Nem lehet megúszni

Eredeti szerző: maroz

– Apa, hol is lesz a tünti?
– Hát Budapesten, hol lenne?!?
– De apa…!!!
– Jól van na, azt hiszem, hogy valahol az Astoria környékén…
– Apa, tényleg elindultunk úgy, hogy te nem néztél utána a pontos helyszínnek???
– Gyermek, ne legyél már ilyen kekec, leparkolunk valahol a budai oldalban, átgyalogolunk az Erzsébet hídon, és majd megyünk arra, amerre a tömeg!

Így indul neki a vidéki Budapestnek. Szerencsére igazam lett, odaértünk, időre. Mindenképp megérte elmenni, még akkor is, ha az esemény nem érintett meg úgymond spirituálisan annyira. Mondjuk rá, hogy a hiba bennem lehet, talán ha többet jártam volna sporteseményekre. Vagy ha abból a kettőből, amin eddig előfordultam az egyik nem pont műkorcsolya lett volna… Na mindegy, nem lesz belőlem vezérszurkoló, ebbe bele lehet törődni, főleg annak a tudatában, hogy a körülöttem állókra se az az eszelős kereplés-ordítozás volt a jellemző, amit az elmúlt évek Orbán-szeánszain megfigyelhettem.

Sétálgattam a tömegben, néztem az embereket. Semmi különös. Nem nagyon tudnám őket kategorizálni, a pártállam ifjútörökjei teljesen fölöslegesen trollkodnak olyasmiket, hogy a belvárosi értelmiség, én nem úgy láttam. Sokféle ember, mintha csak egy sima hétköznap lenne egy zsúfoltabb utcán, egy bevásárlóközpontban, vagy bárhol, ahol sokan szoktak lenni. Sok ember arcán valamiféle zavarszerűség: mit is keresünk mi itt? Nem vagyunk mi ehhez szokva. Érthető. Úgy szoktunk el az ilyen utcai demonstrálástól, hogy valójában hozzá se szoktunk. Kivezényeltek minket örülni Brezsnyev szemöldökének, vagy felvonulni május elsején, már ugye aki elég idős ezekhez, majd lett a rendszerváltás környékén egy pici mozgolódás, de az is nagyon hamar lecsengett: elhittük, hogy elég egy kellően magas erkélyről  kikiabálni a demokráciát, és az ettől már be is következik.

Ma pedig körülbelül ott tartunk, mint 1989-ben: van egy politikai elitünk, amit lassan jobban utálunk, mint a kádárista elitet, van egy társadalmunk, amelyikben olyan szörnyűséges attitűdök uralkodnak, hogy már az is kész csoda, ha egyáltalán tud államot működtetni, bármilyent. Van egy furcsán strukturált társadalmunk, egy olyan szűk vagyoni/jövedelmi elittel, amely jellemzően az állam szisztematikus lerablásából gazdagodott meg és gazdagszik folyamatosan, bármekkora is legyen a válság, bármennyire is szóljon arról az általuk megrendelt narratíva, hogy hullámsírban az ország szekerének a kereke, vagy mi a mozdonyhorgony.  Az elit mellett pedig lényegében véve nincs semmi, nincs észrevehető, beazonosítható középosztály, se alsó, se felső, se középső. Van egy heterogén tömeg, amit ezer irányból és ezerfelé repeszt szét a státuszféltés: rettegnek, hogy legalább az a kevéske, amit eddig elértek, legalább az megmaradjon, az megtartható legyen, hogy ne csússzanak le azon tömegek közé, amelyeknek már Ócsán sem jutna kapanyél. A lecsúszottakat ugyanis nálunk leírják. Már rögtön a rendszerváltással kezdve leírták, csak ugye a társadalmi jelenségek sajnos olyanok, hogy el kell teljen némi idő az ok és az okozat között a láthatósághoz, ami arra is jó, hogy ez az oksági összefüggés bátran elhazudható legyen.

Elbasztunk az életünkből húsz évet, és szinte fillérre pontosan ott tartunk, ahol 1989-ben.

Olvasom a demonstráció utáni reakciókat. A hatalom, a privilegizált politikai elit a maga kontraszelektált megmondóin keresztül azon örömködik, hogy milyen amatőr, milyen viccesen eklektikus, helyenként egyenesen kínoska volt ez a demonstráció. Igen, helyenként az is volt. A civileknek még tanulniuk kell a hatalompolitikát, nekik még nem megy olyan profin a dolog, még nem tudnak tízezreket kibolondítani egy vekkerrel a Kossuth térre, mint ahogyan a civil szféra a régi rendszerben sem tudott olyan ügyesen tömegrendezvényeket szervezni, mint ahogyan az MSZMP KB tudott. De nem ártana észrevenni egy aprócska különbséget: ezt a mostani rendezvényt nem a politikai elit szervezte, nem Kubatov Gábor mozgósított, nem Rákay „Független” Fülöpke volt a hoppmester és Orbán is hiányzott az oltárképről — az oldalán kötelezően helyet foglaló latrokkal, nem, ezek most nem érnek rá ilyesmire, ugyanis zömük éppen pont a pártállamot szolgálja, érdemeik elismerése mellett.

Ha a röstelkedésre amiatt kellene sort keríteni, mert ezt a rendezvényt nem a Fidesz Zrt. „profizmusával” szervezték és bonyolították, akkor én mégiscsak inkább büszke lennék.

A pártállam, az orbánizmus járulékos haszna az, hogy lassan egyre több ember előtt lesz világos, miszerint a valódi törésvonal nem ott van, ahová a politikai elit a saját érdekei szerint tenni szeretné. A valódi csoportképző ismérv nem az elit eddigi kényelmes húsz évét biztosító jobbos-balos hamis dichotómia, hanem sokkal inkább a civilnek levés versus a politikai elit tagjának vagy közvetlen kiszolgálójának lenni. Ez a demonstráció részben erről a felismerésről is szólt: arról, hogy civilnek nem elsődlegesen a civil a farkasa, hanem a politikai elit. A mindenkori, bármilyen színezetű politikai elit. Jobb lett volna ezt húsz évvel ezelőtt felismerni, de jobb későn, mint soha. Persze ez még csak egy óvatos, tapogatózó felismerés, ennek még tisztulnia, kristályosodnia kell, hiszen nagyon sokan még azt se nagyon értik, hogy mit is jelent ez a „civil”. Le kell írni, el kell mondani még vagy pármilliószor, hogy mitől civil a civil, és miért is jó az, ha ezt az emberek is megértik. Le kell még jó párszor írni azt a mechanizmust, ahogyan a politikai elit hatalomféltésből ellehetetlenítette a civil szféra magára találását, megerősödését. El kell magyarázni, hogy miért is rossz az, ami felületesen nézve jónak tűnik: miért vágja haza a civilséget például az a Nemzeti Civil Alapprogram, amelyik az évek során tízmilliárdokat adott át az úgymond civileknek.   

Sokan, sokféle ügy mellett elköteleződött emberke tötyögött azon a bizonyos útszakaszon. Sokukkal jó eséllyel nem tudnék komolyabban közösséget vállalni, mert az ő ügyük nem az én ügyem. Például nem vagyok anarchista, sem Wall Street-foglaló antikapitalista, és nem, nem szeretnék egy új baloldali párt alapító tagja lenni, és még sorolhatnám. Viszont nagyon szeretném azt, ha ezek a legitim törekvések egy normális, épeszű rendszerben és nem ebben a nemzeti együttműködésnek hazudott nem is tudom miben bontakozhatnának ki. Számomra ez volt a demonstráció legfontosabb üzenete, ez a sokak által értetlenül nézett pluralizmus. Engem 1989-re emlékeztetett, vagy még inkább egy kicsit korábbi időkre, amikor még csak kezdtük tanulgatni a „pluralizmus” fogalmát. Kezdtük, de nem fejeztük be, nem tanultuk meg eléggé. Megspórolt erudíció, újfent. Elblicceltük, azt hittük, hogy alibizéssel is meg lehet úszni. Nem, nem lehet megúszni. Ellazsáltuk, és mi lett belőle? Pártállam, újfent.

Mondják sokan önök közül, hogy de hát mire volt ez az egész, mit oldott meg? Igazuk van, ez tényleg nem oldott meg semmit. De miben is reménykedtek azok, akik valami ilyesmit vártak? Hogy húsz (plusz negyven, plusz megint húsz, plusz…) év tévútjain felhalmozódott, kitartóan a szőnyeg alá söpört problémákat majd pont egy civil demonstráció fog megoldani egy közepesen nyirkos vasárnap délután? Komolyan? Nahát.
Útkeresés, mint ’89-ben. Csak ugye akkor nem volt még ennyire világos, hogy pusztán a politikai elittől, de mondhatnám nyugodtan azt is, hogy a politikai osztálytól nem várható megoldás: ez a réteg saját magától nem fog megváltozni, mert semmi érdeke sincs erre a változásra. Változni csak akkor fog, ha lesz valamilyen másik erő, amelyik őt erre  kényszeríti. Amihez egyrészt létre kell jöjjön ez a bizonyos másik erő, másrészt pedig nagyon ideje lenne már végre azzal is masszívabban tisztába jönni, hogy mi is az, amit elvárhatunk, megkövetelhetünk a politikai elittől és mi az, amit nem. Ezek a diskurzusok sem spórolhatóak meg, bármennyire is azt hisszük, hogy most nem dumálni kell, hanem cselekedni. A jó szerelő sem arról ismerszik meg, hogy nagyon gyorsan odaüt, hanem inkább arról, hogy tudja, hová kell ütni.

A kínosabb ötletek között volt az a ötlet is, hogy a civileknek kéne valamiféle alternatív köztársasági elnököt választaniuk, március tizenötödikén, közfelkiáltással. Mosolyogjuk meg, de azért lássuk meg azt is, hogy mi van e mögött az igény mögött. Az, hogy mi szeretünk eszmék helyett arcok után menni. De még ha fontos is az eszme, szeretjük, ha van mögéje arc. Sújt minket annak a hiánya, hogy nem nagyon maradtak tekintélyeink. Nincsenek komoly, sokak által ismert és saját jogukon elfogadott, népszerű személyiségeink. Ennek egyik legfőbb oka, hogy az elmúlt húsz évben elfogadtuk azt, miszerint ebben az országban a politikai elit kiváltsága a tekintély „kinevezése”. Meg se tanultuk igazán azt, hogyan is ismerhetünk fel egy tekintélyt, helyette az volt a gyakorlat, hogy akire valamelyik oldal rámondta, hogy tekintély, az az adott oldal számára az is lett. A másik oldal számára természetesen ettől egyből kutya lett az illető, és vice versa. Ezen kéne túllépni, meg kéne végre tanulni, mitől is lesz tekintély egy tekintély, és megnézni, hogy van-e, akad-e olyan civil, aki egyrészt alkalmas, másrészt ambicionálja is ezt a nem mindig hálás szerepet. Nem olyan könnyű ez, mert nagyon sok rendszerszintű buktatója van. Sok komoly embert is félrevitt már az, hogy elkezdtek rá egyre sűrűbben tekintélyként hivatkozni. Nagyon erős önkontroll, intelligencia, erkölcsi érzék kell ahhoz, hogy valaki ne hülyüljön rövid úton prófétává pusztán azért, mert egyre sűrűbben beszéltetik bele mindenféle orra alá dugott málnafagyiba. Tehát jó lenne, ha lenne egy (több) olyan személyiségünk, aki(k)re akár még mint valamiféle alternatív főméltóságra is tekinthetnénk, de nem hinném, hogy ez közfelkiáltással megoldható lenne. Viszont az nehezen vitatható, hogy lenne igény ilyen személyiségekre.

<

p style=”text-align: justify”>Hosszúra sikeredtem, és abbahagyni se könnyű, mert tudnám még mondani, órákig. Erre volt jó ez a rendezvény leginkább. Gondolatébresztőnek. Arra, hogy felmerüljön bennünk: mi itten megspóroltunk egy munkát, ellógtunk valamit, mulasztásunk van. Munka, dolog lenne, és nem lehet megúszni. Ha megint a megúszásra, az ellógásra szavazunk, akkor újból a politikai elit győz, és talán újabb évtizedekre betonozza be hatalmát. Esély van, úgy gondolom, de kérdéses, hogy tudunk-e élni vele. A racionális énem azt mondatná velem, hogy nem, de időnként tudok én optimista is lenni. Talán. Egy próbát nekem megér.

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16521757-6969e426a7f0f' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16521757&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16521757-6969e426a7f0f&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16521757-6969e426a7f0f' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>