Jobbágynak lenni: elidegeníthetetlen jogunk

Lehet a szabadságot sulykolni annak az embernek a fejébe, aki 1989 óta ugyanabban a nyomorult másfélszobás panelben él és az elmúlt húsz év alatt a szabadság, a szabad akarat számára abban képződött meg, hogy szabadon eldönthette: eszik, vagy inkább a közüzemi számláit fizeti ki.

De ugyanúgy süket a szabadságra az is, aki szerencsésebb sorsú, akinek lett egy picinyke vagyonkája, mert éppen a hátára kapta egy konjunktúra farhulláma, ámde mára egyre elkeseredettebben szembesül azzal, hogy nincs jövedelmecskéje, amiből fenn tudná tartani azt a vagyonkát. Vagy a másik: lett neki jövedelmecskéje, de egyre frusztráltabb, mert napról-napra tapasztalja, hogy talán a büdös életbe’ soha nem fog tudni akkora vagyonocskát felhalmozni, ami a jövedelmecskéje által meghatározott társadalmi státuszhoz dukál. Ismer a kedves olvasó olyan khmmm… újpolgárt, aki egy megkeresett forintból lazán el tud költeni kettőt? Mert én igen. Kérdeztem tőle néhány évvel ezelőtt, hogy mi a bánatért vesz szinte mániákusan dolgokat ilyen szörnyen magas kamatozású fogyasztási hitelekre, amire kb. az volt a válasz, hogy mit érdekli őt, majd kifizeti valahogy a fizetéséből, a fő, hogy a dolognak meg kell lennie, mert mit szólnak a gyereke magas státuszú barátai, ha eljönnek hozzájuk és megdöbbenve látják, hogy sem ez nincs nekik, sem az.

A másfél szobás panelben élőt még talán meg is lehet érteni, hiszen ha valaki azt állítaná, hogy neki is pont akkora szabadsága van, mint egy lázárjánosnak vagy egy gyurcsányferencnek nos, az nem fejti ki az igazság minden szeletét. Meg lehet érteni, ha ez az ember elkeseredésében azt mondja, hogy teszek én a szabadságomra, ha kell valakinek hát vigye, odaadom egy tál lencséért boldogan.

Sőt, a státuszfélelmében nyüszítő kispolgárkezdeményt is meg lehet érteni, hiszen neki is leginkább az kell, amiről  úgy véli, hogy nincs, vagy nagyon kevés, és ez nem a szabadság. Ő a plusz egy tál lencséért adná – mit adná, adja is! – oda a szabadságát, és minél elkeseredettebb annál kevésbé válogat: akár az útjába kerülő legelső futóbolondnak is.

Akiknek pedig tényleg fontos lenne a szabadság többnyire csak annyira fussa, hogy egyre elkeseredettebben, egyre ingerültebben kiabál rá ezekre az emberekre, hogy ne tedd, ne add el a szabadságod, mert az fontos! De azt, hogy miért fontos, azt nem nagyon sikerül elmondani, pláne nem úgy, hogy azt a címzett is megértse. Nem lehet eljuttatni hozzájuk azt a nyilvánvaló igazságot, hogy egy ilyen tranzakcióban ők nem egy tál lencsét (vagy egy tál lencsével többet) vesznek, hanem csupán a tál lencse ígéretét. Odaadják a szabadságukat egy tál lencse ígéretéért.

Arról a szabadságukról mondanak le, amelyiknek része az is, hogy megkövetelhetik az ígéret teljesítését. Ha a szabadságukért beígért lencsét mégsem kapnák meg, akkor nincs már békés eszközük arra, hogy a vevőt teljesítésre kényszeríthessék. A kegyúr jószándékára, tisztességére vannak hagyatva, vagy lehet lázadni. Szebbnél-szebb alternatívák.

A kegyúr jószándéka, tisztessége – ismétlem, mindenféle garanciaelem nélkül, hiszen a szabadságról való lemondással pont ezekről mondunk le – számomra nagyon kutyavacsorája kategóriának tűnik. Ez a frissen instaurált kegyúr most egy újabb szeletkéjét, egy nagyon lényeges részét kéri a szabadságunknak, cserébe már nem is igazán ígér semmit, legfeljebb egy fél szem lencse illatát, vagy még azt se. Érzik ők, hogyne éreznék, hogy előbb-utóbb a legnaivabb emberek is rá fognak jönni arra, hogy kumisz se lesz a beígért tál lencsékből, és félnek, rettegnek, hogy lázadni mer a becsapott. Hogy egyszer csak egy csomó ember a homlokára csap: basszameg, mégsem olyan remek ötlet jobbágynak lenni, mert nem olyanok ezek az urak, akik maguktól, valamiféle elvektől, értékrendtől (Lázár János frissen újított kegyúr és az értékrend, ha a kedves olvasó elfogad tőlem egy illusztrációt az „oximoron” kifejezésre) vezéreltetve jószándékkal és tisztességgel viseltetnének a szolgákkal szemben. Nosza, gyorsan találjunk ki valamit, valami ravaszságot, aminek a segítségével ki lehet zárni a szavazók közül azokat, akiket potenciális lázadóknak, úgymond proteszt-szavazóknak gondolunk.

A kegyurak tisztessége már az érvelésben is fülön fogható. Azt mondják, hogy a választási jog előzetes regisztrációhoz való kötése azért kell, mert ez által növelhető a felelős választói magatartás. Na jó, de mi lenne ez a felelős magatartás? Hogy majd azok fognak szavazni, aki veszik a fáradságot, és szépen szorgalmasan megismerik a kínálatot, megpróbálják megérteni a választásokon induló pártok üzeneteit, ígéreteit, és a választási programok alapos és bölcs mérlegelése után megfontoltan, felelősséggel választanak. És melyik kegyúr szorgalmazza mindezt? Az, aki annyira veszi komolyan a választók tisztességes tájékoztatását, hogy abból lassan szállóige lett:

„Annak ellenére, hogy Orbán hétvégén kijelentette, hogy ‘soha nem hazudtam a magyar embereknek’, diplomata kollégáink tisztán emlékeznek arra, hogy a kampányban az európai uniós nagykövetekkel való találkozás során azzal bíztatott, hogy ‘ne figyeljenek arra, amit a megválasztásomért mondok‘ [pay no attention to what I say to get elected] és megígérte, hogy radikális reformokat fog véghezvinni” – olvasható a táviratban.  

Szép, ugye? Az beszél a választói felelősség szükségességéről, aki szűk körben bevallja, hogy ott veri át a választókat, ahol kegyúri gusztusa megkívánja. Mi a hihetőbb, hogy ugyanez az Orbán az előzetes regisztráció bevezetésével a választói felelősséget növelné, vagy inkább azon választókat zárná ki, akikről úgy gondolja, hogy őket már ő sem bírná átalbaszarintani? Azokat, akik vagy már rájöttek maguktól is, hogy nem akkora üzlet jobbágynak lenni, mint az az első félelmükben tűnt, vagy erre ugyan még nem jöttek rá, de addig már eljutottak, hogy ők inkább egy másik kegyúrt szeretnének, mondjuk egy Gyurcsányt, mert hátha majd az! 

A választás lényege amúgy is éppen pont a proteszt-szavazat. Ha a kedve olvasó hajlandó egy röpke pillanatra legalább saját magával szemben őszintének lenni, akkor be kell látnia, hogy ez az előrelátós – bölcsen választós megközelítés borzasztóan inog. Egészen egyszerűen olyan bonyolult lett a világ, hogy a választók 99%-ának nincs meg az a szükséges tudása, amire támaszkodva bölcsen, megfontoltan el tudná dönteni előre minden ígéretről, minden egyes programpontról, hogy az jó-e avagy sem. Én például nagyon nem értek a közgazdaságtanhoz, így még csak megtippelni se nagyon tudom, hogy egy-egy tervezett makroökonómiai pálya helyes út lesz-e avagy sem. De menet közben tudom figyelni a mutatókat, és nem csak figyelem, hanem érzem a bőrömön is, és ha úgy érzem, hogy nagyon nem a kedvemre valóan alakulnak a dolgok, akkor ott a lehetőségem, hogy elzavarjam az aktuális hatalmat. Békésen, egy rövidke vasárnapi séta kereteit nem meghaladó módon. És pontosan ez az, ami elvileg kordában tarthatná a mindenkori hatalmat, ennek az elzavarhatóságnak a kínzó tudata. Emiatt kellene úgy érezze egy mindenkori hatalom, hogy neki igenis úgy kell tevékenykednie, hogy annak során permanensen figyelemmel legyen az én, a választópolgár mindenkori kedélyállapotára, mert ha nem így teszi, akkor őt biza elzavarják, és mehet vissza az autófényező műhelyébe, ahogyan azt Őszödön prédikálta a másik nagy igehirdetőnk. 

A szabadság tehát eladható egy tál lencse ígéretéért, de ha a vevő nem teljesít, akkor már nem igazán marad békés eszköz, amivel őt erre rá lehetne bírni. Történelmi példák sokasága és a józan ész is azt sugallja, hogy az ilyen tranzakciók során a nemteljesítés mondható tipikusnak. Tehát önmagában ugyan a szabadság sem hozza el azt a lencsetöbbletet, de legalább megmarad az alkuképesség, amivel nem biztos, hogy tud mindenki élni, de még mindig több, mint az a semmi, az a végtelen kiszolgáltatottság, ami a jobbágyi léttel jár. És nagyon nem utolsó sorban: most ugyan jogunkban áll követelni a jobbágyságot, de ha megkapjuk, ha már megittuk az áldomást az üzletre, akkor nincs szelíd visszaút. Nincs könnyed vasárnapi séta, nincs meg a lehetőség a hatalom békés elzavarására, nincs meg a hatalomban a tudat, hogy a protestáló szavazópolgár őt akár el is zavarhatja, sőt, inkább az van meg, hogy határ a csillagos ég, tehát ő bármit megtehet, és ilyenkor úgyszintén az a tipikusabb, hogy meg is teszi ezt a bármit. Ilyenkor pedig a jobbágynak nem nagyon marad más eszköze, mint a lázadás. Ami már nem egy kényelmes, vasárnap délelőtti séta, hanem vér, veríték és könnyek. Ezt kéne tudni jól elmagyarázni, úgy, hogy minél többen megértsék, hogy ezen a lencse-tranzakción mi csak veszíteni tudunk. De hogyan lehetne ezt érthetően és hihetően elmondani, ezt sajnos én sem tudom.