Szlovénia 2. Isonzó emlékei

Eredeti szerző: szempontpuska

<

p style=”text-align: justify”>Folytatva utunkat Szlovénia tájain, már kissé más hangulatban íródik az útibeszámolónk.

Világháborús temetők

Akárcsak egy bulira, egy raftingra, vagy egy görbe hétvégére megy az ember e tájra, nem tudja (én legalábbis nem tudom) kiküszöbölni azt az érzést, ami áthatja az embert, amint az isonzói frontvonal helyeit bejárja. Itt lépten-nyomon jelen van a történelem. Bármerre jár, bármit is csinál, nem tud az ember nem arra gondolni, hogy ez a száz éve még békés, háborítatlan táj, micsoda pusztulás és mennyi szenvedés küszöbén állt. A környék nem is hagyja, hogy elvonatkoztassunk ettől. Minden kanyarnál elhagyott, romos épületek, völgykatlanok bejáratát őrző géppuskafészkek, múzeummá alakított kiserődök, vagy keserves munkával sziklába vájt hadiutak kerülnek elénk.

Az ember elhűl a gondolatra: micsoda értelmetlenség, micsoda eszement makacsság, vagy korlátoltság tartotta itt fenn a frontot. Emberek, boldog békeidőkben felnőtt bakák százezreit, télen és nyáron, hóban, fagyban vagy tomboló napsütésben… ?

Mi volt az értelme ennek ?!

Az Isonzó (ma itt: Soca) völgyétől a kétezer métert ostromló szirtekig fel húzódóan néztek farkasszemet a lövészárkok. Micsoda embertelen munka és értelmetlen erőfeszítés volt itt évekig cipelni, mozgatni élőerőt, hadianyagot, ellátmányt, sérülteket és halottakat….

Az ember szíve belesajdul, ha elképzeli, mi történt ezen a csodálatos tájon egy évszázada. Egy olyan háborúban, amelynek értelmét tulajdonképpen nem tudom megérteni és amelynek okát lejáratott lózungok nem magyarázzák.

Olaszország 1915. május 23-án hadat üzent az Osztrák–Magyar Monarchiának. Olaszország célja az volt, hogy mélyen benyomuljon azokra a területekre, amelyeket az 1915. április 26-án megkötött londoni egyezmény garantál Olaszország számára. Az olasz támadás egyik fő iránya a Júliai-Alpok és az Isonzó folyó volt. Az olasz haditervek szerint az Isonzó felé támadó olasz hadsereg a folyó átlépése után két részre oszlik, az egyik hadtest folytatja útját Karintia, a Dráva felé, míg a másik délre vonul, Trieszt és az isztriai-partvidék irányába. Az olasz támadás 1915. június 23-án elakadt az Isonzó folyónál, mivel a Monarchia a keleti frontról és a Balkánról csapatokat küldött a térségbe. Emellett hibás volt az olasz katonai stratégiai tervezés is: nem számoltak a terepviszonyokkal, az előrenyomulást nemcsak az ellenség, hanem az időjárás és a rendkívül magas hegyláncok is késleltették. Az olasz támadás 1915 közepére kifulladt, és a nyugati fronthoz hasonló állóháború alakult ki. 1915-ben négy nagyobb támadás történt az Isonzó szakaszán, de egyik támadás sem érte el a célját, Olaszország felkészült egy hosszabb háborúra.

Innentől megkezdődött az éveken át tartó mészárlás. A történészek tizenkét isonzói ütközetbe foglalják azokat a nagyobb offenzívákat, amelyekkel a K. u K. és/vagy az olasz hadsereg dűlőre akarta vinni a háborút. Gáztámadás, ágyúzás, lövészárokharc. Hol volt már addigra, az első karácsonyra ígért hazatérés ?! 

Valószínűleg nem tudjuk elképzelni még a csendes hétköznapok megpróbáltatásait sem, melyekről a lépten nyomon felbukkanó emlékek a mai napig tanúskodnak. Nem kell az egykori olasz frontváros, Bovec bolhapiacára mennünk, hogy tárgyi emlékekre bukkanjunk. Korabeli ácsszögek, szerszámok, töltényhüvelyek, szerencsésebbeknek egy-egy szétrozsdásodott rohamsisak akadhat a kezébe, melyeket egy évszázada hagyott el tulajdonosuk. Mondják, hogy a villámok a mai napig előszeretettel csapkodnak a betemetett hadianyagot rejtő hegyekbe, annyi ott fenn a fém.

Mesélik, hogy a téli állóháborúban egy hirtelen jött ötlettől vezérelve a Monarchia tűzérsége az olasz állások fölötti hegyet kezdte ágyúzni, azzal a céllal, hogy lavinát idézzen elő. Csak azon a napon 40.000 olaszt temetett be a hó….

A táj sebei lassan begyógyulnak. De az emlékek megmaradnak. És erről a Szlovénok csendesen, méltósággal gondoskodnak. Mintha nem az ő történelmük volna, olyan semlegességgel és higgadtan. Mintha ők csak a helyszínt adták volna a véres arénának a hegyek közt és nem a hazájukat.

Már többször megtettem, de ha rajtam múlna, minden évben elmennék Kobarid Európa díjas múzeumába. Kobarid (azaz Caporetto) a híres caporettói áttörés helyszíne. Itt, ezen a helyen zajlott le. Itt történt minden.

A caporettói áttörés hadműveletre (más néven I. piavei csatára) 1917. október 24. és november 19. között került sor a szövetséges Osztrák–Magyar Monarchia és Németország, valamint Olaszország erői között. Az Osztrák–Magyar Monarchia és Németország csapatai Caporettónál áttörték az olasz frontvonalat és megindultak Olaszország belseje felé. Az I. Piavei csatára 1917. november 12. és december 2. között került sor.

A csaknem két és fél éves állóháborút eldöntve, a Monarchia csapatai összeroppantották az olasz vonalakat. A fiatal Erwin Rommel merőben új taktikát alkalmazva, beszivárgó rohamcsapatokkal meggyengítette az ellenséges állásokat és elfoglalta a kulcsfontosságú magaslatokat. A főerők offenzívája olyan sikeres volt, hogy lendületből egészen az olasz síkságig törtek előre, veszélyeztetve Udinét. Az olasz front összeomlása olyan súlyos volt, hogy a hadsereget újjá kellett szervezni.

Caporettónál kapott lőtt sebet Ernest Hemingway, akit itteni „élményei” ihlettek a Búcsú a fegyverektől megírására.

Az ellenséges Olaszország területére mélyen betörő magyar-osztrák és német hadsereget a világháború vége, a békekötés állította meg. A sors keserű iróniája: Az áttörés diadala tökéletesen értelmetlenné vált.

Aki Kobaridban jár, ha egy lehetősége van, ne mulassza el meglátogatni a hadimúzeumot, előtte áll egy tábori ágyú. Magyar nyelven végignézheti az isonzói csatákról szóló filmvetítést. Fotók, tárgyi emlékek, térképek, szuronyok, csizmák, telefon, 1916-os unicumos üveg, beszámolók, kiáltványok… Szinte megelevenedik a történelem, ahogy az ember a fotográfián látja a múzeumtól egy sarokra lévő főtéren felhalmozott hadianyagot, szekereket és embereket.

Hol vannak ők már, mi lett velük ?! És mi járhatott a fejükben amikor a lencsébe néztek, amely rögzítette az örökkévalóságnak azt az egy pillanatot….

A panziónktól csak 50 méterre van az a mellékút Sprenicában, amelyről készült fotón két – szamár vontatta – lőszeres szekér áll. Háttérben ugyanaz a templomtorony, ami a zuhanyablakunkból látszik.

Frontvonal makett Bovecnél

Az ember nem tudja épp ésszel felfogni mi történt és miért történt itt. Azt gondolnánk, ezen a tájon egyszerűen nincs értelme harcolni. Egy rövid illusztráció erejéig mégis végignézhetjük, hogy a történelem során hány hadsereg vonult át ezen a vidéken. A rómaiaktól kezdve, Napóleon hadain keresztül a Monarchiáig és a nácikig. Senki nem tudta ellenőrzése alá vonni. Nem is lehet.

Ha belegondolunk, hogy ezeken a szűk utakon milyen kiszolgáltatottan járhattak Hitler konvojai, megértjük: Tito partizánjaival szemben szinte esélyük sem lehetett. Bármelyik kanyarban, bármelyik szorosban ott várt rájuk a halál, egy rajtaütés formájában.

Tito neve a hegyoldalban

Az érzést csak fokozza, ha megállunk egy katonai temetőnél. Nem nehéz egyet találni. Mindenütt ott vannak. Mára békés ligetek, ihletett csend. Szépen gondozottak. Nem túlzás: megihleti az embert az a béke, ami a – zömmel névtelen – kőkeresztek között sétálva érezhető.

Bovec: K und K temető. „Csak” ötszáznegyvenhat katona. Ez itt kis temetőnek számít. Az olaszokat ’38-ban hazavitték. A kopjafán friss koszorú. Magyar nemzetiszínű szalaggal átkötve. Honfitársaink nemrégiben járhattak erre.

 

ötszáznegyvenhat katona nyughelye Bovecnél

Gorjansko: 10.000 (!) K und K katona. Apró kis falvacska a délszlovén síkságon. Néptelen utakon lehet elérni, az álmos nyári délutánban a madárcsicsergést csak a GPS hisztérikus tiltakozása zavarja meg, ahogy haladunk a célunk felé.

Kocsi letesz a település közepén. Kihalt főtér, egyetlen lelket sem látni. Találomra indulunk el egyik irányba és a falucska temetője után már látszik a katonai temető. A kapujára kiírva: 1915-1917. Ez az ! Megtaláltuk !

Meg ám, csak bemenni nem tudunk! De egy military mániás pasi mellett az emberlánya sok mindent megtanul, megszokik. Szögesdrótok között átbújni például. És sikerült! Csak egyszer akadtam fent. De a jutalom se maradt el a végén. Visszafelé sétálva ugyanis egy kisebb ház nagyságú feketeszeder bokor- körbenézem, sehol semmi csalán- akadt utunkba. Lakmározás indul.

(Stílszerűen) síri csend a környéken. Sehol senki aki beengedne, vagy megmondaná hogyan lehet bejutni. Odabenn a kerítésen túl egy békés, ápolt ligetben – a felirat szerint – tízezer magyar-osztrák-német katona alussza örök álmát. A kőkeresztek javarésze itt is névtelen, de néhány sírhelyen találunk neveket. magyart, osztrákot, lengyelt, németet. és egy obeliszken csak ennyit:

Agli eroi – a hősöknek.

Könnyű volt hőssé válni akkoriban. Meg kellett hozzá halni. Ez tízezreknek sikerült havonta. Gyakran és sokat olvasok az isonzói frontról, valahányszor hazatérek Szlovéniából. Mindig újra és újra feltámad bennem az érdeklődés a Nagy Háború iránt (az ő korukban még nem tudták, hogy a világháborúkat majd egyszer sorszámozni kell).

 

Ekkoriban olvastam róla, hogy az isonzói front összeomlása után az olaszok fejvesztve, fegyvereiket és alakulataikat elhagyva menekültek. Közel 4000 katonaszökevényt végeztek ki. Nekik még az sem adatott meg, hogy hősként emlékezzenek rájuk. Pedig ha valakinek logikus volt a reakciója az az volt, hogy igyekezett hagyni a francba az egészet.

Ha nem lett volna a II. világháború, (melynek gyökere az elsőig nyúlik vissza) akkor Európa szerte jobban emlékeznénk ezeknek a katonáknak, embereknek a történetére. Egy évszázad múltán a hajdani öldöklés csak romantikus ködbe burkolózó valószínűtlenül távoli esemény. A Somme, a Zeppelinek, az első tankok, a gáztámadások. Von Richthofen és a lovagias légicsaták az égben.

 

Itt nyugyszik Hadnagy Florian Antal m.kir 37/5 honv.gyal ezred meghalt V/24 1917

 

Goldinger Mór tizedes MK 41 honvéd tábori tarackezred 4. üteg

A partraszállás, Bastogne, Sztálingrád, Monte Casino eseményei mára elhomályosítják azokat a történéseket, amelyek a sírkertben járva ismét megelevenednek.

Itt nyugszik Gróf Dezső Százados M.kir 32 honv. gyal. ezred Hősi halált halt 1917 VI/6

 

 

 Itt nyugszik Zászlós Hütter Sándor M.kir 32 honv gyal. ezred. Meghalt IV/12 1917

Visszatérve Bovecbe, a XII. isonzói csata olasz kézen volt frontvárosába, a kirakodóvásáron ismét szembesülünk a történelemmel. Rohamsisakok, hadimozsár, bakancsra erősíthető hótaposók, rozsdás gránátok várják gyűjtőiket a hevenyészve összepakolt kisasztalokon. Az egyik gyűjteményből a tábori posta majd’ száz éve ittmaradt levelei néznek vissza rám. Gyönyörű, kalligrafikus írással a hátlapján: Édes drága fiam! -írja egy édesanya fiának az Isonzó völgyébe. Vajon megkapta-e valaha? Vagy már halott volt mire a levél ideért? Esetleg továbbment és itthagyta a frontra küldött postát és távolabb halt meg a címzettje? Vagy végül épségben hazatért? Már mindegy is. Mostanára – vagy így vagy úgy – mind halottak.

Édes drága fiam ! Itt írom lapomat Ilonkánál Boriska és Margit betegek.a legutóbbi lapodban írt pótlólagos címet már nem használhattam mert vasárnap e 2-án feladtam egy 5 kilós csomagot az adott privát címre. Reménylem megkapod. Már szeretném küldeni, mert ha rendbe megy a dolog minden héten feladok egyet. Hogy vagy édes fiam ? Az előző lapomban megírtam. Édes Simikém. Én folytatom a lapot beszélgetés Közben a lap félre lett téve s megfeledkeztünk a befejezéséről s már Édes Anyád haza ment mert akkor találtam meg. A Kis leányok kicsit jobban vannak. Vigyáz magadra fiam. Hideg van-e ott nagyon ? Mit dolgoztok, hogy annyira elvagy foglalva ? Írjál amikor lehet. Minden nap imádkozunk, hogy épségben hazatérj. Ölel csókol… (olvashatatlan)

Amik a korabeli tábornokoknak csak számok és alakulatok, vonalak voltak egy térképen, az egyetlen levél hatására élő emberi sorssá válik a kezemben. Enyém lehet 2 euróért. Hezitálok. Már a beleolvasástól is olyan érzésem van, mintha kukkolnék másvalaki életében, de hogy még meg is vegyem….? Valami távol tart tőle. Még akkor is ha írója és címzettje is majd egy évszázada meghaltak.

 

A következő standon aztán – néhány Tito és Hitler portré közül – előfurakodik a közelmúlt. Egy amerikai gyártmányú kilőtt LAW (Light Antitank Weapon). Hát ez bizony nem régi. A délszláv háborúban használhatták. Néhányaknak ismerős lehet. Az Összeomlás-ban Michael Douglasnak egy ilyen rakéta használatát magyarázza el az ötéves kisfiú az utcán. Ez itt még szinte a jelenkor.

Lassan véget érnek találkozásaink a világháború emlékeivel. Megjön a csapat második része. Gondolatainkat a rafting felé fordítjuk. 

„Hős bajtársainak”

Ajánlott linkek a témában: Isonzói csaták, I. isonzói csata  , II. isonzói csata , III. isonzói csata · IV. isonzói csata · V. isonzói csata · asiagói csata · VI. isonzói csata · VII. isonzói csata · VIII. isonzói csata · IX. isonzói csata · X. isonzói csata · ortigarai csata · XI. isonzói csata · caporettói áttörés · II. piavei csata · Vittorio Venetó-i csata, (wikipedia)

• I. világháborús múzeum, Kobarid

Vadvizi evezés

2005 óta, évente legalább egy hétvégére elindulunk, hogy próbára tegyük bátorságunkat (és persze szerencsénket) a Soca vizein. Fura emberek ezek a raftingosok. Mint mindenkit aki adrenalinfüggő, nehéz beskatulyázni őket. Mi sem áll távolabb tőlem, mint az extrém sportok, az izgalom szüntelen keresése. Kirándulásaimnak ez a része tehát olyan, mint látogatás egy idegen bolygó lakói között. Úgy érzem magam, mint egy búvár a delfinek között. Szeretem, izgalmas, látványos, de nem az igazi közegem. Soha nem éreztem késztetést, de örömet sem abban, hogy 8-10-15 méteres magasságról vessem magam a vízbe.

Volt olyan ugró, aki teljes megdöbbenésére úgy jött fel a víz alól, hogy egy pisztráng volt a kezében.

Látom a társaim arcán ugyanazt a feszültséget, vívódást, ami önmagu(n)k legyőzéséről szól, amire nekivetik magukat a mélységnek… hogy néhány töredék másodpercnyi repülés után a vízben csobbanjanak. A félelem bennem is megvan. Csak az nem fél, aki hetente ezt csinálja. Ők a túravezetők. Róluk majd később…

De amikor látom a víz alól extázisban felbukkanó arcokat úgy érzem, engem valamitől megfosztottak. Mi az hogy ők megkapják a jutalmukat a végén ?! Félnek, haboznak, majd ugranak …

..egy határozott lépés…

– szokta mondani túravezetőnk.  Persze a semmibe. És utána zuhansz is a folyóba. Ilyen egyszerű. De engem miért nem önt el az örömérzés utána, hogy megcsináltam? Úgy éreztem magam a társaságban, mint akire üvegbúrát raktak. Akit megfosztottak valamitől. Volt szikla amiről leugrottam, végigcsináltam a kanyoningot, de volt szikla aminek a pereméről kétszer is gyalog jöttem le.

Nem jó érzés, higyjétek el. De soha, senki még csak a tekintetével sem sugallta, hogy gyáva vagyok. Láttak már ilyet. Nem mindenkinek jön be. Talán ha megízleltem volna az eufóriát… az átlendített volna a holtponton. Évek óta nem ugrok.

 Túravezetők

Bohém emberek, de nem az a kérkedős fajta. Nyilván keresnek valamit, amit csak az izgalomban találnak meg. Gondolom az összes extrém sport kedvelőjét ugyanaz hajtja. Bázisugrók, ejtőernyősök, snowboardosok, BMX-esek. És persze a raftingosok.

6-8 evezős egy nagy gumicsónakban, hátul a túravezető. Rajta múlik minden. A mi túravezetőnk Örs. Ő volt itt az egyik legelső. Vele teljes biztonságban érzi magát az ember a vízen, és jó társaságban a sörözőben. Már több mint tíz éve jár ide szinte minden héten, áprilistól októberig. Nála valahogy mindig kerül egy doboz sör, vagy ne adj isten egy laposüveg a fedélzetre. Ami, ha meggondoljuk komoly kockázat egy borulás esetén.

Raftingos story: túravezető vízbeejtette a mobilját. Amelyik természetesen kapitulált. De a remény élt, hogy miután megszárad, talán újra életre kel. A túravezető, hogy siettesse a száradás folyamatát, gyorsan töltőre rakta, hiszen akkor melegszik a telefon, mint azt jól tudjuk, tehát gyorsabban szárad. A mobil nem értett egyet. Csak annyit mondott: Dzzzz…. és vége volt.

A felesleges részletekre nem túl kényes, de a fontos dolgok mindig klappolnak. A lazaság és a felelősség tökéletes koktélja. Ha jól tudom, a Socára járó túravezetők nagy része az ő túravezetője volt eleinte. Ma már önálló vállalkozásként járnak ki. Voltak vitáik, de mindig kisegítik egymást. Megvívták a harcukat (gumikiszúrás, egyebek) a szlovén raftingcégekkel, akik a konkurenciát látták a magyarokban. Persze ők sem elsőbálos kislányok. Legendák keringenek a völgyben a magyar csoportok dáridóiról és balhéiról. De azt nehezen tudom elképzelni amit egy-egy szlovén túravezetőről meséltek, aki nem szállt be a hajóba, hanem a part menti sziklákról üvöltözött, mikor merre kell fordulni.

Raftingos story: Egyszer nekem is volt alkalmam borulni a Socán. Egy tartalék túravezetővel, akit önerőből, még az út elején elhagyta az utasait. Kiesett a hajóból. Aztán az egyik szűkületnél, közvetlenül egy sziklának csapódás előtt felhangzott az a mondat, amit vízen túreveztőtől soha nem szeretnél hallani: Ezt elbasztam…. utána a becsapódás. Namost minden vízreszállás előtt van néhány aranyszabály, amit a kezdők eszébe vésnek. Nem sok, de azokat be kell tartani. 1. szabály Az egyik ilyen, hogy soha ne engedd el az eveződet ! Bármi történik, utána még le kell jönni a folyón, arra még szükséged lesz. Ad 1. az ütközésnél azt sem tudtam hogy valaha volt evezőm. Egyszerűen nem is vagyok képben mikor engedtem el. 2. szabály: Sziklának ütközéskor mindig a szikla felé kell dőlni. Na majd pont én leszek az, aki ráfekszem egy sebesen közelítő kőre… aha.. felejtsd el. 3. szabály: Ha vízbe esel, ne próbálj úszni. Olyan sebes a sodrása, hogy úgysem segít. Ráadásul bármikor bevághatod a lábad egy felszín alatti kőbe. Feküdj fel a vízre hanyatt és sodródj ki. Hát ez sem sikerült. Az ember rögtön taposni kezdi a vizet. Abban a reményben, hogy éppen ott, talán leér a lába. Nem ért le… 4. szabály: nem kapaszkodj a hajóba. Engedd, hogy a sodrás partra tegyen. Hát egy frászt. Nyakig vagyok a jeges vízben, körülöttem dübörög a víz. Naná hogy az első dolgom az volt, megmarkoltam a fejére állt gumicsónakot és addig el nem engedtem, amíg egy biztonságos sziklára fel nem ülhettem. A borulás lehet félelmetes dolog. Ekkor érzi csak meg az ember, micsoda ereje van a víznek. De akkora adrenalin löketet adott, hogy még fél óráig nem tudtam levakarni az arcomról a mosolyt. Ezt bizony nem cserélném el egyetlen sziklaugrásra sem. Ennek már több éve.

Minden nyári hétvégén a Soca átalakul nemzetközi vizekké. Szlovén, szlovák, olasz, német és magyar vezősök, kajakosok folytatják általuk választott küzdelmüket a habokkal. Meglepő módon argentín (!) fotósok cirkálnak egyszemélyes kis kajakjaikkal körülöttünk. Beszálláskor csapatkép, majd a rázós helyekhez előreevezve kattintgatják fényképezőgépeiket, aztán ismét előreeveznek. Kiszálláskor már ott vár bennünket Diego, máskor Ernesto és laptopon mutatja az elkészült képeket. 3 írott CD van, amit fejenként 6-7 eurónyi összegért megvesz a csapat. Ilyen képeket magad úgysem tudsz készíteni.

Aztán irány az autócserebere (komoly és gyakran átláthatatlan logisztikát igényel az autók és a csónakszállítók elhelyezése kiszálló és vízreszálló helyen).

Bár Örsnek volt olyan szőkehölgy utasa, aki a vízreszálló helyen csodálkozva rákérdezett: Miért ?! Hát nem ide érkezünk vissza??? (mindezt egy hegyipatakon vaze !!!!)

Az evezés élményétől – és a közelgő sörözés reményétől – már megittasodva, még mindig gumiruhákban utazunk a szálláshelyre, összezsúfoltan egy-egy kocsiban akár hatan is. Az út mindössze pár km szerpentin (mi más?). Néhány éve a kocsitetőn felejtett slusszkulcsom máig megmagyarázhatatlan körülmények között tette meg ezt a kanyargós utat, amikor kiszállva váratlanul megpillantottam a tetőn. Nincs rá ésszerű magyarázat, hogy hogy nem vesztettük el már az első kanyarban. Pedig nem mentünk lassan. Megkísértettem a szerencsémet vele rendesen, hiszen ott álltam volna lezárt autóval, pótkulcs nélkül, 700 km-re Budapesttől.

Amíg a felszabadult utasok immár öreg rutinként mesélik egymásnak friss élményeiket, a túrvezetők csendesen elpakolnak mindent, összarakják sokat próbált hajóikat, hogy mielőbb csatlakozhassanak a sörözéshez és a kifogástalan estebédhez Ivica panziójában.

Utolsó story ami eszembe jut annak az öreg rutin túravezetőnek az esete, aki a kisbuszának tetejére rakva 3-4 gumicsónakot elkezdett tolatni a parkolóban, de nem vette észre, hogy a hajók beakadtak az elektromos felsővezetékbe. Mivel a többbiek kiabálását sem vette figyelembe, magabiztosan ment rükvercben tovább. A vezeték erősebbnek bizonyult és végül csúzliként lőtte ki a kocsitetőre rögzített gumihajókat. Emlékezetes momentum lehetett.

A panzióban olyan ízletes a steak, hogy a magát argentínnek mondó budapesti étterem szégyenkezve húzhatja le rolót. De kérhetünk pizzát, tintahalat és az elvetemültebbek még megkóstolhatják a medvegulyást mielőtt hazaútra megisszák a presszó kávét. Ivica már ért magyarul, olykor beszéli is. Ide szinte csak magyarok járnak. Megszokta őket. Egy heti tartózkodás után, utolsó kávénkra Ivica vendégei vagyunk. Tudja hogy visszajövünk. Vár minket.

Ahol laktunk: Gostišče Radović  (magyar étlappal !)

Akikre rábíztuk magunkat a vizeken: XRaft

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16516669-69e8b732205d1' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16516669&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16516669-69e8b732205d1&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16516669-69e8b732205d1' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>