Krasznahorkai esete Dzsungáriával
Ez már régen nem Hunnia és Pannónia. Rezsimfölde az Dzsungária. Ahol nincsenek szabályok. Olyan ez az ország, mint egy késpárbaj, csak a késpárbajban mégis van valami, bátorság, hit, nem tudom, kétségbeesett törekvés az igazságra, Dzsungáriában meg nincs semmi. Krasznahorkai nem akar dzsungár lenni, ő világpolgár akar lenni és ezt nem tolerálják. Bayer már tiltaná is ki az országból, akárcsak nyilaskeresztes felmenői Szilárd Leót és Wigner Jenőt. Dzsungária beleszeretett a zsidózongorák eltulajdonításába, pedig nem is tud zongorázni. Krasznahorkai a Repubblica-nak beszélt magáról, viszonyairól a világhoz, irodalomhoz, Magyarországhoz, és nem azt mondta, amit a dzsungár közvélemény szeret. A dzsungár közvélemény azt szereti énekelni, hogy „mi egy vérből valók vagyunk”, kivéve persze azt az esetet, amikor nem lépünk egyszerre a Nemzetvezetővel, mert akkor a rétesvacsora elmaradása lesz a legkisebb bajunk. Krasznahorkait mintha nem érdekelné a rétes.
Tizenhat éve egy genfi kávézóban döntöttük el, hogy lemerülünk és valahogy megpróbáljuk kibekkelni. Vannak, akiknek ez a kibekkelés egy hamburgi vattabálázót jelentett, ahová vezető értelmiségiként kellett menekülnie, mert feketelistás lett, akárcsak M. aki csodálatos dokumentumfilmeket rendezett, úgy, hogy a legjobbaktól tanulta meg a szakmát, hosszú éveken keresztül másodasszisztenstől felfelé. A rezsimbarát Skrabski Fruzsina, aki egy kamerát nem tud megkülönböztetni egy lámpától, lett helyette vezető orbánista dokumentumfilm-rendező , pedig ő hatéves kora óta nem tudott megtanulni semmit. Nincs ezzel persze egyedül. Ez egy nemtudás-alapú társadalom és mennyire büszke rá, uramisten.
Krasznahorkait megdöbbenti a nacionalista populizmus, a maga intenzitásával és brutalitásával, és nem akar nélküledmagyar lenni, bogármagyar, megadjamagyar, dzsungármagyar, csak írni akar, azt az egy jó mondatot, amit évtizedekkel ezelőtt kezdett el leírni. Ma ahhoz, hogy az ember „magyar” legyen dzsungárnak kell lennie, lefelé taposó, felfelé nyaló dzsungárnak, aki ütemesen tapsol, és egyszerre lép, és utál mindenkit, aki nem „magyar”.
Persze van az idézőjel nélküli magyar opció is. Csak nincs.
Van egy Magyarország, ami a Katonában, a Jurányiban, a Stúdió K.-ban van, ami véges hipergráfok limesze, egy süllyedő korallsziget, és ilyen szigeteken még lehetsz nemdzsungár, vagy marad Berlin, Amszterdam, Toszkána.
Ilyenkor szoktam azt írni, hogy talán van remény. Talán van. Azt nem hiszem, hogy ez a remény megnyugtatná Krasznahorkait, hogy a végtelenül gonosz és primitív dzsungárpopulizmus helyett lehet nekünk egy leben und leben lassen-ebb populizmusunk, ahol nem kell féltenünk ennyire azokat a kis szigeteket.
++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++++
A Repubblica-s Krasznahorkai-interjú paywall mögött van, de GPT 5.4 hajlandó volt kicsit bányászgatni, nagy vonalakban erről van szó:
A Barcelonában készült interjúban Krasznahorkai László egyszerre jelenik meg közvetlen, ironikus és rendkívül kemény hangú megszólalóként. A beszélgetés elején ismét világossá teszi, hogy műveit nem szereti szimbolikus vagy parabolisztikus irodalomként olvasni: szerinte a Melankólia ellenállás bálnája sem valamiféle allegória, és általában sem kedveli azt a megközelítést, amely minden motívum mögött rejtett jelentést keres. Hasonlóképpen beszél a Sátántangó címéről is: ott a tangó nem elvont jelkép, hanem annak a sajátos emberi állapotnak a mozgásformája, amikor valaki csodára vár.
A realizmus fogalmát szintén elutasítja vagy legalábbis erősen relativizálja. Azt mondja, hogy maga a „realizmus” is egy történetileg terhelt szó, és ma már különösen nehéz volna megmondani, mit jelent a valóság hű ábrázolása. Még egy egyszerű autóbalesetről is eltérő tanúvallomások születnek; emberi viszonyok és érzelmek esetében pedig végképp nem létezik egyetlen kiváltságos nézőpont. Ebből a gondolatmenetből az következik, hogy a valóság fogalma sokkal instabilabb, mint ahogy a klasszikus realisták feltételezték.
Az olvasóhoz való viszonyáról szándékosan provokatívan beszél. Ironikusan azt mondja, legszívesebben lebeszélné az embereket a könyvei olvasásáról. Ezzel együtt azt is hangsúlyozza, hogy könyvei nem tanító jellegűek, nem receptek, és nem reményadagoló gépezetek. Hosszú mondatait azzal magyarázza, hogy ha valaki sokáig magában hordoz valamit, majd végre kimondja, azt nem lehet rövid, kiporciózott mondatokban elmondani. A történetmondás szenvedélye szinte kizárja a pontok kényelmes használatát.
A beszélgetés egyik legerősebb része az emberi méltóságról szól. Krasznahorkai szerint az irodalom egyik feladata az lehet, hogy az olvasó felismerje saját helyzetét, és megértse, milyen törékeny az emberi méltóság. A méltóságot az utolsó dolognak nevezi, amit még el lehet venni az embertől — és hangsúlyozza, hogy igenis el lehet venni. E ponton Béla Tarr neve is előkerül: Krasznahorkai szerint közöttük az volt az egyik lényegi különbség, hogy Tarr mintha jobban hitt volna a méltóság végső sérthetetlenségében, míg ő nem osztja ezt a hitet.
A magyar identitásról különösen élesen fogalmaz. Azt mondja, magyarul született, a magyar az anyanyelve, de a „magyarságot” mint ideologikus önazonosságot minden erejével igyekszik leküzdeni magában. Nem érti, miért kellene a világpolgári perspektívát feladni azért, hogy valaki „csak magyar” legyen. A nyelvhez erősen kötődik, a nyelvi Magyarországot a sajátjának tekinti, de a nemzeti díszletekkel, a huszáros-szablyás önmitologizálással és a hazafias pózokkal szemben kifejezetten elutasító.
Innen jut el a jelenlegi magyar közállapotok bírálatához. Az interjú elérhető részében azt mondja, hogy populista rendszerekben sok rettenetes dolog történik, de intenzitásban és brutalitásban szerinte semmi sem mérhető ahhoz, ami Magyarországon zajlik. Az országot egy olyan bolondokházához hasonlítja, ahonnan az orvosok már eltűntek, és ahol a betegek bizonyos napokon orvososdit játszanak. A magyar történelemről pedig azt a sommás ítéletet fogalmazza meg, hogy az ország a döntő pillanatokban rendszeresen a rossz utat választja.
A holokauszt és zsidó családi háttere kapcsán azt utasítja vissza, hogy ezek ne lennének jelen a műveiben. Szerinte nagyon is jelen vannak, csak nem direkt történelmi tablók formájában. Az antiszemitizmus, a rasszizmus és az a közeg, amelyet „kispolgári nácizmusnak” nevez, szerinte több regényében is felismerhető.
A Nobel-díjról szólva meglepetést, sőt zavarodottságot fejez ki. Azt mondja, nem azok közé tartozik, akik október első csütörtökén a bejelentést lesik. Nehéz számára felfogni, hogy olyan írók sorába került, akiket csodál, például Faulkner mellé. A Nobelről alkotott egyik legerősebb képe az, hogy az embert olyan magasra emeli, ahol kevés az oxigén, neki pedig szüksége van a levegőre. Ugyanakkor nagy megtiszteltetésnek tartja a díjat, és bátor döntésnek nevezi, hogy őt választották, hiszen könyvei rendre a kudarc világát írják meg.
Az interjú végén Kafka és Malcolm Lowry kerül szóba. Krasznahorkai sok írót tart fontosnak, de azt mondja, Kafka nélkül, különösen A kastély nélkül, nem lett volna író. Lowrynak is sokat köszönhet. Az olvasóknak pedig végül nem egyetlen kánont ajánl, hanem nyitottságot: minél több írót kell olvasni, mert olyan időszak jöhet, amikor az egyéni túlélési stratégiák különös jelentőséget kapnak.
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16532745-6ad596183ec3c' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16532745&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16532745-6ad596183ec3c&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16532745-6ad596183ec3c' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
.
Ókovács Szilveszter, az Állami Operaház főigazgatója a következőket írta a fácsén:
.
„Azért nem könnyíti meg Krasznahorkai László, hogy egy nemzet lehessen büszke a Nobel-díjára. Amikor megkapta, lelkes posztot írtam, önmagam ellen érveltem mellette, örömmel (sajnos, nélküle, sőt, válasza nélkül) játszottuk a könyve alapján készült Eötvös-operát – elkapkodtam a dolgot, azt hiszem. A viszonzatlan szerelemnek is vannak határai, pláne, ha már a sértegetés és a hányinger határvidékén jár, és nyilatkozatán übermensch lenézés is átsüt. (És ennek fényében minden önreflexív sor színleltnek tűnik immár, póznak, kimódoltnak.)
És tartok tőle, hogy bár az író úr szerelmes a nyelvünkbe, az abban élő nemzettől csak viszolyogni tud, és mintha nem értené a Nobel-díj alapítása előtti nagy magyar (bocs, ez van) nyelvművelők sorait.
A Krasznahorkai által láthatólag kedvelt Magyarország-tébolyda mint metafora előtti helyzetleírás már nem is egy kampányba beletérdelt művészt, hanem konkrétan egy igazi ápoltat mutat, amennyiben komolyan gondolta azt, és nem az újságíró hamisított szöveget. (Nincs nyoma tiltakozásnak.)
Hogy miként kell Nobel-díjat kapni és szuverén módon viselni, arra Kertész Imre, de még inkább Karikó Katalin és Krausz Ferenc gyönyörű példa.
“Itt élned, halnod kell.”
Krasznahorkai Nobel-díját Vörösmarty Mihálynak!”
.
@poszt: Szép, és tündérien irodalmi 🙂 .
@hakohen: : „Hogy miként kell Nobel-díjat kapni és szuverén módon viselni, arra Kertész Imre, de még inkább Karikó Katalin és Krausz Ferenc gyönyörű példa.”
ÓB+ (hogy tömör legyek, nem szép és nem irodalmi). Kertész részemről megérdemli a „… vagy semmit”. Karikó nem tudott ellenállni a „szakmai elégtétel learatása” c. – részemről elnézhető – gyengeségnek. Azannya krausz?… hát, ami ezt az „izét” illeti, @BigJT iránti tiszteletből nyelek egy nagyot, oszt annyi. Negyedszázadnyi szégyengyalázat után a „gyönyörű” szó – a magyar társadalom vonatkozásában – nem nagyon jut eszembe. Ami nekem fáj legjobban 🙁 . De tenyésztgetem a reményhalat 😉 . Ez van (és én valóban szerelmes vagyok a nyelvünkbe – annak teljes vertikumában 😀 ).
.
@ijontichy:
.
Csak annyit tennék hozzá, hogy a „gyönyörű” jelzőn kívül Ókovács egész szövege szar, rohadt és aljas. (Más jelző most nem jutott eszembe rá.)
.
Az a megtiszteltetés ért, hogy személyem említést érdemelt és így bekerülhet a Jótündér Válogatott Publijai kötetbe. De a történeti hűség kedvéért: nem Ham, hanem Augs, pontosabban onnan 13 kilométerre Bobingen városkában (becenevén Kis-Isztambul) építettem a német kapitalizmust. Előtte Ottensteinben (Alsó-Szászország) csapoltam ömlesztett sajtot. Emlékeztetnék, hogy eleinte Imre Kertész sem számított NER-kedvencnek. Csak utána elment az esze és szépen beállt a sorba
@ijontichy: Kertész súlyosan depressziós volt egész életében, aztán jött a parkinson, és elkezdte nagyon utálni a progresszív liberális zsidó értelmiséget. de akkor már nagyon nem volt jól. ez ilyen. karikó katalin ugyan mit vétett? negyedszázadon keresztül rugdosták amerikai egyetemeken, konkrétan ki is rugdosták, soha nem kapott egy nyomorult adjunktusi állást sem, szerinted az milyen? és Nobel-díjas lett.
„Hogy miként kell Nobel-díjat kapni és szuverén módon viselni, arra Kertész Imre, de még inkább Karikó Katalin és Krausz Ferenc gyönyörű példa.”
Ezen a soron jót röhögtem 😀 Az Imre Kertészezők magyaráznak Kertészről? Karikó is jó 😀
Ha viccelni akart a direktor úr, akkor viccnek ez jó volt.
@jotunder: : Helló, tessék már értelmezni : „Karikó nem tudott ellenállni a „szakmai elégtétel learatása” c. – részemről elnézhető – gyengeségnek.” Turnézott egyet az óhazában? Turnézott. Tény. Azt írtam, „részemről elnézhető”. Ebben mi a sértő?
Azt meg nem tudom, milyen nem kapni egy nyomorult állást. ’92 óta nem volt olyanom. Mármint állásom. Igaz Nobel-díjam se 🙂
Nem tudom, miért kellene a nobeldíjasoknak valahogy viselkedni. A régi nobeldíjasok sem jártak audienciákra, hogy megkapják a méltóságoktól a megengedést az örülésre, mint Tyutyukám.
A nobel egy egyéni teljesítményt díjaz. A szakmájában.
És nem magyarságteljesítményt Orbán hátsójában.
Arra ott vannak a koncessziós pályázatok és kinevezések.
Hogy ki milyen magyar, meg lehet nézni a kinevezéseinek történetén. Hányban milyen posztot kapott, és egyből látszik, mennyire közel áll Orbánhoz magyarságban. Lángosképű állatunk szeretne felszállni a nobel vonatra, de lecsúszott. Talán rendezzen ő is a 6-3-ról operát, vagy a vizilabda döntőről, mert a sportköltségvetés biztos hálásabb, mint a Krasznahorkai, aki még világ körüli útján is a legjobb mondatokat bogarássza.
a posztban idézett interjúból:
„A holokauszt és zsidó családi háttere kapcsán azt utasítja vissza, hogy ezek ne lennének jelen a műveiben. Szerinte nagyon is jelen vannak, csak nem direkt történelmi tablók formájában. Az antiszemitizmus, a rasszizmus és az a közeg, amelyet „kispolgári nácizmusnak” nevez, szerinte több regényében is felismerhető.”
és fentihez kapcsolódóan egy továbbiból:
Az interjú 2023-ban hangzott el:
„a Friderikusz Podcast-ban adott interjújában apai családjának zsidó származásáról is beszélt, és utalt arra, hogy bár ez vallásilag nem lenne elegendő a zsidósághoz, ahhoz igen, hogy az arabok megkínozzák és megöljék.
Krasznahorkai László
A kérdésre, honnan valók az ősei, Krasznahorkai így felelt:
–Az anyai ág az erdélyi magyar. Hajdúk. Az apai ág zűrösebb, ott a Krasznahorkai az egy felvett név, az apai ágnak a neve a Korin volt. Egyszercsak megjelentek Tótkomlóson, ahol a nagyapám belesimult abba a valóságba, ami a tótkomlósi valóság volt a Horthy-korszak alatt, és az egyik különös szokása az volt, hogy néha eltűnt napokra. Majd megjelent, föltűnt, nem mondott semmit, hogy hol volt, mit csinált, a nagymamám persze kiabált vele, meg minden, ezt ő mesélte. Egyszer tovább, mint két-három nap, nem tudom, mennyi időre tűnt el, és már egy papírt hozott, és azt mondta a nagymamának, hogy innentől kezdve minket Krasznahorkainak hívnak.
– De miért? – kérdezte a riporter.
– Hát ezt ő is kérdezte, a nagymamám – válaszolta az író. – Alapvetően azért, mert az már régóta szóba került, hogy meg kell változtatni a Korin nevet, amely egy nem túl ritka tót vagy szlovák név.
– Ettől akarta megkülönböztetni magát a nagyapja?
– Akkor az volt a fontos, hogy szlovák eltűnjön. Azért nem a holokauszttal kezdődött a pogrom, mint népszokás. Az egészből számomra az derült ki kamaszként, amikor ezt megtudtam, hogy hát természetesen az én ősöm, ez a zsidó, ez nem volt érdekes, és apám sem mondta soha ezt, csak annyit…
–Merthogy zsidók?
–Igen. Részben. Szóval, ki tudja, hogy elfogadnának-e. Az arabok biztos elfogadnának most ott, hogy levágják az orrom, aztán a két fülem, aztán a szemem kiszúrják, a nyelvem kitépjék, minden, ami kiáll belőlem, levágják, megkínozzanak, ezek után agyonlőjenek. Tehát annyira azért elég ez a zsidó múlt a számomra. Szóval ennyi a családtörténet.”
(A beszélgetés e részlete a 42. és a 44. perc között látható, hallható.)”
…
A fentiektől függetlenül zavar, vagy, – mivel az íróról van szó, akinek az anyanyelve magyar – stílusosabb, ha azt írom: kurvára zavar: hogy a Nobel díjasainkat is származásuk szerint kezdjük ide-tenni, odatenni, ketrecbe zárni, skatulyázni. Jó ebben nem kis szerepe van a Friderikusz podcast, vagy a Repubblica kérdezőjének is, akik kérdéseikkel nem egészen a z írtó szándékai szerinti irányba terelik a beszélgetést, de ez az irány a poszt elején is megjelenik:
…
„Krasznahorkai nem akar dzsungár lenni, ő világpolgár akar lenni és ezt nem tolerálják. Bayer már tiltaná is ki az országból, akárcsak nyilaskeresztes felmenői Szilárd Leót és Wigner Jenőt. Dzsungária beleszeretett a zsidózongorák eltulajdonításába, pedig nem is tud zongorázni. ”
…
Megette a fene ezt az egész magyari közbeszédet, amely állapot létrehozásában – kevés kivételtől eltekintve – mindannyian társtettesek vagyunk. …
…
Rákosrendező után nem sokkal Vác-Szob vagy Fót felé még ott van az a hosszú gyalogos felüljáró, ahol a borotvapengét, vagy a borotvát koszlott kabátjuk zsebébe rejtő kiskamaszok körülfogják, némán körülállják a hídon keresztülmenni akaró magányos alakot. Némán hallgatják véget nem érő monológját, a rá leselkedő közvetlen életveszélyből mit sem észlelő férfit, valami – általuk csak homályosan sejtett – világszemléletből fakadó lét-történetét, közben el is fáradnak, leguggolnak, úgy hallgatják elvarázsolva, s közben nem tudják eldönteni, hogy most akkor előrántsák, vagy ne rántsák elő a pengét, hagyják áthaladni, vagy tegyék ártalmatlanná, örökre némává ezt a fura, törékeny, ám őket méggis hosszú-hosszú percekre megbabonázó alakot.
(a Háború és Háború első jeleneteinek egyike az én „átköltésemben”)
Hiv.: @ATCG:
„…a z írtó szándékai szerinti…”: „…az író szándékai szerinti…”
@ATCG: KL zsidó származása szerintem családi legenda. de teljesen mindegy, a magyar jobboldal zsidónak tartja.
Hát igen, mi mindig bele tudunk lépni kétszer is ugyanabba a folyóba.
Emlékszem mekkorát csalódtam egy közeli ismerősömben, amúgy nagyon okos, művelt nő, aki Kertész Imre Nobel-díja után egy meglehetősen rosszindulatú cikket írt a fóti önkormányzati portálra az íróról és a Sorstalanság esztétikai minőségéről (az illető akkor könyvtáros volt); az, írása ‘belesimult abba a valóságba, ami az akkori kultúrharcos Magyarország valósága volt’, de számomra inkább az volt az ijesztő, hogy még egy ilyen okos, olvasott, művelt valaki, mint ő képes volt arra a szintre süllyedni. Magyarország szellemi állapota azóta Mariana-ároki mélységekbe süllyedt; egyébként aki Szilveszter éjfélkor az Operaház tetején a Bánk bánból a hazámat harsogja csillagos ég felé a kalapos köpcössel kórusban, annak vállát lapogatva, attól mit várhatunk? Csodálkoztam is, hogy Krasznahorkait eddig – ha hűvös hallgatással is -, de békén hagyták.
A díjazásakor még leginkább figyelemre méltó Rezsiszilárd nyilatkozata volt, aki valami olyasmit mondott, hogy örül Krasznahorkai elismerésének, de reméli, hogy legközelebb más magyar irodalmi nagyságokra, például Tormay Cecilére is felfigyel a Nobel-díj bizottság (Wass Alberet azt hiszem nem tette hozzá).
Ja, még ehhez érdemes lenne Krasznahorkai idézett Repubblica interjúját és Bodor Ádámnak az erdélyiséről és saját íróságáról, vagy éppen az őt faggató interjúkról mondott – megszívlelendő – szavait, vagy Esterházynak az őt „igenszívűnek” minősítők felé tett finom oldalvágásait.
Azt írod:
„Ilyenkor szoktam azt írni, hogy talán van remény. Talán van. Azt nem hiszem, hogy ez a remény megnyugtatná Krasznahorkait, hogy a végtelenül gonosz és primitív dzsungárpopulizmus helyett lehet nekünk egy leben und leben lassen-ebb populizmusunk, ahol nem kell féltenünk ennyire azokat a kis szigeteket.”
Bennünket ez a remélt remény megnyugtathat legfőképp azért mert ilyen írók, ilyen színészek, ilyen előadások szólnak hozzánk magyarul.
Krasznahorkai a Nobel-díj átvételekor valahogy így kezdte köszönő szavait:
‘Először a reményről akartam beszélni, de az nincs…’ – és mivel ő az egész emberiségé természetes, hogy arra utalt, hogy a Homo sapiens számára nincs, vagy végleg elveszett a remény.
A magyar nemzet biztonságáról a könyvben a vége felé egyetlene mondat szól, szó szerint így:
A magyar nemzet biztonsága a könyv utolsó soraiban pedig a lepkerét szélén elszunnyadó író utolsó gondolata a távolban a lepkéit hajkurászó fel-felugró lepketudós képét rögzítve agyunkban: ‘Hiába ugrálsz, el sohasem kapod őket’
Hiv.: @ATCG:
…felé tett finom oldalvágásait:… felé tett finom oldalvágásait ízlelgetnünk.
Hiv.: @ATCG:
…” „igenszívűnek” : „idegenszívűnek”