Az ötvenkettedik
Eredeti szerző: jotunder
A kisvárost egyetlen olasz század védte, de amikor átkeltünk a folyón, visszavonultak Palermo irányába. Július 17-én egyetlen puskalövés nélkül foglaltuk el Rizzolit. Akkor még nem tudtam, hogy a háború számomra véget ért. Pár nap múlva Galvin ezredes kinevezett Rizzoli városparancsnokává. A hadosztálytörzs parancsa szerint internáló táborba kellett küldenünk a fasiszta párt helyi vezetőit. Ez Rizzoliban egy Tommaso Carbone nevű tanár volt, akit eszem ágában sem volt letartóztatni. Ő volt az egyetlen ember a városban aki beszélt angolul. Carbone művészettörténetet tanított Rómában, idealista volt és teljesen ártalmatlan.
Pár héttel Szicilia felszabadítása után megjelentek a „farkasok”. Voltak akik a szigetekről szabadultak, ahová még Cesare Mori a Prefetto di Ferro zárta őket, voltak akik a környező falvakban húzták meg magukat. Hamarosan hullani kezdtek az emberek. A Főutcán a Katonai Rendőrség épületétől száz yardnyira lőttek le valakit fényes nappal. Nemsokára egy helyi carabinieri-t is agyonlőttek. Összesen négyen maradtunk amerikaiak, Carbone az egykori fasiszta próbálta intézni az ügyeket, én a törzzsel tartottam a kapcsolatot telefonon. Egy Salvatore Massina nevű orvos volt a város igazi ura, egy „farkas”.
Amikor Massina először keresett fel a parancsnokságon, már éreztem, hogy ebből nagy baj lesz. Vajszínű öltönyt viselt, elefántcsontmarkulatú sétapálcával járt, és olyan alázatos volt mint egy borbély. Bort hozott, gyümölcsöt, sonkát. A két kisérője már eleve bérgyilkosnak tűnt, és valóban azok is voltak. A parancsnokság épülete előtt várták meg Massina-t, akinek egyedül a városban autója is volt. Massina-nak ajánlólevele volt Riddick tábornagytól, egy idióta brittől, mindent tudott szerezni, és persze mindennek meg volt az ára. Massina sohasem beszélt parancsoló módban az emberekkel, mindig nyugodtnak, és szinte barátságosnak tűnt, az emberek pedig teljesítették a kivánságait. Akik esetleg mégsem, azok meghaltak. Ötvenkét ember halt meg erőszakos halállal Rizzoliban 1943 szeptembere és 1946 januárja között. Carbone szerint Corleone-ban és Borgo Lima-ban még rosszabb volt a helyzet. Végülis havonta egy-két halottal még el lehetett számolni, valahogy.
Massina szabályos adót szedett a vendéglősöktől, a boltosoktól, de még a kisebb földtulajdonosoktól is. Valóságos hivatalt működtetett az egykori rendelőjében. Bíróságot is üzemeltetett, igazságot szolgáltatott vitás ügyekben.
Tudtam, hogy nem nyúlhatok Massina-hoz, de ha nem tudtam volna Riddick tábornagy figyelmeztetett volna rá. Megpróbáltam fenntartani valamiféle egyensúlyt, relatív békét, de nem igérhettem védelmet Massina-val szemben.
Carbone-t a házában lőtték le, közvetlen közelről. Néha megengedte magának, hogy elsüssön egy-egy viccet Massina rovására, és ez az életébe került. Egy Vito Badalementi nevű fickó ölte meg. Badalamenti piti tolvajként kezdte, pár évet ült is talán, jelentéktelen figura, aki soha nem néz az ember szemébe. Néha láttam Massina emberei között. A gyilkosság másnapján Massina kinevezte „hadnagy”-nak. A „hadnagy”-ok utcákat kaptak, amelyekben ők maguk szedhették be az „adót”.
Vigyáztak rá, hogy ne lehessen Badalamenti-re bizonyítani a gyilkosságot, de arra is ügyeltek, hogy mindenki tudja ki tette. Senki sem tehetett semmit. Én sem.
Öltem embert. Nem voltam rá büszke. Németeket öltem a partraszálláskor. Ez a háború természetéhez tartozik, a katona időnként öl. Nem tartom számon hány embert öltem meg, nem akarom számon tartani, nem akarom tudni, ezt a részét az életemnek lezártam. Vállalatot alapítottam, vannak akik szerint sikeres ember lettem. Van három fiam és egy lányom, és a feleségem soha sem kérdezte meg, hogy öltem-e embert. Annyi mindent nem kérdezett meg, ezt sem. Ő nem kérdezett, én nem mondtam el, miért is tettem volna. Néha meséltem neki Rizzoliról. A citromültetvényekről, a kávéházról, és Tommaso Carbone-ról is, a fasisztáról aki a barátommá vált. Azt nem mondtam le neki, hogyan halt meg Carbone. Azt mondtam, tüdőgyulladást kapott. Ez volt a legbecsületesebb hazugság, ami lezárta az igazsághoz felé vezető veszedelmes utakat.
Én nem hazudtam Betty Lou-nak. Nem is kellett hazudnom soha, csak Carbone-ről. Vito Badalamenti-ről csak hallgattam. Most, hogy nemsokára meghalok, és Betty Lou sem él már, leírhatom az igazságot az utolsó emberről akit megöltem. Vito Badalamenti-ről. Nem, nem öltem meg Massina-t, Massina túl nagy falat lett volna számomra, lehet, hogy gyáva is voltam megölni, gondoljanak amire akarnak. Massina-t az ötvenes évek végén egy alvezére lőtte le a Palermo felé vezető úton. Az már az ő dolguk volt, Badalamenti pedig az enyém. Nem lettem „farkassá”. Nem hiszek a vérbosszúban.
Meg kellett tennem ? Nem, nem kellett. Csak megtettem. És nem fogom megmagyarázni miért. Tommaso gyerekei miatt ? A barátságunk miatt ? Vagy mert nem tudtam elviselni ennek a koszos gazembernek az önelégült ábrázatát ? Nem tudom. Bűn ölni ? Igen, az. Bűnös vagyok ? Igen. Nemsokára elszámolok a Teremtőmmel.
<
p style=”text-align: justify”>Volt egy revolver a parancsnokságon, egy gyerektől vettem el, nem akartam, hogy hülyeséget csináljon. Nem kellett farkassá válnia, és talán nem is vált azzá. Két nappal azelőtt, hogy örökre elhagytam voltam Sziciliát, elmentem Vito Badalamenti háza elé. Este tíz órakor jött haza, egyedül volt. Nem mondtam semmit neki, csak homlokon lőttem. Elvágódott és vége volt. Aztán hazamentem, és egyáltalán nem éreztem semmit. Sem félelmet, sem megnyugvást. Semmit. Még ürességet sem.
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16522150-6ae2b4f1b544b' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16522150&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16522150-6ae2b4f1b544b&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16522150-6ae2b4f1b544b' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
Ez jó. Mint egy Moravia-novella. 🙂
Gyerekkori emlékem egy szovjet háborús film, ‘A negyvenkettedik’ volt a címe. Partizánlány elejtett ellenségeinek száma.
Én csak úgy írtam ezt bele a levegőbe, legalábbis nehezen bizonyítható az ellenkezője :)))
@jotunder:
Tetszett. Van Umberto Econak egy esszéje a NYRB ban, ő írt árnyaltan az olasz fasisztákról és partizánokról. : >))
Nagyapám szeretett a világháborús kalandjairól mesélni, és nem csak szeretett, tudott is. Mi lehetett ennek az oka nem tudom, de a körülményekre gyanakszom: az öreg nagyon szeretett inni, ezzel szemben dolgozni már nem annyira, persze ez relatív, mert ott és akkor a sztenderd a látástól vakulásig volt, szóval ő ehhez képest volt naplopó, de akkor is. Szerintem a mesélőkéje attól fejlődött ki, hogy igen sokszor kellett szórakoztatnia történetekkel azokat, akiktől épppen piát lejmolt.
De nem ezt akartam mondani, hanem azt, hogy egyszer alaposan megleptem, amikor rákérdeztem, hogy osztán embert, azt öltél-e? Valami nagyon furcsa arcot vágott, hiszen az ő történetei szinte vég nélkül csak arról szóltak, hogy ő és a falu többi Ábelje milyen jól elboldogult, ha éppen el kellett lógni valamit, vagy kaját szerezni és piát fasszolni támadt szükségszerűség, és az öreg meséi egyre inkább egy olyan képet erősítettek, miszerint a háború az semmi másról nem szól, csak ezekről a támadó szükségszerűségekről és azok kielégítéséről, szóval hirtelen kiakadt a kérdésemtől, mintha a háborúnak nem is lenne inherens része az ember leölése.
Tagadta. Hogy nem, á ő aztán egészen biztosan nem ölt embert, lőni is csak egyszer lőtt, akkor is repülőre és azt egészen biztosan nem találta el. Milyen érdekes, belegondoltam, hogy mi van akkor, ha egy háborúban egyénileg senki nem ölt meg egyetlen embert sem, csak az összesített végeredmény lett az, ami. Akkor az van, hogy ez egy dögunalmas forgatókönyv és hálivúd nem fizet. 🙂
@maroz: Pontosan ugyanez a tapasztalatom. Én késői termés vagyok, apám még az első világháborúban harcolt, két bátyám viszont a másodikban. Mindhárman fogságba estek, apám és egyik bátyám az oroszoknál, a másik bátyám angoloknál. Órákig tudtak mesélni a fogságról, meg mindenféle trükkös megélhetési fogásokról. Ez néha röhejes volt, mert az angol fogságból hazatért bátyám fess ruhában, konzervekkel, ingekkel, meg egy mandolinnal tért haza, a másik örült hogy megúszta, majdnem éhenhalt és apámmal együtt áldották a krumplihéjat is. Szerintük a Lajos csak kórzózni ment és fingja nincs hogy mi a háború. Ha viszont kérdezted őket a harcokról és tetteikről, azt mondták, hogy ők csak lőttek bele a vakvilágba, mer’ muszáj vót, vagy ők, vagy a “másik”.
Apám bal alsókarján szuronytól átszúrt sebhely volt, amikor rákérdeztem, röviden azzal intézte el, hogy a barátja megbosszúlta “az illetőn”. Viszont eposzokat volt képes elmesélni a fogságból, volt is mit, orosz fogságban volt Szibériában.
@nerángass: egyetlen ember sem ertette meg a posztot, es ez ugy latszik igy is marad :))))
@jotunder: Dehogynem. „a Sing-Singben tízszer is átfutottam „Lohengrin, a Hattyú-lovag” históriáját. Ez a mélyenszántó történet végképpen átformálta a gondolkozásomat, midőn megértettem a mű örök, emberi tanulságát: hiába titkolod múltadat; a nő előbb-utóbb rájön, és te röpülsz, mint egy hattyú.” 🙂
Hiába, jótündér, az alkotás, amint kikerül az alkotó kezéből önálló életre kel. S ez így van jól…(Nagy rajongója vagyok tündér ilyen írásainak. Még a korridoros időkből…)
Látod, én megmondtam. 🙂 De lehet, hogy jobb is így.
@jotunder:
Talán mert annyira valószerű. Még a nevek is. Egy Vito Badalamenti nevű pofa 1995 óta az olasz belügyminiszter listáján a legkeresettebb személy maffiaügyben. Hiába, túl jó a sztori.
@jotunder: Ilyeneknek brunyáljon az ember a zongorába?!? 🙂
@jotunder:
Bár te vagy a matekos, megpróbálok számolni.
Az ötvenkettedik előtt ötvenegy van. És mi van akkor/ott, amikor/ahol az ötvenegyedik után nem jön az ötvenkettedik? Akkor mi jön? Az ötvenharmadik?
Bár ha visszagondolok az elmúlt évezredekre, úgy tűnik föl, hogy mindig van ötvenkettedik. Csak ő ezt még nem tudja. (Mármint a mindig újabb és újabb ötvenkettedik.)
Ügyes.
@jotunder: sok olvasata van a történetnek.
Mindenesetre könnyű annak, aki nemsoká elhagyja a szigetet.
És revolvere is van.
De Badalamenti, vagy Massina a jó választás?
Melyikük a rossz igazi forrása?
Vigaszt nyújt-e, hogy Massina is rossz véget ért?
Badalamenti pótolhatatlan volt?
@maroz: az mindig garantált siker 🙂
A kézenfekvő innuendo – ha van egyáltalán ilyen – az ajánlott bejegyzésláncból kiindulva, valami lehelletfinom zsidózás felfedezése (lenne ¿ ) Hálistennek nekem nem jár rá az ilyesmire az agyam. Bár van egy Ralph Blumenthal nevű NYTimes újságiró, aki több, maffiával kacsolatos, könyvet is írt. A Sziciliában gyakori név, a Rizzi az meg göndörhajúra utal. De biztosan túl távol vagyok az igazságtól Jótündér krimiíró ( is ) lehetne. Most nem segitett rajtam a Google proficiencym
@nerángass: a kérdéses zsidót Kohn-nak hívják. Ha tudod, ki Kohn, tudod ki Badalamenti.
@Kettes:
Á kösz, ha van ilyen benne, engem nem érdekel, no offence. Nekem tetszett a fikció önmagában.
@nerángass: lehet, hogy palyazatot kellene kiirnunk, kicsoda Vito Badalamenti cimmel ? ;))) azert annyira nem bonyolult.
@jotunder:
Que diable avait’il faire dans cette galère ?
Mint látod, nem siettem el a választ, azóta megjártam pár bugyrot, nem szoktam én ott járni, most sem csalódtam. Szerintem épeszű embernek nem kell olyasmiket elolvasni, amiket epébe, húgyba és takonyba mártott baltanyéllel írtak
Úgyhogy, álljunk itt meg. Azt hiszem tudom, miről, kiről van szó, de nem fogom megtenni neki a szivességet hogy akár kisbetűvel leírjam a nevét, nem érdemli meg Nemecsek társaságát.Én nagyon becsülöm a tűrőképességedet, tündérke, meg azt, ahogy írsz, ebben az esetben ez olyan volt, mint hímzett csipkekendővel letakarni egy nagyon csúnya dolgot. Persze, hogy nem tudom, mi mást lehetne tenni a fortyogó mocsokkal, ezzel a sunyin önkéntes, kultúrkampfnak álcázott ádáz seggnyalással…
Beteg vidék ez..