Mohácsnál is súlyosabb…
Eredeti szerző: szempontpuska
Kívülállók számára már-már érthetetlen, nekünk szinte közhelyes, hogy mennyire áthatja a magyar néplelket (bármi is legyen az…) a fájdalom, a kudarc, a sorsfordító vereség és a tragédia – úgy általában.
Üldöztetésünk toposszá válik, melynek szárnyán kiválasztott néppé leszünk – Európa védelmezője, Európa éléskamrája stb. – melyet becsapnak, elárulnak, elnyomnak… – mert mi amúgy jobbak vagyunk, különbek lennénk másoknál, csakhát…
Így ringatjuk magunkat szenvedéstörténetünk kiemelkedő eseményein, Mohácsban, Trianonban, Muhiban (az istennek nem bírjuk megjegyezni, hogy nem tatárok, hanem mongolok…), vagy ha éppen fociról van szó, akkor Marseille-ben. Néha annyira átadjuk magunkat ennek az érzésnek (vö: és akkor az önsajnálat bűnébe esünk), hogy Árvácska hozzánk képest hedonista császárnak tűnik.
Hogy a múlton érdemes-e merengeni, vagy ez csak ürügy arra, hogy a jelenben inkább ne csináljunk semmit, azt ki-ki maga dönti el. Mindenesetre most adok hozzá egy újabb történetet.
Ma van az évfordulója egy elfeledett ütközetnek, melyet magyar földön vívtak. Kimenetele már akkor közömbös volt az utókorra nézve amikor megvívták, hiszen nem fordíthatta meg az ország sorsát. Az már eldőlt négyszáz évre előre: alig két héttel vagyunk ugyanis Mohács után.
Ha a 11-es úton haladunk Esztergom felé és elhagytuk Visegrádot, de mögöttünk van már Dömös és Pilismarót is, az út éppen arra készül, hogy majd a Búbánat völgyénél besimulna a folyó és a hegyek közé, de előtte áthaladunk egy sosemvolt településen. Úgy hívják Basaharc.
Jobbról egy étterem (barátaim itt pár éve a velős pacalt ízlelgették, miközben én remek Cordon Bleu-t ettem), balra egy idősek otthona, a közelben pedig egy lovasfarm, de semmi egyéb. Nincsen lakóház, templom, kocsma, még csak egy elhagyott temető sem. Hogy valaha itt legalább egy uradalom állt, annak mementójaként ott mered a magasba egy valaha volt kőkapu két, a semmibe nyíló hatalmas oszlopa.
A basaharci (basarci) úti fogadóról egyébként már említést tesz Thirring Gusztáv 1929-es „A Pilis-Visegrádi hegység részletes kalauza” című turistakönyve is, amelyben megemlíti, hogy a hagyomány szerint a Basaharc-dűlőben érték utol a portyázó törökök a menekülő magyar kisnemeseket és parasztokat, a mohácsi vész után.
Közülük való volt az egytelkes nemes katona – bizonyos Dobozi Mihály – a korabeli írások adatai szerint nagy valószínűséggel a fejérmegyei Dobozról (ma Alcsútdoboz) származott, akinek lova útközben összeesett, és akkor felesége, Farmosi Ilona kérésére leszúrta ifjú hitvesét, ő maga pedig elesett a török túlerővel folytatott küzdelemben. Ezt a jelenetet örökíti meg Székely Bertalan híres festménye.
A szájhagyomány azonban téved! Mára már biztosnak látszik, hogy a tragikus ütközetre (és benne Doboziék drámájára) nem itt, hanem jó egynapi járóföldre innen, Pusztamaróton került sor.
Kitartónak és eltökéltnek kell lennünk, ha meg akarjuk látogatni a csatateret. Bajna és Bajót közötti úton kell átvágnunk, ahol olyan keskeny az aszfaltcsík, hogy az irdatlan méretű nyergesvontatók jókora farakományokkal a hátukon – padka híján – fél kerékkel a mezőre hajtva kerülik el egymást. Célunkhoz vezető úton megállunk feltölteni kulacsainkat Péliföldszentkereszten, ahol szaléziánusok rendházán át vezet az út a forráshoz. Aztán továbbhajtunk két autóval a dombos, néptelen tájon. Pedig ez még csak a kezdet.
Szinte véletlenül vesszük észre azt a kis jelentéktelen földutat, amelyet a szembejövő forgalomnak zöld tábla jelez: Pusztamarót.
Egy falu, amely már nincsen. De ezt majd csak később tudjuk meg. Úttalan utakon haladunk befelé a végtelen sűrű erdőbe. Keresztbedőlt fák, mély és sötét erdő igyekszik elbizonytalanítani az utazót aki erre téved. Sehol egy jelzés, egy tábla, egy életre utaló jel. Az ember már elbizonytalanodna, visszafordulna ha nem elég elszánt, hisz erre nem lehet már semmi. Biztosan elnéztünk valamit, egy elágazást, egy irányjelzőt, de nyoma nincsen annak, hogy jó irányba tartanánk. A leeresztett ablakokon vadszedertől roskadozó ágak hajolnak be, amint a terepjáróvá avanzsált járműveink olykor tengelyig merülve a vízben, azért kerülgetik a hatalmas kátyúkat. Cikk-cakkban megyünk előre, mintha közben lőnének ránk.
Mikor már feladnánk a reményt, még egy utolsó próbatétel következik. Egy útelágazáshoz érünk. Medgyessy Péter már tíz éve lemondott. Hogyan döntsük el, hogy merre menjünk?
Természetesen (?) jobbra tekerjük a kormányt. És meglesz a jutalma. Csupán öt percnyi zötykölődés után az út baloldalán feltűnik egy traktor, amit vagy 30 éve leparkoltak a fa alá, szemben pedig egy úttörő cserkésztábor.
Innen már csak 200 méter és kiérünk a helyre, ahol egykor a csatatér lehetett.
Az erdő oltalmában ott bújik meg, ami az egykori Pusztamarótból megmaradt. Egy kis temető. A legkorábbi sír amin még ki tudtuk olvasni a dátumot, az 1780-as évekből származik. A legfrissebbiken pedig ez áll: 1906-1957.
Az egyik sírból ekkora fa nőtt
A török hódoltság után svábokkal telepítették be a falut, hogy aztán a II. világháború után kitelepítsék őket innen, majd bányászcsaládok vették birtokba a települést. A múlt század hetvenes éveire azonban beköltöztek Dorogra, Tatabányára így a falu elnéptelenedett. Egyetlen ház sem maradt utánuk. Csak a temető a fák alatt.
Mellette a tisztás, ahol a csata emlékműve áll. Mészkőből faragott, boltíves oszlopok. Az állapotukból ítélve nem öregebb egy évtizednél.
Valahol itt került sor a mészárlásra. Pedig a menekülő magyarok jó helyet választottak a védekezésre. A völgykatlan egy magasabb részén – körös-körül mocsaras, ingoványos területtel – szekértáborba rendeződtek és úgy várták be az üldöző akindzsiket.
Szinte hihetetlen, hogy abban a korban, mindössze két hét alatt a törökök idáig eljutottak! A könnyűfegyverzetű portyázó lovasság nem bírt az erős szekérvárral. Három napig tartott az ostrom és Budáról erősítésre, skorpió-ágyúkra volt szükségük, hogy megbontsák a védelmet. Ennek viszont már nem volt ellenszere.
A védvonalat áttörő törökök itt lekaszaboltak mindenkit. Férfiakat, nőket, öregeket, gyerekeket. Innen menekülőben esett el a feleségét feláldozó Dobozi Mihály is.
A sűrű erdő közepén álló kis tisztás, közepén a külvilágtól elrejtett, magányos emlékművel egyszerre szimbolizálja a csatát, az elesetteket és azt is, ahogyan róluk megfeledkeztünk.
Pedig a veszteség Mohácsnál is súlyosabb volt.
Ott a csatában 16-20.000 ember veszett oda. Pusztamarótnál úgy mondják akár 25.000.
1526 szeptember 13-tól 15-ig tartott az ütközet.
Ha tudtok, egyszer látogassatok el oda.
Kicsit blog-idegen, de remek írás. Ilyen is kell, köszönöm
Zene, állj! Romantikus történet, legendaszaga van. Lehet, hogy igaz, de lehet, hogy ez is olyan, mint a Dugovics Tituszé. Milyen forrásokból vagy szakirodalomból dolgoztál?
@Holger Hartland:
valami alapja bizonyosan van, mohács, ill. buda elfoglalása utána portyázó törökök több helyen is ütköztek ellenállásba, amelyek többé- kevésbé szervezettek voltak. így ezen a helyen is lehetett valamiféle csetepaté, de az emlegetett 20- 25 ezres áldozat mindenképpen erős túlzásnak tűnik.
a feleségét -saját kérésére- leszúró, majd kamikazeharcba bonyolódó vitéz megható és erkölcsileg felemelő története viszont szinte biztos, hogy kitaláció, amelyet a nép lelkének ápolására szolgált- bár annyiban erkölcsösebb a mese dugovics tituszénál, hogy senkinek nem fűződött hozzá anyagi haszna.
@Holger Hartland: MINDEN ami Alcaútdobozzal kapcsolatos, az de genere igaz. Jézusom, nem is értelek… 🙂
@pnegyesi: pedig volt már pár útibeszámoló a blogon. Isonzó vőlgyére meg Dublinra biztosan emléxem, mert én írtam őket… 🙂
poszt: kösz!
@Holger Hartland: Brodarics említést tesz róla. (Persze a történeti forrásoknál szokásos óvatossággal érdemes kezelni.)
http://www.nyeomszsz.org/orszavak/pdf/BrodaricsMohacs.pdf
@Holger Hartland: Dobozy Mihaly tortenetenek nem nagyon lehetett tulelo magyar szemtanuja, ergo, velhetoen legenda. Egy szakember nyilvan tudja, hogy milyen nyilvantartasok maradtak fent (letezett-e Dobozy, meghalt-e, ugy hivtak-e a feleseget, stb stb stb)
A torok gimnaziumokban tudtommal az esztergomi gyozelemkent tanitjak Mohacsot, es a hatalmas hadizsakmanyrol is tanulnak. Matyas konyvtaranak jo reszet valoban Konstaninapolyba hurcoltak (gondolom Budarol) es valamikor a tizenkilencedik szazadban az Abdul Aziz nevu torok uralkodo adta vissza a Habsburgoknak ajandek gyanant.
A JOISTEN SEGITSE A MAGYAROKAT MERT MEGERDEMLIK A SOK KUZDELEM UTAN.AZERT IS VAN HOGY SOK MAS NEMZETISEGU EGYEN VALLOTTA MAGAT MAGYARNAK,MEGISMERVE AZ IGAZI TISZTESEGES EMBERI LENYEKET.AKIK A FAKAT, MADARAKAT,NEMES ALLATOKAT SZERETIK, NEM PUSZTITSAK SZAZAVAL OKET.AKIK A JO BORT JO EGESZSEGET MEGBECSULIK, AKIK AZ ADOTT SZOBAN HISZNEK… Molnar Magdolna Dr
Én már csak azt nem értem, mit akar szimbolizálni, az a kőbe szobort BMW-felni?
@LocomotiveAnchorMan: 🙂
Gondolom a szobrász életében nem látott még szekeret (pláne szekértábort) és úgy gondolhatta, hogy egy alufelnit mégiscsak könnyebben húznak a lovak.
@stomatolog: dícsértessék.
@stomatolog: ámen (remélem nem baj, hogy kisbetűvel írtam)
@szempontpuska:
OK, de vannak azért részletek, amik bővebb kifejtést kívánnak.
Pl: boltíves oszlopok
Hiába nézem, a képen csak oszlopokat meg boltíveket látok. A boltíves oszlopokról mér nincs kép?
@panelburzsuj: csináltam egy rahedli fotót, de jórészük a csapattal rajta.
5 kölök + 3 felnőtt
@panelburzsuj: a neten fellelhetők még új állapotban vhol
@szempontpuska:
azt hiszem, hogy @panelburzsuj: kérdésében bujkáló irónia nem igazán jött át 🙂
@nandras01: dehonnem, csak próbálom nem érteni 🙂
@nandras01:
És ezt mennyivel szebben mondtad, mint amire épp készülődtem! … 🙂
Szemponpuska jön neked egy virtuális fröccsel/puszival.
(A gendereket osszátok ki magatok közt…)
@szempontpuska:
ja, hacsakúgynem 🙂
@panelburzsuj:
ha lehet kérni, akkor inkább sört egy kis hubival 🙂
@nandras01: @labrys: Persze, a legendát én sem úgy értettem, hogy semmi sem történt, hanem hogy talán egy kisebb helyi csatározás és mészárlás (ha az “ellenség” csinálja, mészárlás, ha “mi”, akkor kalandozás) nőtt legendává Dobozival meg mindennel. 25 ezer ember korabeli magyar körülmények között még civilekkel együtt is rengeteg, Buda és Pest lakossága együtt nem volt ennek a fele sem. Hogy Brodarics mit ír, az nem mérvadó – ha találnának rengeteg csontot a földben, az már inkább az lenne.
@jotunder: A török megszállás és háborúskodás több, mint 150 éve alatt az érintett területeken rengeteg minden elpusztult, az írott források nagy része is. A nemesi címek és birtokok adományozásáról és mindenféle telekügyekről szóló okleveleket a “hiteles helyeken” (többnyire az egyháznál, káptalanoknál, vö. “nem káptalan a fejem”) őrizték. Ha lerombolták és felégették az épületet, odalettek az oklevelek is. A magyar középkorból főleg a török időkben is épen maradt területekről vannak oklevelek, nem véletlen, hogy az egyik legnagyobb magyar középkorász, Engel Pál is nem pl. Fejér, hanem Ung vármegye okleveleinek feldolgozásával alkotott nagyot.
Hogy mit tanítanak a török gimnáziumokban, az irreleváns – gondolj csak arra, mit tanítottak sokáig (és akár mit tanítanak néhol ma) a magyar gimnáziumokban.
@Holger Hartland: “Ma van az évfordulója egy elfeledett ütközetnek, melyet magyar földön vívtak.”
Ez nagyon népszerű történet volt még Mikszáth korában is Magyarországon. A Fekete városban Görgey, mikor meghozzák a húga halálhírét visszaemlékezik: “mikor a réten Dobozi és nejét játszottak”.
Jókainál az Egy magyar nábobban Jancsi úr születésnapjára a vándor színitársulat “Dobozi és nejét adja elő 12 képletben”, a törököket a hajdúk játsszák.
tatárok (mongolok): Egy érdekes felvetés szerint a mongol világhódítást Nyugat felé a Legnicai csatában és Muhin állították meg, többek közt a teuton és templomos lovagok közreműködésével, a csehek, lengyelek, magyarok stb. Mindkét sereg szinte teljesen megsemmisült.
Szép hely,két oldalról is megközelithető,Bajna,Bajót vagy Süttő,Tardos,elfogadják az üdülési csekkeket.
@acs63: Azért be kell (?) vallanom; szép az emlékmű. Talán Meloccóra hajaz a leginkább akinek szeretem az alkotásait, leszámítva az Antall síremlélet a lepedővel szétszaladó lovakkal….
@szempontpuska:
Hajaz vagy nem hajaj – guglid neked is van, nem?
http://www.parkerdo.hu/index.php?pg=menu_150
@Holger Hartland: igen, ezért is írtam, hogy fenntartásokkal érdemes kezelni a forrást. (Brodarics amúgy Mohács tekintetében sem 100%-osan hiteles szemtanú.) De a híradás magja nyilván tényleges eseményeket ír le, még ha számok nem is igazolhatóak.
@vigyüktúlzásbaadolgokat: hát, azért Kadan rendesen Dalmáciáig üldözte még a derék Béla királyunkat e tételezett „megállítást” követően, és miután a mongol főerők a jól végzett munka örömével kivonultak az országból dél felé, még a teljes Balkánt végigirtották, beleértve II. Balduin konstantinápolyi latin császár hadának tönkreverését is. Sőt, 1242-ben épp hogy a már alávetett kunok lázadtak fel ismét, és ellenük kellett egy újabb hadjáratot vezetniük. Aztán meg az orosz fejedelemségek ellen. (Többek közt mindezek miatt is került csak sor 1285-ben nálunk a második „tatárjárásra”.)
Ebben (meg pl. a mohácsi) témában szerintem B. Szabó János könyvei a kötelező olvasmányok:
http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=B_Szabo_Janos_A_mohacsi_csata&id=122819&type=22
http://bookline.hu/product/home!execute.action?_v=B_Szabo_Janos_A_tatarjaras_A_mongol_hoditas_es_Magyarorszag&id=62087&type=22
@labrys: “üldözte még a derék Béla királyunkat e tételezett „megállítást” követően,”
Nem azt írtam, hogy “megállították”, hanem hogy annak köszönhetően torpant meg a hódítás, persze, nem állt meg rögtön. Tudsz esetleg valamit a szerzőről, hogy mennyire megbízható? : John Colvin: Döntő csaták, 2003.
Köszönöm az ajánlott irodalmat.
@szempontpuska: Megtennéd nekem, hogy a “leszámítva” kategóriába beleveszed azt a szegedi izét is, ami többek állítása szerint egy db 1956-os emlékmű? :-/
Arról nincs valami nyom, hogy a területet megásták volna régészetice?
Klassz írás. Geocachingre érdemes történet, ilyen helyekre szoktunk rejteni, sőt már meg is történt:
geocaching.hu/caches.geo?id=1563
@szempontpuska: Nem rossz, nem rossz…, de utánanéztem a készítőnek és ezen az oldalon mintha más lenne a szobor neve/célja:
http://www.kozterkep.hu/a/914/kovacs-gyorgy.html
Vagy a szokásos “Nem tudja a jobb kéz…”, vagy tényleg mostanában egészítették ki vele a legendát.
@vigyüktúlzásbaadolgokat: nem ismerem sajnos a szerzőt 🙁 De elég érdekes élete volt, ahogy látom 🙂 [diplomata, kém, kazánfűtő, tengerész, szakíró stb. – nem okvetlenül ebben a sorrendben]…
B. Szabó egyébként azt írja, hogy az egyik legújabb (kínai forrásokra támaszkodó) elmélet szerint – mivel a hivatalos híradások mindenütt „kun hadjáratként” hivatkoznak a mongolok nyugati vállalkozására – a dzsingiszidák _elsődleges_ célja a hatalmas kun törzsszövetség (és vele együtt az igen fontos volgai-kaukázusi kereskedelmi főutak) meghódítása volt. És csupán „másodlagosan”, a kunok behódoltatásához, birodalomhoz csatolásához kapcsolódóan törték meg egyúttal az összes olyan „peremország” (Lengyelo., Magyaro., az orosz fejedelemségek, a balkáni államok, a latin császárság stb.) hatalmát is, akiknek közük lehetett a kunokhoz, akik esetleg támogatást nyújthattak azoknak. (Ne felejtsük el, hogy mind a magyar király – akinek a hivatalos címei között szerepelt a „Cumania ura” is –, mind a latin császár komoly kun kontingenseket fogadott az országába min. a kalkai csata után, az orosz fejedelemségek és kunok közti hosszas szimbiózisról nem is beszélve, sem arról, hogy az említett államok mind igen komoly keleti – kun irányú – aspirációkkal rendelkeztek stb.)
Tehát első körben a mongolok eleve „csak” erőt megroppantani és kalandozni /áthúzva/ zsákmányolni akartak az említett országokban, és – ekkor még – nem szándékoztak hosszú távra berendezkedni.
Ami elég logikusnak tűnik már csak azért is, mert a kimmerektől a szkítákon át a hiungnukig és türkökig az összes nagy belső-ázsiai nomád birodalom pontosan ugyanezt az utat követte: minden környező nagy, rivális törzsszövetséget igyekezett megtörni és magába olvasztani (mivel ha nem tett így, akkor az _ő_ törzsszövetségét törték meg és olvasztották magukba mások).
És hát a sztyepp nyugati felén a XIII. században már rég a hatalmas kuman-kipcsak-kängli törzsszövetség uralkodott (magyar hangja: „kunok”), így egyértelmű volt, hogy az a főellenség.
És ami azt illeti, a mongol világbirodalom a fenti, kitűzött céljait teljes mértékben el is érte. (Olyannyira, hogy az utólag tévesen Arany Hordának nevezett képződmény népességét is tulajdonképpen elsöprő többségükben kipcsak török törzsek, azaz a kunok stb. utódai alkották 🙂 )
Ó, tavasszal voltam Bajnán kirándulni (a Sándor-Metternich kastélyt néztem meg), ha tudom, elmentem volna ide is. De sebaj, még tervezek arrafelé menni.
@MolnarErik: Mondjuk most nézem, h max csak kocsival közel Bajnához, 30 km után biztos nem mentem volna el odáig 🙂
minden tavasszal rengetegen látogatnak el ide. igaz, a többség leragad a hegyoldalt borító medvehagymánál.
“Úgy hívják Basaharc. Jobbról egy étterem (barátaim itt pár éve a velős pacalt ízlelgették, miközben én remek Cordon Bleu-t ettem), balra egy idősek otthona, a közelben pedig egy lovasfarm, de semmi egyéb. Nincsen lakóház, templom, kocsma, még csak egy elhagyott temető sem.”
Azt hiszem, itt valami apró tévedés van, bár ez tényleg nem templom, sem kocsma, sem elhagyott temető:
http://www.ingatlannet.hu/ingatlan/Pilismar%C3%B3t/651949-elad%C3%B3-kast%C3%A9ly-Basaharc
A legfelső szintjén van egy terasz (régen nyitott volt, ma tetőt húztak rá, nem tudom mi van benne, állítólag jacuzzi), onnan olyan a kilátás, mint a visegrádi fellegvárból.
@labrys: “Tehát első körben a mongolok eleve „csak” erőt megroppantani és kalandozni /áthúzva/ zsákmányolni akartak az említett országokban, és – ekkor még – nem szándékoztak hosszú távra berendezkedni.”
Én a posztíró első két bekezdésére reagáltam, amiben felrója, hogy a magyarok vesztes csatákon búslakodnak, és büszkék arra, hogy Európát védték. Ha figyelmesen megnézzük, akkor minden szomszédos nép (északra, délre és keletre) életében megtaláljuk Muhi és Mohács párját, pl. Legnica és Rigómező.
Ezek csak említésképp vannak a magyar törikönyvekben (Legnica név nélkül), pedig valszeg a fájdalmat is csillapítaná, és az összetartozást is erősítené a tudat, hogy nem vagyunk egyedül.
Ebben a dologban nem biztos, hogy segít, ha “csak” zsákmányszerző hadjáratnak írjuk le a mongol hordát, mert akkor felmerül a kérdés: minek álltak ki ellene a síkon, miért nem hagyták őket “kalandozni”? (Nyilván mert még több kárt csináltak volna.)
Ezért nem érzem haszontalannak, amit az ismeretlen amcsi szerző fölvet: mi volt Ugrinék és lengyelországi sorstársaik harcának a mérlege, volt-e döntő szerepe a jövőt illetően?
Úgy tudom, Németországban évszázadokig úgy tanították a magyar kalandozásokat, mint amely elősegítette a német városok (fallal körülvett, váras) rendszerének kiépítését. Hogy most hogy van, nem tudom.
@vigyüktúlzásbaadolgokat: ebben teljesen igazad van, egyetértek.
@labrys: Nagyon örülök, hogy ezt ilyen jól megbeszéltük. 🙂
Még két dolog eszembe jutott a hamis/egészséges magyar történelemtudathoz.
1. Ahogyan a mi emlékezetünkben sáskajárással és dögvésszel egyenértékű a tatárdúlás, úgy tartják a tőlünk nyugatabbra lévő népek Attilát vadállatnak, gyilkosnak és népirtónak, ha jól tudom.
2. Arról kevés szó esik a töriórákon, amit te is érintesz föntebb, hogy pl. a Kijevi és a többi orosz Fejedelemség is “Európa bástyája” volt, mikor évszázadokig nyakukon ültek a mongolok (adót szedtek).
Ergo: nem indokolt túlzónak ill. pesszimistának beállítani a magyarok történelemszemléletét, mint pl. a posztíró is teszi. 🙂 (szmájli a posztírónak szól) Amivel baj van, az a szomszédok szenvedéseinek figyelmen kívül hagyása, ill. a tanulságok levonása, én így látom.
Muhi tényleg rosszul sikerült, és a várépítést is hiába szorgalmazta előtte Béla, de ha összehasonlítjuk magunkat a lengyelek és a lovagok által kiállított sereggel és a bukásukkal, és hogy a kortársak talán nem gondolták, hogy odáig eljutnak a portyázó mongolok, (mint ahogy te is portyázásokról írsz), szerintem mindenképp árnyalja a képet a magyar bénaságról, széthúzásról és töketlenkedésről. Ez az árnyalás megvédene minket a nemzethalál folyamatos víziójától is, ami talán tényleg csak a magyarokra jellemző a régióban, pedig a többiek is mennyit szenvedtek akkoriban.
Persze ez nem zárja ki, hogy akár jól is sikerülhetett volna a felkészülés, mint ahogy Jókai az Istenhegyi székely leányban előad erről egy elképzelt forgatókönyvet.