ami általában bőven elég, most talán nem. Két SZFE előadást láttunk, az egyiket Zsótér rendezte, a másikat Vilmányi Benett és azok jók voltak. A reményszínház is SZFE volt, de a FreeSZFE keretében, most ebbe ne menjünk bele, valamennyire értem, hogy működik a dolog, de posztban nem okoskodnék róla, a szeptemberi Wishlist és Burning Sky (ezekről írtam) leginkébb FreeSZFE színházcsináló osztály volt, a tegnapi srácok az SZFE hallgatói voltak.

A reményszínházat Bagossy Bálint rendezte, aki huszonnéhány éves lehet és egy Thomas Bernhard regényből írt egy darabot a barátaival, magyarul Irtás címen jelent meg a kilencvenes években.

Miért reményszínház? Mert meg akar ütni (sikerül, olyan nincs, hogy ez valakit nem üt meg, legalább az, hogy fél méterről üvöltenek az arcába percekig, ez történt meg velem, én ennyire jól üvöltő színészt régen láttam), meg akar változtatni, és annyira tehetséges, hogy az szinte ijesztő. Hogy jönnek ahhoz ezek a gyerekek, hogy ennyire jók legyenek, egy ilyen országban, egy ilyen közegben? Hogy jön ahhoz Zsótér Sándor, hogy ennyire jó színész legyen? Megannyi kérdés.

Nem írok színházi kritikát, ez alapszabály, mit értek én ehhez, mit értek én bármihez, ami nem Property A (ez egy olyan finom és többrétegű poén, hogy csak én értem, de talán én sem).

Maximum az érzéseimről írhatok, arról, hogy az első öt percben el akartam menekülni, hogy itt nincs még arra sem idő, hogy az ember leüljön és összeszedje magát, ez az előadás akkor (előtte) kezdődik el, amikor az első néző leül a nézőtéren, és persze arról a pillanatról is írhatok, amikor azt éreztem, hogy ebből három órára lesz szükségem, arról, hogy itt nincsenek áthallások, ez nem orbánviktorról szól, hanem valami sokkal fontosabbról, úgy Kreisky-barokk osztrák, hogy közben magunkra ismerünk, és főleg színház akar lenni, nagyonszínház, reményszínház.

Hát, ja. Van, aki szórakozni megy a színházba, és nem szereti, ha megütik, ha meg akarják változtatni, ha valakinek a színházban folyik a (mű)takony az orrából, ez teljesen rendben van, nem biztos, hogy ezt szeretni fogja, a Jerome Bel egyes videói közben is felállna és elszaladna, és lehet, hogy tíz éve még én is felálltam és elszaladtam volna, de a színház az a világ, a világ pedig nem mindig szórakozás. Néha meg nagyon, nagyon nem az, mint az utóbbi hetekben számomra, de ezt most hagyjuk. Ilyenkor a bátorság, a tehetség és a kompromisszummentesség hármasegysége olyan, mint egy végtelenített reggeli kávé.

Ez a színház most nekem pont annyi reményt adott, amivel ki tudom húzni egy ideig. Köszönöm.