Rózsaszín párduc, de ha lehetne inkább valamilyen más színben

Eredeti szerző: maroz

Nem lehet. Mint ahogyan ha valami a tavon úszik, tollai vannak, hápog és tojást tojik, az nem lehet dízelaggregátor. Lehet kacsa, esetleg liba, vagy valami hasonló, de aggregátor, az speciel nem. Időnként fel-felbukkan blogokon, fórumokon egy-egy olyan, szemmel láthatóan teljesen komolyan gondolt vélemény, miszerint egy adag Bajnai, az LMP és a jó szocik, na, ez lesz ám a nyerő mix, és már csak párat kell aludni, mert ez a mostani hűdemennyire megbukott, Orbánnak harangoztak, csak még nem vette észre, de most már bármelyik pillanatban. A másik hasonlóan kedvemre való eszmefuttatás pedig arról szokott szólni, hogy de hát miért nem csinálja inkább Orbán ezt és ezt, hiszen hatalma van, csinálhatná!

No meg hogy miért is ne lehetne Gyurcsányból cukorborsó, amikor olyan okos, olyan satöbbi ember ő.

Politika ez gyermek, nem mese. A király a népmesékben, az igen, az megtehet bármit, csak megparancsolja, és már lehet is örülni. Egy politikus arról ismerhető fel, hogy tisztában van, vagy igen hamar tisztába tud jönni a korlátokkal. Hamar kitapogatja, hogy mit lehet és mit nem, üzembiztosan felismeri a falat, és nem megy neki fejjel. Nem sok ilyen politikushoz volt szerencsénk az elmúlt húsz évben, a csúcsra feljutottak közül szerintem Horn Gyula egyértelműen ilyen volt, az Elvált Szülők Gyermeke vitán felül, az Esőcsináló pedig nomen est omen, megpróbálta elhitetni velünk, hogy ő is olyan.

Nézzük meg ezt egy példán keresztül. A népmesében el lehetne játszani azzal a gondolattal, hogy az Elvált Szülők Gyermekét megszállja a valami, és szombaton élére áll a meleg méltóság menetének, a nép pedig boldogan tapsol, egy nagy közös hetero- és homoerotikus ölelkezésben (ki-ki, persze, ne tessünk semmi rosszra gondolni) oldva fel a meglévő szörnyű ellentéteket. Ilyent sajnos nem lehet. Leginkább azért, mert az Elvált Szülők Gyermeke politikus, és mint olyan, tisztában van azzal, hogy ez a mi mostani társadalmunk igen jelentős mértékben homofób, így ha mégis élére állna, akkor viszonylag rövid idő alatt úgy kiszeretnének belőle, hogy mehetne vissza válóperes ügyvédnek, vagy nem vissza, mindegy, mellékszál. Mint ahogyan úgyszintén nem tehetné meg azt, hogy ne mindent erőből nyomjon át, ne törekedjen a totális győzelemre, az ellenfél ne legyen számára ellenség, és időnként tudjon kompromisszumot kötni. Nem lehet, mert a társadalmunk nagyon határozottan a maszkulin attitűdöket preferálja, a férfias, az odacsapós, a mindenáron győzni akaró tempót, ahol a legkisebb engedékenység is a gyengeség jele, és aki ilyent mutat fel, annak vége. Nem nagyon van itt helye egy másmilyen Orbán Viktornak, mert ha megpróbálna másmilyen lenni, akkor igen hamar megszűnne egyáltalán lenni, mármint politikusként. Igaza lehet Kettes kollégámnak, Orbán mindezt kiszámolta, és kijött neki, akkor meg miért ne csinálná?

Egy-egy társadalomban a fontosabb attitűdök adottak és megismerhetőek, és érdemes is megismerni őket, mert ezek adják meg egy politikusnak a bejátszható pálya határait. Hogy az Elvált Szülők Gyermeke nem látja, nem veszi észre, miszerint szörnyűek ezek az attitűdök? Nehéz ezt hinni. A frivol hasonlatban adott egy igen szemrevaló szűzleány, felsőtesttel teljesen beszorulva mondjuk egy csipkebokorba, a pöndölye felcsúszva a nyakába, feltárva országnak-világnak a csunyáját. Egészséges ösztönű férfiember nyúlna az övéhez reflexből, de ha a moralitása is egészséges, akkor ilyent nem tesz, hanem sokkal inkább azon kezd el aggódni, hogy jajj, ez a szerencsétlen leányzó milyen kiszolgáltatott, mit lehetne itten tenni, hogyan lehetne megvédeni ezt a gyönyörűséges hajadont az ösztönlényektől.

Itt most kicsit összegabalyodtam, időt kérek. Ez az átka annak, ha egy posztot több napig, szakaszosan írok, ez az összegabalyodás. Meglepődve látom, hogy elkezdtem lengyellászlózni, de nagyon durván in medias res, jöjjön hát a gabalyodás megoldása falbontással:

Az Elvált Szülők Gyermeke

Van az a rövidebb-hosszabb időszak, amikor már a szerelmen túl a kölcsönös elviselés is oda, a felek a válóper és a gyilkosság közül még nem döntötték el, hogy melyiket fogják választani, de valami furcsa, ámde egyáltalán nem szokatlan módon még mindig együtt élnek, plusz a gyerek(ek). Ilyenkor indul aztán be a vetélkedés a gyerek szeretetéért! Tudja a szülő, hogy a kölöknek hosszabb távon nem lesz az jó, ha ők engedékenységi versenyt hirdetnek, de hát a hosszabb táv az hol van még, a vetélkedés viszont itt van, most van, híd, amin át kell menni, tehát: az a hülye apád nem engedi, de én megengedem. Persze, mert ha nem elinná a pénzt, akkor meg tudnánk venni a nagyobbikat is, de ez olyan, hogy elissza! Á, az csak a hülye anyád hisztije, hagyd a bánatba, én se érettségiztem le, oszt mégis milyen derék ember lett belőlem, nézzed csak nyugodtan a tévét, ne törődj vele!

Mindezek folyományaként az Elvált Szülők Gyermeke se egyiket, se másikat nem annyira szeretni fogja, mint inkább megtanulja, hogy milyen jól ki lehet játszani őket egymás ellen. A szeretetért folytatott játszmából számára a szeretet helyett csak a játszma marad meg. De az nagyon.  

Az Esőcsináló

Biztosan ismeri a kedves olvasó is a karaktert. Ő az, aki megérkezik valamelyik isten háta mögötti poros faluba, jó svádájú gyerek, szinte pillanatok alatt ő lesz a középpont, róla szól minden, elcsábít minden elcsábíthatót, etetik-itatják a nincsmiből roskadásig, majd záróképként ugyanezen emberke látható szurokba-tollba hempergetve, amint éppen kiűzetődik a Paradicsomból. Semmi más nem kellett hozzá, csak két hónap aszály. Amit az emberek még csak-csak el tudnának fogadni, az esőcsinálóra sem az aszályért haragudtak, hanem azért, mert esőt ígért és nem lett eső. Ezt persze valahol mélyen az emberek is tudták, mert annyira azért ők sem hülyék, de elvakította őket az oktalan remény. Nagyon tudunk arra haragudni, aki tettestársunk volt az önbecsapásban.

Szóval ott tartottunk, hogy leányzó pácban, az Elvált Szülők Gyermeke átszellemült képpel lazítja meg az övét. Ő ilyen, és nem nagyon van erre mit mondani, miért is lenne inkább másmilyen? Mert különben mi??? Petíciót írunk az uniónak??? Hű, de megijed.

Az Esőcsináló pedig hozza az ő formáját: ezt a leányzót neki és csak neki elrendelése megmenteni, és ha ennek az az ára, hogy menet közben mindenféle obskúrus alakok cafrangosra kúrják, hát akkor az, a lényeg az Esőcsináló számára nem a kisasszony integritása, hanem hogy ő legyen a megmentő. Ha történetesen ebbe a hölgy belegebedne, akkor is. 

Az elsőre lehet haragudni azért, mert ő olyan, amilyen, de semmi értelme. A másodikra pedig azért lehet haragudni, mert becsapott, mit becsapott, átalbaszott, ocsmányul kikúrt velünk, amikor hagyta – mit hagyta, egyenesen ösztönözte, és még ez is egy erős eufémia – hogy becsapjuk magunkat, hogy elhiggyük: ő lesz az, aki azt a másikat majd jól móresre (úgyismint: erkölcs, azaz: vetted el a kezed a sliccedtől, de briganti!) tanítja, és még esni is fog egy kiadós eső! Lehet haragudni, amint hogy lehet haragudni azokra is, akik haragszanak rájuk, de túl sok értelme nincs. Önbecsapás, ha azt hisszük, hogy vannak kötetlen pályák, ha túlzottan meseszerűen nézzük ezt az egészet, ha három nap egy esztendő. Orbánnak abban van némi igaza, hogy megköti az utódai kezét, de nem úgy, ahogyan ő gondolná, nem a bebetonozott törvényekkel, hanem azzal, hogy azt a szerencsétlen leányzót még mélyebben betaszítja a susnyásba, mert neki ezek a mostani viszonyok pont kedvére valóak, már csak alig egy keveset kell rontani ahhoz, hogy szinte ideálisak legyenek. Aki pedig esetleg helyette jöhetne, annak is körülbelül ugyanennyire kötött a pálya, olyan nagyon mást az se csinálhat. Nagyon nehéz bízni abban, hogy a politikától, a politikai elittől bármi jót is várhatnánk.

A vigasztaló az, hogy apránként nálunk is demisztifikálódik (vajon van egyáltalán ilyen szó?) a politika, mondhatni OKJ-s szakmává válik, és egyre inkább úgy tekintünk egy politikusra, mint egy cipőfelsőrész-kikészítőre, szakma-szakma, tessék művelni fizetésért, aztán majd ha felmutatnak valami rendkívülit, akkor rábólintunk, hogy ez igen, ez egy patrióta, a haza üdvét szolgáló akármi volt. Politizálás vagy cipőfelsőrész-kikészítés, teljesen mindegy, merjünk republikánusok lenni. Nekem kifejezetten rokonszenves az, hogy a Millások nem pártot, hanem civil szervezetet akarnak (vagy már meg is van?) alakítani, amint hogy az is rokonszenves és az egyetértésemmel találkozó, hogy Bajnaiék is inkább valamiféle független szakértő csoportot gründolnak, mert ez az, ami hatásos ellensúlya lehetne a töketlen, gátlástalan politikai elitnek. Csak azt kéne folyamatosan szem előtt tartani, hogy ez a vállalhatóbb út egyúttal hosszú is, nagyon hosszú. Milyen furcsa, hogy egy gyerek mennyire könnyedén félrenevelhető, ezzel szemben a már rögzült hibái milyen nehezen korrigálhatóak. Nem gondolom, hogy egy túlzó analógia lenne azt hinni, hogy a társadalmi attitűdök is hasonló módon változnak, hogy aminek elrontásához egy évtized kellett, azt meg lehetne javítani máról holnapra.

A kevésbé vigasztaló pedig sajnos az, amit Keynes mondott a hosszú távú dolgokról. Hogy hosszú távon mindannyian halottak vagyunk, jelesül. Na, erre kéne valami jó megoldást találni!

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16522013-6a03d0b412ace' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16522013&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16522013-6a03d0b412ace&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16522013-6a03d0b412ace' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>