A vicc Schrödinger-féle szuperpozíciója a holonikus rendszerekben

Eredeti szerző: maroz

A kvantummechanikában a szuperpozíció azt jelenti, hogy egy hullám vagy egy részecske úgynevezett kevert állapotban van, és mindaddig, amíg meg nem állapítjuk róla, hogy valójában hol a büdös francban és milyen állapotban van addig meg is marad a szuperpozíciójában, de ha már egyértelműen tudjuk, hogy milyen állapotban van azzal a szuperpozíciót mintegy össze is roppantjuk. Természetesen ezt a kedves olvasó nagyon jól tudja, hiszen a kvantummechanikához mindenki ért, de talán azt ön sem tudta eddig, hogy a kvintesszenciáját tekintve a vicc is úgy viselkedik, mint egy szuperpozícióban létező hullám vagy részecske.

Arthur Koestler elmélete szerint a vicc tulajdonképpen egy olyan történet, amelyik két, vagy több olyan történetet elegyít, mely történetek amúgy külön-külön gráfok mentén bontakoznak ki és futnak le, mindegyik a saját Bolyai-Lobacsevszkij terében, anélkül, hogy ezek a történetek egymással találkoznának.

Széles Gábor igazi székely atyafiként (nem ám összetéveszteni holmi magyarországi atyafival!) nem tűrhette, hogy a bűn megtorolatlanul maradjon. Fejébe nyomta hát góbékalapját és határozott lépteit a szentegyházai rendőrőrs felé vette. Buna ziua, köszönt rá az ügyeletes rendőrre Széles Gábor, összezavarási célzattal. Jó napot, ne évődjön már állandóan, mi járatban, fogadta unottan a főtörzsőrmester. Bejelentést szeretnék tenni, mert tudomásomra jutott egy szörnyű testi sértés, annyira szörnyű, hogy egészen biztosan a súlyos minősítés is megáll. No, és hol jutott ez a tudomására, kedves Gábor atyafi, vette kedélyeskedőre a rendőr.

Képzeljünk el egy gráfot, amely mentén a történetek kedvükre kibontakozhatnak. Igaz, hogy bármely nemzéró és nemvégtelen történet többnyire (egyes nem kellően bizonyított elméletek szerint mindegyik, tehát a végtelen és a zéró hosszúságú történetek is, de ezzel most ne bonyolítsuk a dolgot) fraktálszerűen bontakozik ki, de ez szinte semmi problémát nem okoz a történetek megérthetőségét illetően, hiszen a történet mondanivalójának a kulminálása véges időben véges számú iterációval elérhető. Bohumil Slimoczky, a neves morva tudós, aki a zéróponti energia kicsatolhatóságának a gyakorlati bizonyításával beírta magát a Nobel-díj várományosainak szerény listájába, a kognitív tudományok terepén tett rövid kitérője során igazolta azt a hipotézist, hogy az emberek 99,9%-a bármely, ugyanabban a Bolyai-Lobacsevszkij térben kibontakozó történetnek legfeljebb négy iteráció után 99,89%-os valószínűséggel megtalálja a lokális maximumát, azaz azt a pontot, ahol a történet a mondanivalóban kulminál.

Tisztelt biztos úr, ott, ahol az ilyesmi egy szentegyházai góbé atyafinak a tudomására juthat, a kocsmában. No, és hogyan, kedves Gábor, már megint ölték egymást az emberek a túlzott mértékű fenyővíz fogyasztásából kifolyólag? Á, nem, nem iilyesmiről van szó. Hanem? Hanem arról, lendült bele Gábor, hogy akaratlanul is kihallgattam egy történetet! Milyen történetet? Horrorisztikusat, mondanám, már ugye ha mi, székely atyafiak használnák ilyen szavakat, de nem használunk, ezért azt mondom, hogy szörnyűségeset! És ki mesélte kinek, kedves atyámfia? Hát, én azt így konkrétan nem tudom, csíki emberek lehettek, de hogy kifélék-mifélék, azt én meg nem mondom! Ejsze akkor mesélje el azt a bizonyos szörnyűséges történetet, hátha abból kiderül!

Viszont azt is tudjuk, hogy az Einstein-féle speciális relativitáselmélet lehetővé teszi, hogy bizonyos esetekben két Bolyai-Lobacsevszkij tér úgynevezett féreglyukakon keresztül iszonyúan rövid ideig összekapcsolódhasson. Az ilyen összekapcsolódások hozzák létre a Tökéletes Holonikus Teret, ami azon túl, hogy új perspektívákat nyit számunkra az időutazás megvalósíthatóságát illetően még azzal a furcsa jelenséggel is megajándékoz minket, ami a külön-külön térben önállóan futó történetek féreglyukakon egymásba disszipálódásával áll elő.

Nos, biztos úr, akkor nyálazza meg a tintaceruzáját és pötyögje be a laptopjába, mert mesélem ám a történetet, iziben! Tehát ott ülünk a kocsmában, én a szokásos asztalomnál, mögöttem pedig ez a bizonyos, erőst csíkiaknak kinéző népek. Egy fiatal suhanc mesélt, akit a többiek Ábelnek szólítottak. Eleinte oda se figyeltem, mert annyira se eleje, se veleje történeteket mesélt, meg aztán a társasága is jól bé lehetett már állva, mert állandóan röhögtek a se füle, se farka történetein, de egyszer csak mit hallok? Ez az Ábel valami Áronról és Jánosról mesélt, akik fát vágni indultak az erdőre. Meséli ez az Ábel, hogy Áron ment elől, János hátul, amikor is bekövetkezett a bűn cselekménye. Hűha, ez kezd érdekes lenni, tolta fel a tányérsapkát a feje búbjára a rendőr. Kedves Gábor atyafi, ne csigázzon már, mondja gyorsan, hogy mi volt a történés!

És itt lép akcióba a kvantumgravitáció: a két történetet egyaránt megfogva azokat az említett szuperpozícióba löki, és egy rendkívül rövid időre érvényessé teszi mindkét történetre a Heisenberg-féle határozatlansági elvet, azaz hirtelen, egy rendkívül rövid ideig senki és semmi nem képes egyszerre, egy időben és tetszőleges pontossággal meghatározni a történetek kulminálási pontjait, így arra sincs zérónál nagyobb valószínűség, hogy az ebben a helyzetben lévő történetek mondanivalóját egy tetszőleges ember megértse. Annyira súlyosan össze van keveredve a két történet (az elméletnek van egy általános változata is, amelyikben nem csak kettő, hanem tetszőleges számú történet is találkozhat, tetszőleges számó tér kapcsolódhat össze, tetszőleges számú féreglyukon, de ez jelen írásunk kereteit túlfeszítené, így ennek a kifejtésétől most eltekintek), hogy bár önállóan mindegyik érthető, de a kettő együtt mindaddig, amíg a szuperpozíció fennál megfejthetetlen.

Meséli ez az Ábel, hogy mennek, mendegélnek Áronék, majd egyszer csak minden előzmény nélkül János az előtte haladó Áron hátába vágja a fejszét! Uhhh. Ez tényleg borzasztó. És, meghalt? Nem hinném, folytatja Gábor a történetet, hiszen Ábel szerint a hátbavágott Áron viszonylag nyugodtan megfordult, és a következő, eléggé értelmetlen kérdést szegezte neki Jánosnak: Ejsze ezt most komolyan gondoltad, János komám? Miért kérded, replikázott János Ábel szerint. Azért, mert viccnek egy kicsit erős! Azannya, horkan fel a rendőr, ilyent szólt ez az Áron??? Legalábbis ez az Ábel így mesélte, bár kicsit én is furcsállottam, de mondtam már, hogy ezek a népek szinte teljesen bizonyosan csíkiak!

Mivel ebben a holonikus szupertérben ez a szuperpozíció csak nagyon rövid ideig állhat fenn, ezért a benne létrejött, a kvantumgravitáció által csapdában tartott történetek is iparkodnak valamelyik stabil állapotot felvenni. Egy megfigyelő már pusztán azzal, hogy megfigyeli és értelmezni próbálja a történeteket egyúttal meg is szünteti a szuperpozíciót, és a lehetséges amenábilis halmazok valamelyikébe löki az értelmezett történetet. Ezen halmazok egyike lesz az a halmaz, amit a köznyelv pongyolán csak „viccek”-nek nevez. Ezekre a történetekre (és csak ezekre) igaz az, hogy a kezdeti és a végpontjuk a matematika mai állása szerint egymásból nem előrejelezhető. Michael Schlummer, aki a közös nyomócsöves dízeladagolók piezoelektormos inicializálású karakterisztikagörbéjének a kimunkálásával szerzett magának nevet műkedvelő pszichológusként arra a felismerésre jutott, hogy amennyiben a „viccek”-nek nevezett történetekre igaz két feltétel (1. a végpont és a kezdőpont egymásból matematikailag bejósolhatatlan; 2. a megfigyelő az értelmezéssel megszünteti a szuperpozíciót), akkor ez az emberek több, mint 99%-ánál egy jellegzetes fiziológiai reakciót vált ki: a beszívott levegőt szakaszosan fújják ki, miközben egy furcsa hangot adnak ki, mely hangot a köznyelv a jelenségre magára is alkalmazott elnevezéssel „nevetés”-nek hív.  

No, hát kedves Gábor atyámfia, nincs mit tenni, ezt a történetet bizony ki kell vizsgálni! Indulnék es menten, csak még várnom kell egy kicsit, izentek a kocsmából, hogy valaki még szeretne velem beszélni, micsoda egy nap, ő is valamiféle bejelentést szeretne tenni. No, hát én most úgy es a kocsmába menek vissza, alkalmatoskodott Széles Gábor, majd ideküldöm én azt az embert, csak mondja meg minek híjják! Minek is, minek is, túr belé a rendőr a tintaceruzájával a fájlkeresőjébe, no, itt van la, valami Mezei, vagy mi a csuda, aszongya, hogy ő egy lövétei ember és a rigókkal, meg a fütyülésükkel lenne valami baja, de hogy mi, fogalmam es nincs!

<

p style=”text-align: justify”>Társadalomtudósok egybehangzó véleménye szerint a vicckutatás kvantumfizikai megközelítése idővel közelebb fog vinni minket ahhoz, hogy a társadalmi változások a szuperpozíció széttörésekor mért és gyűjtött adatok ismeretében közel 99,98%-os valószínűséggel legyenek előrejelezhetőek, csak még azt az aprócska problémát kellene valahogyan kezelni, amit az okoz, hogy a viccet meg nem értő emberek nem csak a szuperpozíciót törik szét, hanem az egész szájbakúrt világmindenséget is.

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16521395-6ae3fc5b057bd' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16521395&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16521395-6ae3fc5b057bd&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16521395-6ae3fc5b057bd' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>