Jobboldali költők borzalmasan gyönge versei
Eredeti szerző: Pásztörperc
Wittner Mária költészete igen jelentős és igen aktuális. Idézgettük már az Indexen, és itt is előkerült már tavaly az a költeménye, amely minden másnál alkalmasabb annak érzékeltetésére, mennyire is hasonlítunk mi, magyarok (a politikus költőnő szerint: Magyarok) a bárd alá menő walesiekre. Mindezt a Szabad Sólyom Nemzeti Blogon…
Wittner Mária: Mártírjaink emlékére
Egyszerű emberek voltak ők.
szemükben a Forradalom szent tüze égett,
szívük szabadságra éhes,
hittek egy szebb, igazabb jövőben.
szent zászlónk földre hullva,
hősök pirosló vérével itatva,
durva csizmákkal sárba taposva,
meggyalázták a szent forradalmat.
Dermedt, bénult csend hullott reánk,
várjuk a megtorlás dühödt bosszúját,
sötét cellánk mélyén – arat a Halál.
rácsok mögött nyalogattuk sebeinket,
kiégett szemmel befelé hullt könnyekkel
sirattuk Hőseinket.
És mentek, csak mentek, mint hős walesiek a bárd alá,
úgy mentek ők emelt fővel, egyenes gerinccel a bitó alá.
Búcsúztatok – utolsó búcsútok nekünk szól.
Nekünk, kik cellánk mélyén dermedt szívvel
hallgattuk az utolsó „Isten hozzádot”.
Most méltó búcsú véve, örök nyugalomra térve
várjátok a feltámadást összetartozva örökre.
Kopjafátoknál leborulva
szomorú szívvel emlékezünk az utolsó szóra,
mely fülünkbe visszacseng, mint egy sikoltás:
„Isten Veletek.”
@labrys: * +1
@jotunder: ha WM terápiaként verset ír, és másik terápiaként országgyűlési képviselő lehet, akkor nyilván miniszterelnök is, te pedig akkor is azt mondod, rendben van
szerintem egyik sincs rendben, bár egyetértek azzal, hogy akit megválasztanak képviselőnek, legyen képviselő
akit meg megválasztanak képviselőnek, vagy verset ír, arról én meg elmondhatom a véleményemet mint képviselőről és mint költőről
ettől függetlenül lehet mártír vagy hős (ami egészen addig tiszteletre méltó dolog, amíg valamivel nem rombolja le a saját nimbuszát, mint például szerintem OV, aki a rendszerváltás – a nekem nagyon is fontos rendszerváltás – bátor hőse, nem felejtem el neki, mielőtt gazembernek tartanám, hogy megváltoztatta az életemet, most is köszönöm neki azt az élményt, miközben újra megváltoztatta, abban pedig nincs semmi köszönet)
@labrys: El vagy tévedve. Október 23.-án a koncert (Kocsis Zoltánnal, de akár a new york-i filharmonikusokkal) Wittner Máriának és sorstársainak szól.
Akkor is, ha nem tudta kik voltak a welszi bárdok.
Bocsánat.
Abszolút off
http://www.egriszin.hu/?c=cikk&id=11201
@teevee: Miért ugrottunk Wittner Máriára? Különben is, miért van szükség megemlékezésekre?
Egyáltalán, van olyan emlékhely Magyarországon, ahol az odalátogató valóban rákényszerül arra, hogy elvégezze magában azt a munkát, amelynek során a múltban elkövetettekkel való viszony személyes tudássá válhatna?
Magyarország 20. századi történelmének narrációja erősen traumatikus, a források körüli értelmezések mindig vad vitákat váltanak ki, egyszerűen azért, mert a történelem, amelyre emlékeznünk kell, súlyosan konfliktusos volt. Anélkül, hogy tudnánk és megértenénk azt, mi történt Magyarországon 1918 és 1989 között, soha nem leszünk képesek szabadon élni. Addig temetetlen holtakkal vesszük körbe magunkat. Addig Wittner Mária őrületben fogant verséről vitázunk, mert nem akarunk tudomást venni Wittner Mária sorsáról, a korról, melyben élt.
Lehet, hogy a nemzeti örökség nem is más, mint annak felismerése, hogy elődeink voltak azok, akik a bűnöket elkövették. Nem idegenek, nem mások, hanem akár családunk egykori tagjai. Ez az örökségünk és valahogy ezen kéne túllépnünk.
2010-től a nemzethez tartozás érzését primitív és hamis illúziókkal, infantilis pszeudoélményekkel teremti meg helyettünk a kormány. Ebben nagyon is különbözik elődeitől. Idetolja az arcunkba a Kossuth teret, Gábrielt, a Sorsok Házát, a Magyarság Házát, a múzeumi negyedet, és most az internetet is láncra vernék. Szerencsétlen országunk 20. századi történelmének eseményeiből föld buta emberek mazsoláznak ki minden számukra használható momentumot, gondolatot, legalábbis vitatható személyiségeket, kultuszt, végül is mindegy, amit aztán pódiumra tesznek és körbetáncolják. A politikai és kulturális emlékezetet kizárólagos állami vezérlés alá tenni irtózatos nagy bűn.
Mit tehetünk? Nem tudom. Talán először el kellene földelnünk a holtakat. Aztán valahogy szembesülnünk kellene a múlt századdal. Tényekkel illene operálni, nem hamis magyarázatokkal. Végül ideje volna megértenünk, hogy az áldozatok ártatlanok. És a gyilkosok gyermekei is.
Azt írod, hogy október 23-án a koncert Wittner Máriának és sorstársainak szól.
Bár igaz lenne.
@muci: Mondd, hogy a polgármester egy vicces arc, és a melltől felfelé elénk toppanó Wass Albert egy vicc. A marcangoló métely dacára. Érintőképernyőn simogatunk werset. Wicc, ugye?
@teevee: ez a probléma, hogy csak nekik szól. Kisajátították, magukra maradtak vele.
@Érvsebész:
Ha az orrom nem csal, akkor valószínûleg. Bár…
De lentebb, az idolról és az író íróról szóló gondolatok érvényesek.
@muci:
Illetve nem a polgmester wicces, hanem aki kitalálta.
@Érvsebész: Igen, pontos. Annyi kiegészítéssel, hogy erre az egészre nem lenne szükség, ha nem lennének tömegesen olyanok, akik úgy vélik, hogy ez “a” költészet. Mondhatjuxellemi fölényünk tudatában, hogy a 7. ecloga jobb, és mi ezt annyira pontosan látjuk, hogy fölösleges magyarázni — naná. Ők viszont (egyebek közt többszáz honlapon) azt mondják — szellemi fölényük tudatában — hogy ez sokkal, de sokkal jobb, mint a 7. ecloga, és ők ezt annyira pontosan látják, hogy fölösleges magyarázni (naná).
Akkor pedig itt állunk egymással szemben, és egyenrangú “érveket” vágunk egymás fejéhez.
Na nem: elemezni kell, és meg kell mutatni. Aztán, ha majd “ők” is képesek lesznek elemezni és kimutatni, akkor elgondolkodhatunk azon, melyikünknek van igaza. Addig viszont marad a röhögés: egyetlen fegyverünk ezekkel a kultúrapótlékokkal szemben.
@muci: “A versdömping nem költôket (…) veszélyeztet, hanem ízlésbeli eltolódás lesz belôle. Értelmes dolog helyett silányabbal elégszik meg az olvasó.”
Ez biztos egy ezeréves esztétikai vita, amiről én nagyon keveset tudok, de az nem úgy van-e, hogy az alkotó és a befogadó együtt alakítja ki a mű “jelentését”, és ha a befogadó katarzist él át, akkor a mű abban a közegben “értelmes”, ha meg nem, akkor a dömping része, függetlenül attól, hogy az irodalmi kánon mit hova sorol?
Szóval hogy a versnek talán nincs a befogadótól független, önmagában való értelme?
Gondolj a hétvégi zenei sorozatra itt a Vincenten, amit (elnézést) nyugodtan nevezhetünk borzalmasdaloknak. Kábé az igazolja a sorozat létét, hogy a posztoló és az olvasó akkor voltak fiatalok, amikor ezek a dalok szóltak, és akkor ültek a folyóparton az élet értelmén merengve, meg akkor csókolta meg őket a Lacika/csókolták meg ők a Sárikát. Ezzel együtt fölösleges lenne azt mondani, hogy a Vincent rontja a társadalom zenei ízlésének színvonalát, és inkább posztoljanak Beethovent.
A kortárs alkotások esetén még az is szempont, hogy a remekművek megszületéséhez olyan közeg kell, amiben van piaca az alkotásnak, minél többnek, hogy a művészetnek legyen széles befogadói közege. A többség a középszert veszi és gyártja, de ha nincs meg ez a közeg, akkor a művészek nem tudnak megélni, és inkább elmennek informatikusnak vagy kőművesnek ahelyett, hogy évtizedekig csiszolnák a művészetüket és közben alkotnának kimagasló dolgokat.
Nem működik az, hogy “Írók, írjatok remekműveket!”, hanem írnak dolgokat össze-vissza, ha van piaca a dolognak, aztán néhányból remekmű lesz. A Wittner Mária olvasói hozzájárulnak a versfogyasztás piacának fenntartásához.
@Késes Szent Alia:
Telitalálat a hangfalos példa. Amuzikális vagyok.:) Ez a saját korlátom ebben a kérdésben.
De annyit én is érzékelek, hogy a hangszer virtuóza valaki, egy különös regiszterû hangot én is hallok, egy szimfónia néhány taktusa megmarad.
Ráadásul egy rosszabb mûvet is megszólaltathatnak fantasztikusan, a rossz énekes torkából meg a remekmû sem szól jól.
Ez a része az elôadó-mûvészet témája. Adottság, képesség, kitartó gyakorlás stb.
Na, azért az alkotómûvészet sem favágás. A zenei ismeretek csínja-bínja mellé jó, ha van tehetség is.
Nem Wittner Mária verseirôl, hanem általában.
A költészet sem annyi, hogy addig hevül a költô, amíg összecsiholja a rímeket. Akármilyen ôszinte érzelem még nem poétika.
Viszont az érzelmi mámorra könnyebb az olvasónak ráhangolódnia.
Vagy nézd meg, hogy hányan tudnak a magyar nóták egyszerû eszközeitôl és hangulatától elérzékenyülni és hányan szeretik az operettet.
Nem arról van szó, hogy “költôk írjatok jó verseket”, hanem hogy a lakodalmas kacsatánc mûvészi értéke annyi-e, mint egy baletté.
@Pásztörperc: Értem én, hogy a posztsorozat törzsvevői azt a költészetért vívott kereszteshadjáratnak látják.
Nekem ez ellen _nincs_ kifogásom, senki gúnyolódáshoz való jogát nem vitatom, de nem látom sem a sportértékét, sem a “költészet minőségére” gyakorolt bármilyen hatását, ha okos, művelt, szellemes emberek maguk között kiröhögik az egyszerű emberek bénázását. OK, betudom az okos, művelt, szellemes emberek kétségbeeséséből és tehetetlenségéből adódó frusztráció gyógyításának.
De szomorúan látom, ha ezek az okos, művelt, szellemes emberek olyasmikkel kábítják magukat, hogy előírhatják mit _gondoljon_ mondjuk Wittner Mária a _saját_ maga által írt szövegről, vagy azzal, hogy ők hivatottak megvédeni bizonyos meggyalázott költeményeket, és/vagy költőket, mintha a Hetedik eclogát meg lehetne gyalázni, vagy mondjuk a munkaszolgálatos halálmenetben agyonlőtt Radnóti ha élne, ha megérhette volna, akkor csak egy mikroszkópikus pillanatig is meggyalázva érezné magát WM szövegétől.
Mindegy. Egyéni szociális problémám.
@Ahava: A koncerten mindenki maga muzsikál.
Az ünnepi különkiadás posztja is önálló életet él és egy gesztus.
A baloldali P/c gesztusa, aki egyébként az átélhető plebejus eszményeket és politikát kéri számon a baloldali politikai eliten, az egyszerű emberek fájdalmainak, problémáinak megértését és felemelését, de október 23.-án azoknak a külvárosi kölyköknek az egyikén akar röhögni, akiknek annak idején fingjuk se volt az SZKP KB üléseiről, a szuezi válságról, Eisenhower-ről, pláne nem a versmértékről, a belső rímekről, max. a márciusi ifjakról, Kossuth Lajos kalapjáról és a partizánromantikáról de seperc alatt magukat az akasztófa alatt találták (kevésbé szerencsések rajta lógva).
És nem, nem látja meg benne a cellában szűkölő kétségbeesett és tehetetlen Embert (és annak a folyamatnak a kezdetét sem, aminek végére WM lelkét olyannyira elöntötte a gyűlölet, hogy már nem tud nélküle élni), és inkább az esztétika magasztos elveiért kardozik.
Qrvára szomorú.
@teevee:
Csak egy kérdés:
te láthatóan ezer százalékig biztos vagy abban, hogy Wittnernek ez a “vers” a lelkéből fakad és hát mit tudjunk tenni, ha ő így önti szavakba a lelkét, olyan, amilyen, de a börtönévek szentesítik nála MÉG EZT IS (másnál meg még az sem, ezt sem értem, de mindegy).
Én Wittner egész(!!!) munkásságát nézve inkább arra hajlok, hogy mára legalább odáig eljutott – nagy szó! -, hogy képben van, mit kell érezni 1956-tal kapcsolatban napjainkban, vagy hogy sok, nála ezerszer okosabb és nagyobb szókinccsel bíró, ezt hogyan írta ki magából.
Mi van, ha ennek a – hívjuk így – megfelelési kényszernek engedve költötte ezt, és az összevissza, logikátlanul összedobált, helyenként ostobaságokat tartalmazó és rendkívül modernistának tetsző szöveg csupán ennek a terméke?
Nem állítom, hogy így van, de ismerve az 1956-os “hősök”( az idézőjel nem véletlen) egynémelyikét, abszolút reális is lehet.
Ettől még persze mindenki azt gondol a műről amit akar.
@muci: Semmi okom kétségbe vonni, hogy te felismered a zenei nagyságot, viszont van egy idevágó Efraim Kishon-humoreszk, nem tudom megállni, hogy fel ne idézzem:
Egy tel avivi gangos házban az esti órákban klasszikus zenét hallgat valaki a rádión, de olyan hangerővel, hogy kihallatszik az udvarra. A lakók (köztük a humorista szerző) kezdik megelégelni, és sorra jönnek ki a gangra, egyre vehemensebben követelve, hogy legyen már vége ennek a macskazenének. A zajra megjelenik a rádióhallgató, és elordítja magát: – Ki meri Beethoven kilencedikjét macskazenének nevezni?
Nagy csönd lesz, csak a muzsika fenséges hangjai szólnak tovább, a szerző felnéz a csillagokra, átérzi az univerzum végtelenségét, a művészet csodáját, és a lakók egyöntetűen sóhajtanak ennyi szépség hallatán.
Véget ér a zene, és megszólal a bemondó: – Avi Blumensteintől hallottuk az Ajvé, kislány című kompozíciót.
Mire a feldühödött lakók meglincselik a rádióhallgatót.
@Késes Szent Alia:
Mondom, hogy hátránnyal indulok. Nem, nem ismerem fel a zenei nagyságot, sôt befogott füllel menekülök.
Azért írtam, hogy ennek ellenére van, amit még én is…!
(Nem akarok hülyeséget terjeszteni, ezért nem mondom azt a nevet, amelyik rémlik, de idôvel egy szerencsétlen zeneszerzônek is fájt a zenehallgatás.
Kishon írásában én az vagyok, aki az elsô hangnál már partvissal veri a plafont.)
@teevee:
Wittner Mária riportokban, film(ek)ben, könyvben, Kárpátia-koncerten, szónokként és nyilatkozatokban érzékletesen elmondta azt a borzalmat, amit átélt.
Egy versérôl tudok, amelyet ô terápiaként emleget (arról itt nem volt szó).
Azt is nyilatkozta, hogy gimnazista kora óta ír verseket, nem mentegetôzve, hanem büszkén, hogy számára ez fontos önkifejezési forma.
@teevee: /sóhaj/
~ Wittner Mária természetesen azt gondol a saját alkotásairól, amit akar. Viszont ha közzéteszi, a nyilvánosságra tukmálja őket, akkor már _szerepel_. És ha valaki szerepel, azaz tudatosan kiáll a közönség elé egy versével, akkor nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy az az alkotás van olyan értékes – a költészet objektív törvényei szerint is, merthogy ilyenek (is) léteznek! –, hogy nyilvánosan is megmérettethetik. – Nos, ez történik most: Wittner Mária „verse” épp nyilvánosan megmérettetik.
~ A Hetedik eclogát a franc sem akarta megvédeni (ami azt illeti, eleve te hoztad szóba); ha figyelmesen elolvasod az általam írtakat, látni fogod, hogy a minőség érdekében próbáltam szót emelni a silányság ellen. – Amit te azon az alapon támadtál, hogy ’X bajtársnő bátran harcolt hazánk elnyomói ellen, _tehát_ zseniális zongoraetűdöket ír’.
~ Ha már pesti srácozunk egy versekről szóló posztban (mert valahogy előkerültek – nem is tudom, biztos az időmértékes vs. hangsúlyos verselés összehasonlító elemzése, vagy az igeidők egyeztetése kapcsán, és még véletlenül sem az érzelmi/politikai elfogultságok apropóján, amelyek egy művészeti kérdésben irrelevánsak) én személy szerint rohadt gazembereknek és bűnözőknek tartom azokat, akik olyan kölykök kezébe adnak fegyvert – és öletnek meg velük más embereket, illetve öletik meg őket más (katona)emberekkel –, akiknek „annak idején fingjuk se volt az SZKP KB üléseiről, a szuezi válságról, Eisenhower-ről”.
Magyarul akik kihasználják a kamaszos lelkületet, a tudatlanságot, és szó szerint mészárszékre küldenek gyerekeket.
Ismét, nem tudom hányadik alkalommal: az, hogy valaki (ártatlanul) szenvedett, nem jelenti azt, hogy _ennek következtében_ az atomerőművi vízcserélő rendszerek szakértőjévé is válik, vagy mondjuk tehetséges szobrásszá. Vagy egyáltalán, szobrásszá. Ez utóbbi hivatásoknak ugyanis szigorú szakmai követelményei vannak, mint ahogy a versírásnak is.
@labrys:
csak az OFF-részhez szólok, mert egyebekben már leírtátok a véleményemet az utolsó szögig; pedig eredetileg az ON miatt jöttem, mert hát mégiscsak az én bűnöm, hogy Wittner művészete a Vincent egét is hasítja (hasogatja) immár.
Szóval a villamoson a minap egy láthatóan nem jómódú idős néni motyogott hangosan magában.
(Félre is húzódott tőle mindenki, ahogy ilyenkor szokás.)
Arról beszélt, hogy 56-ban, mikor valami teherautóról puskákat osztogattak egy lelkes gyerekcsapatnak, akkor az ő férje odament, és kivette ezeknek a tíz-tizenegynéhány éveseknek a kezéből a fegyvert.
Belegondoltam, mekkora bátorság és emberség kellett ehhez.
Ennek a néninek a férje igazi ötvenhatos hős volt.
@Érvsebész:
Nahát, köszönöm!
És Gröőő doktornak is! : )
@dogfüggő: ó, most tényleg személyesen te tértél vissza, és nem P/c űz (akaratlanul) nemtelen tréfát velünk? hip-hip-hurrá!
@teevee: Úgy tűnik, nem olvasod figyelmesen a sorozatot — jelzem, tudom, hogy nem könnyű dolog az. Szóval, ez NEM a “jobboldali versek borzalmas költői” nevű gyűjtemény, és ilyesmit nem is kívánok indítani (a tiédnél jóval kevésbé magasztos megfontolásokból, egyszerűen csak az ún. “jó ízlés” okán). Ez a mostani írás sem W.M.-ról szól, még érintőlegesen sem. Arról a borzalomról szól, amit a köz elé böffentett, és — áttételesen — azokról, akik ezt költeménynek tartják pusztán azért, mert W.M. egy randa diktatúra áldozata volt.
Nem, a terápia sem mentség; mondhatnók, indifferens. Azt hiszem, valamennyien írtunk ifjú korunkban olyasmiket, amiket versnexántunk. Nagggyon valószínű, hogy Te is követtél el ilyeneket, és egészen biztos, hogy én is. Csak hát én pihentettem ezeket a fiókban egy ideig, és akkor vettem elő, amikor az egyenlőtlen hosszú sorokat belőlem kiblöftyentő indulatot már el is feledtem. Imígyen újraolvasva zsengéim egytől egyig annyira borzalmasnak bizonyultak, hogy (nagyon) szerteszaggattam és a szemétládába hajigáltam őket, miközben nagyon-nagyon szégyenkeztem, hogy ilyesmiket egyáltalán le találtam írni.
Nomármost W.M. is várt eleget, azok pedig, akik “költeményeit” zászlaikra hímzik, eleve nem azt olvasták, amit a költő ki akart fejezni, hanem azt, ami végül is kiszerencsétlenedett tolla alól. És mégis úgy csinálnak, mintha ez egy vers lenne, mintha lenne benne ún. “művészi érték”, még ha csak egy piciny darabka is.
Nem tehetünk mást, mint hogy felmutatjuk a magyar nyelv eme gyalázatát, és kimondjuk, hogy ez nem vers: ez vmi izé. Nem, nem mondjuk ezzel azt, hogy W.M. ne lenne egy undorító rendszer áldozata. Egyrészt azt mondjuk vele, hogy W.M. nem költő. Másrészt azt, hogy költővé nem érdemei, hanem versei teszik az embert, és aki — miként ahogy Te is — ezt a kettőt összekeveri, az rosszul teszi.
Éppen azért, mert ez (sajnos) nem evidencia, ki kell mondani. Soxor, amíg ennek a hagymázas divatnak vége nem szakad, vagy (ami a valószínűbb) le nem hullik a kezünk a billentyűről.
Tehát: ez így nem jó.