Caligula helytartója

Eredeti szerző: Pásztörperc

A wikipédia szerint ez a mindössze 63 évesen elhunyt Székely János legjobb színműve; az egyetlen, amit halála (1992) óta is rendszeresen műsorra tűznek.

Én még a Vak Béla királyt láttam: ez tényleg jobb. A Port.hu szerint ez a magyar drámairodalom egyik csúcspontja: mélyen egyetértek.

Miként édesanyám is, tehát meghívott, nézzük meg a Komáromi Jókai Színház vendégjátékát a József Attilában. Ő korábban a Pesti Színházban látta (Lukács Sándorral és az általa különösen zseniálisnak tartott Vallai Péterrel; rendezte Marton László), én a Nemzetiben (Tordy Gézával és Csíky Andrással; rendezte Taub János) — mindkettőnk emlékeiben lenyűgözően nagy előadás él.

Nos, a Jókai Színház produkciója (rendezte a Miskolcról importált Béres Attila) nem lenyűgöző és még csak nem is nagy. A mondanivaló időtlenségét a XX. század közepének SZTK várótermeit idéző bútorzat hivatott kifejezni — ezt az irtózatos közhelyet (díszlet: Horesnyi Balázs) az ember vállrándítva tudomásul veszi. A zsidók küldöttségét a római katonák gyakorló öltözékben fogadják: ezt elkönyvelhetnénk szándékos sértésnek, amellyel a rendező kvázi szembefordul az író szándékával, de legalábbis eltér tőle — ha a gyakorló nem lenne tereptarka. Egy sivatagi országban. (O, sancta simplicitas!) Öt zsidóból háromnak födetlen a feje — ennek a dramaturgiai funkcióját nem sikerült kitalálnom, és ugyanez a helyzet egy csomó más, teljesen esetlegesnek tűnő részlettel. Olybá tűnik, a színpadra állítás vezéreszméje a „pillanatnyilag jó ötletnek látszott” volt: hát, eléggé vegyes izé sikeredett belőle.

Tudomásul veszem, hogy egyes rendezők az elidegenítő effektusok elkötelezett hívei; a powerpointos bemutatókat, a videojátékokat stb. edzett közönségként fogadom. Azért, hogy jó színdarabot láthassunk, nem elég megvenni a jegyet, ezeket is el kell viselni. Elviselem hát. De szeretném, ha legalább bizonyos arányokat betartanánk! Szóval, ha nem lett volna ott Jóanyám, akkor bizony már a darab legelején felálltam és dérrel-dúrral kivonultam volna — akkor, amikor negyedszer kapcsolták fel a színpadi neonokat azt érzékeltetendő, milyen piszkosul megvárakoztatja ez a római kormányzó a zsidó delegációt. A zsidók ültek, ültek és vártak, csak vártak. Elidegenítés O.K. De legalább legyen előtte valami, hogy legyen mitől elidegenedni!

Jó színészek persze akármilyen rendezést elvisznek a hátukon — hát itt nem. Drága anyám nem győzi emlegetni, hogy amikor ő ifjan elkezdett színházba járni, akkor a színpadi suttogást bárki megérthette a hátsó sorban is. Manapság, ha a színészek sutyorogni kezdenek, egymást közt teszik: nem érti azt rajtuk kívül senki. Elfogadja persze, hogy akkor még az ő hallása is sokkal jobb volt — no de nem ez a lényeg, mondja.

Hát, tudja a fene… mindenesetre, a Petroniust módfelett rokonszenves figurának alakító, friss Jászai Mari-díjas Tóth Tiborral, a Komáromi Jókai Színház igazgatójával nincs ilyen probléma: ő gondosan formálja szavait. SZVSZ túl gondosan: a vesszőnél előírásszerűen fölviszi, a pontnál gondosan leereszti a hangsúlyt, és mindkettő után megtartja a kellő szünetet. Úgy deklamálja el a jambusokat, mint egy irodalmi színpados — közben a szöveg értelme szinte tökéletesen elvész.

Viszont a főpap szerepére Budapestről importált Papp Zoltán úgy jó, ahogy van. Éppen ezért a darab kényes egyensúlya fel is borul: a mozdíthatatlan kőszikla Barakiás körül ugribugri római kormányzó már-már a komikum felé sodorja az előadást. Ha szabad egy, az eddigieknél is szubjektívebb véleményt: nekem a legjobban Mokos Attila tetszett Decius szerepében — végtelenül gyarló és élettel teli. Viszont Fabó Tibor kis és hálátlan szerepében semmit se hoz Agrippa alakjából, csak fölmondja a szöveget. Nincs benne se méltóság, se erő, se intelligencia, se önvád: nincs benne semmi. Mi a fenétől lehetett ez a figura király? Kb. annyira érthetetlen, mintha Schmitt Pálból akartunk volna köztársasági elnököt csinálni… A két egyetemi hallgató, Szabó Viktor és Tóth Károly a rendezés béklyójában nem tud egyéniséget vinni a két segédtiszt, Lucius és Probus alakjába (mint pl. a Nemzetiben anno Cseke Péter).

A cselekmény két szálát: a szobor be (nem) vitelét és Petronius beárulását nem sikerült egységbe fonni, pedig ugyanazon a színpadon, részben ugyanazok a szereplők játsszák mindkét történetet. Mindkettő a hatalomról, annak korlátairól és áráról szól, de sehol sem utalnak egymásra: kettejük közös erkölcsi magvát látszólag senki sem ismeri fel.

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16521141-6ae47a3814346' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16521141&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16521141-6ae47a3814346&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16521141-6ae47a3814346' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>