Dublin

Eredeti szerző: szempontpuska

….és most következzék, valami egészen más…

Nem lelik az Írországban lezuhant meteort – adja hírül az Index. Nos abban a rendetlenségben ezt én nem is csodálom. Szerintem tulajdonképpen jobb is, ha az ember nem kezd el keresni semmit, ami Írországban szombat éjjel elvész.

A blog kizavart tudósítói helyszíni szemlén, Dublinban tekintették meg a világválság hatásait.

Az írek barátságos emberek, tulajdonképpen nehéz is elképzelni, mi sodorhatta a harmadik században ezt a szimpatikus népet ilyen barátságtalan éghajlatra. Kevesen tudják, de a szerencsétlen focibajnokság mellett a magyar történelemnek is számos párhuzama van az írrel.

Az írek is nagy birodalmak árnyékában harcolták ki önálló nemzetállamukat. Arthur Griffith a Magyarország feltámadása című könyvében fejtette ki elveit országának függetlenségéről. Ebben példaértékűnek tartotta az 1867-es osztrák-magyar kiegyezést. Az írek is zömmel katolikusok, értenek a focihoz és az iváshoz. Amikor pedig a mi szabadságharcunk elbukott, az írek éppen történelmük legnagyobb éhínségét nyögték. Ennek (is) köszönhető, hogy, bár mi magyarok, nagyon odavagyunk a diaszpóránkért, addig Írországban él vagy 4,5 millió lakos (ideértve a lengyel recepciósokat, a paki vegyesboltosokat, a spanyol pincérnőket és a kínai vendéglősöket is), de a világ különböző tájain elszórt ír népesség ennek lehet vagy a tízszerese. Így aztán bármely államférfiújuk lélekben akár 40 millió ír miniszterelnökének mondhatná magát, ha nem volna keze ügyében egy korsó jófajta Guinness. Dehát az ilyesmi ott fogalmilag kizárt.

St. Patrik legendája

Ezt a — valami fatális véletlen folytán északra sodródott — mediterrán lelkű népet Szt. Patrik 432-ben bírta rá a kereszténység felvételére. Nehéz elképzelni, mivel. Egyes források szerint a szélfútta sziklás fennsíkok zord keltáinak későbbi védőszentjük csak egy lóherén tudta elmagyarázni a szentháromság fogalmát, ami ettől azóta is nemzeti szimbólumuk. Ez azonban csak legenda. A hihetőbb verzió az, hogy Szt. Patrik a kereszténység felvételekor három fogadalmat vett a keltáktól, és erre utal a háromlevelű lóhere:

 

– +5 fok felett csak rövidujjú pólóban járjanak

– Kilinccsel húzzák le a WC-t

– Sehova ne tegyenek ruhafogast

Időjárás

Az ír küzdős nép, és a legszimpatikusabb ebben, hogy hányattatásait milyen derűvel éli meg. Rengeteg nagy írójuk közül az egyik, G. B. Shaw egyik örökbecsű mondása szerint „mindenki panaszkodik az időjárásra, de senki nem tesz az ügyben semmit„. Nos ha Dublin szélfútta utcáin bármelyik szembejövő ír arcába nézünk, két dolgot tapasztalhatunk. Ebből az egyik mellékes.

Kezdjük az utóbbival. Szinte biztosra vehető, hogy az illető a szemkontaktus felvétele után, mint régi ismerősnek, derűsen biccent egyet. Ne is tegyünk rá kísérletet, hogy felidézzük, hol találkoztunk már vele (frissen érkezett turista számára evidens: nyilvánvalóan sehol). Az egész tulajdonképpen arról szól, hogy éppen Ő az, aki nem tudhatja találkoztatok-e már. Ki tudja, lehet hogy tegnap este éppen együtt rúgtatok be, de ha nem, akkor holnap nagy valószínűséggel fogtok.

A másik — már lényegesebb — vonás az a sajátos, optimista mosoly, ami — ez meggyőződésem — az időjárás hamarost jobbra fordulásának örvend. Az embernek az az érzése, hogy ezek az emberek évszázadok óta amolyan „mindjárt kisüt ám a nap” tudatban élnek, és az első tavaszi napsugár hatására széltől kipirult orcáikon megpillanthatjuk azt a bizonyos „na ugye, megmondtam” kifejezést. A sors iróniája, hogy a bizakodó mosolyt generációkkal ezelőtt az arcukra fagyasztotta a jeges északi szél. Ők már ezzel az ábrázattal születnek.

Persze vannak, akik megelégelték a hiábavaló várakozást. És ezek… nos igen… az ír nők! 

Egy napon megelégelve a férfiak tutyimutyi hozzáállását, valamennyien egységesen megfogadták, hogy addig nem öltöznek fel normálisan, amíg az erősebb nem jobbra nem fordítja az időjárást. Ezért bármely, a jeges szélben kapucnijából kitekintő, gyanútlan turista isiászt kap már pusztán a látványtól is, amint elcsattog mellette egy miniszoknyás, papucsos, kiskosztümös hegyes póló, miközben mi megpróbálunk félrelökni egy jegesmedvét a buszmegállóból. (Jelen sorok írója egyetlen helyen látott eladó harisnyát — egy újságosnál — de azt kizárólag bankrablóknak árulják.)

A női praktika meghozta a hatását, a férfiak végül kényszeredett cselekvésre határozták el magukat. Előbb — bevált módszerrel — 72 órás ultimátumot adtak Istennek a klímaváltozásra, az elvetemültebbek „fagyjon le” feliratú transzparensekkel vonultak fel megvédeni a zemberek hőháztartását. Végül Dublin város közepén monumentális varrótűt állítottak, amivel egyenesen a Teremtő ülepét célozták meg azzal a nem titkolt szándékkal, hogy ha az öreg kaporszakállú dolga végezetlenül, a felmelegedést elfeledve, éppen az O’Connell és a Henry sarkán akarna megpihenni, ezzel az otromba viccel figyelmeztessék teendőjére, mint csínytevő diák a tanárt.

Ez volna hát a Dublin Spire. 

 Pubok és dohányzás

A kocsmába járás az ír nemzeti hagyomány szerves része. Olyan, mint nekünk a gulyás, a zsíroskenyér vagy a tojásdobálás. Az ír polgár a munkából nem haza megy, hanem a kocsmába. Ott van az asszony, ott írják meg a gyerekek a leckét, ott nézik a meccset és tárgyalják ki ügyes-bajos dolgaikat. Haza csak aludni járnak. Viszont Írország volt az első, amely kitiltotta a dohányosokat a kocsmákból. Michael Martin vezette be az egyesek által fresh-air act-nak nevezett törvényt… és mit csináltak az írek? Nem kifogást kerestek, mint pesti sofőr a szmogriadóban, hanem kedélyesen kimentek az utcára slukkolni. Működik. Nekem nem tetszik, de működik. Hosszú téma volna, miért is…

Az ír kormányzatnak ez volt az első nagy lépése, hogy megszabadítsa népét a cigarettától. A második, hogy amikor a bagósok kimentek az utcára, Martin rájuk szabadította az északi szelet és a vízszintes esőt. De az ír nem olyan fajta, hogy ettől meghátráljon. Az egyik első szabály, amit meg kell tanulnod Dublinban, hogy széllel szemben ne hamuzz!

Amíg Angliában élt a törvény, hogy minden kocsmának 11.00-kor be kellett zárnia, állítólag néhány dublini pubban bemondták, Londonban épp most zárnak a krimók. Apró szösszenet az ír szabadságharc hagyományaiból 🙂

Ha valamit tanulhatnánk a rokonlelkű írektől, nos, az nem a kocsmázás… hanem a nemzettudatuk.

Minden ír büszke arra, hogy ír. És igen. Fellobogózzák az épületeiket. Néhányan azzal kergetik itthon magukat, hogy ha kitűzik valahova a zászlót, azt már le is fasisztázzák. Én ugyan még ilyet nem láttam, de azt sem tudom, hogyan nézhet ki egy lefasisztázott homlokzat.

Az íreknél megmártózhat az ember abban az érzésben, hogyan élhetjük meg nemzeti büszkeségünket úgy, hogy eközben ne valaki fölé helyezzük magunkat. Messze van ez még. Van mit tanulnunk.

Végül néhány usefull tipp Dublinban járóknak:

„The Dublin effect”

Ez a legcsodálatosabb dolog, amit a Föld bármely városában tapasztaltam. Dublinban nem kell keresni a dolgokat, hanem egyszer csak úgy meglesznek. Maguktól. Elhatározod, hogy az első estét márpedig a legendás Gogarthyban töltöd. A XIX. századi kocsmát nem kell megkeresned. Szembejön. Méltóképpen elcsigázva igyekszel a belvárosba, hogy kipihend a Guinness sörgyárban szerzett fáradalmaidat, azon gondolkodsz, hol lehetne egy jót enni. Node hopp! Itt egy étterem!
Melyik is az? Ja, a Brazen Head, amit szembeötlő előrelátással már 1189-ben(!) megnyitottak, hogy amikor majd erre jársz, betérhess egy jó steakre, meg egy (újabb) pofa sörre.

Vagy meg akarod nézni a Kehot, James Joyce kedvenc helyét (szintén egy pub). Hirtelen ötlettől vezérelve balra kanyarodsz, és ott van. Nincsenek véletlenek, ne higgyük ám! Ha jobbra fordulnál, akkor biztos lehetsz benne, hogy mielőtt a következő sarokhoz érnél, odatolnák a koboldok.

Apropó koboldok! Itt megtalálsz mindent, ami eszedbe jut. Itt nem kell keresni semmit. Meg is fogadtam, ha legközelebb kimegyek a konyhába, és nem jut eszembe, miért jöttem, vagy hasztalan keresem a lakáskulcsot, megállok, és kiejtem a varázsigét: Dublin! Biztos, hogy meglesz: próbáljátok ki ti is!

Koboldok

Ha az ember kijut a városból, például meglátogatja Glendalough-t, ahol Szt. Kevin visszavontultan élt, és már ettől bölcsebb lett, meglátja a titokzatos erdőket, rejtélyes sziklákat és patakokat, majd odaképzeli a jellegzetes ködöt, és rögtön megérti, hogyan kerülnek a helyiek hiedelemvilágába tavi szörnyek, kísértetek és koboldok. A koboldoknak különös helyük van az írek lelkében. Olyan, mint nekünk a jóléti rendszerváltás. Tudják, hogy nincsen, de azért mégis hisznek benne. Mesélik, hogy egy autópálya tervezése közben a nyomvonal egy hatalmas sziklán át vezetett volna. A sziklát el kellett mozdítani.
Nade a sziklák alatt — köztudottan — koboldok laknak, akik csúnyán megtréfálhatják az embert, ha megzavarja a nyugalmukat.
— Miért, te hiszel a koboldokban? — kérdezte az egyik autópályamérnök.
— Neeem, dehogy… csak gondoltam… mégis, tudod…

Az autópályát végül úgy építették meg, hogy inkább kerülje meg a sziklát.

 

Sport, fogadás

Ha írek, akkor fogadás. Ha fogadás, akkor foci, rögbi és lóverseny. Most hétvégén olyan derbyt láttam, ahol több ló ért a célba, mint ahány lovas. De az idők változnak, új sportok követelnek maguknak helyet az írek játékos lelkében. Ezek egyike a turista-futtatás.

Az ember megtervezi a visszaindulást, óvatosan, bölcsen és ráhagyással. Jegy kifizetve, csak be kell csekkolni. Indításnak a busz, amelynek emeletéről mindig riadtan figyeled a megszokott menetiránnyal szemben közlekedő forgalmat (egy jobboldali körforgalom maga a sikítófrász — bocs, konzervatóriumos srácok, ezt most nem áthallás volt, becsszó), majd a 40 perces menetidő észrevétlenül egy órára kúszik fel.

Sebtében berontasz a replőtér épületébe, ahol nagyobb a káosz, mint a boyne-i csatában. Csak itt nem Orániai Vilmos és Jakab hadai, hanem a Ryanair és az Aer Lingus (perverzek most kíméljenek) utasai örvénylenek a csarnok gyilkos forgatagában. Autóbérlést, pénzváltót, duty free-t és kávézót bárhol találsz. Információs pultot sehol. A legékesebb gael karomkodásodra (kapható CD-n és DVD-n) sem jön válasz, végül négyszáz tüchtig német turistát megelőzve befurakodsz a regisztrációs pulthoz. Ez volt a nevezés.

A következő fázis a jó rendőr–rossz rendőr játék.
Piros ingben a jó rendőrnek öltözött reptéri hölgy, kék ingben a rossz rendőr, a regisztrációs pultos. Előbbi tuszakol előre, hogy mindjárt indul a géped, utóbbi nem találja a neved az utaslistán. Miután meggyőzöd, hogy épp az imént engedett át két utastársat, akikkel egyszerre foglaltunk retúrjegyet a neten,

- kérek egy retúrt !

- hova ?

- hova, hova?! hát ide vissza! :-) 

elveszi a poggyászt, és átenged. Azt mondja, beszállás a „D” terminálon.

Hogy melyik kapunál, azt még nem tudja — elvégre, ha jól számolom, csak három perc múlva zárják a gép ajtaját, honnan is tudná már ilyenkor — de egy biztos: a „D” terminálról indulunk — és továbbenged a mögötte lévő váróba. Újabb 300 rendkívül egzotikusan anyázó franciát beelőzve elverekeded magad az elektromos kapukig. Ezekből négy darab van, ezen megy át a dublini repülőtér teljes utasállománya.

Namost a Dublin Airport dupla patkó alakú. Úgy kell elképzelni, mint két, egymásnak az ívénél összeillesztett patkót, egy-egy szárny egy-egy terminál. Az „A” — mint később kiderült — a Ryanairé, a „D” pedig a nemzeti légitársaságé. A másik két terminált éppen felújítják. A C-t a belföldi járatoknak szánják, a B-ből pedig szerintem vizesárokkal nehezített akadálypályát csinálnak. No de haladjunk sorrendben:

A célhoz jutást mozgójárdák segítik. Szinte röpítenek a kiválasztott patkó végébe, miközben fölényes pillantásokat vetsz a gyalogutat választó, elhízott britekre. De ez csak egy csel! Odaérve — indulás 2 perc múlva — rájössz, hogy egy dolog tényleg biztos: a Te géped pont hogy nem a D terminálról indul. Pedig ez volt az egyetlen támpont életed következő negyedórájára. Ha van pillanat, amikor átérzed a szoci frakció tanácstalanságát miniszterelnök-ügyben, akkor ez az a perc, kétségtelenül. Mivel időd már nincs arra, hogy visszamenj, feldugj egy kaktuszt és a kékinges fenekébe, tempózva megindulsz a patkó másik szárába.

A mozgójárdák most szembejönnek, kézipoggyászoddal megrendítő pörölycsapásokat mérsz az utadba totyogó ráérős lúzerek közé, szilaj paripáddal átugratsz a keresztbe rakott csomagokon és eljutsz az A4-es kapuig, ahol csatlakozol az akadályverseny sikeres befutóihoz.

A nagy Airport-Derbyn csatakosra izzadt pulóverben gyalog mehetsz a sarki szélben a repülőig, ahol a lépcsőn még egy picit keresgélheted — immár negyedszer — a beszállókártyát újabb felmutatásra. Ha mindezen túl vagy, elfoglalod a helyed a  guantanamói fogolyszállításból átmenetileg kivont repülőgépen, a tökéletesen nyugodt és tökéletesen érthetetlenül beszélő légikisasszony elmagyarázza, hol van a vészkijárat, hol van a mentőmellény, és hogyan csomagold össze magad, ha le akarsz ülni a székedbe.

<

p style=”text-align: justify”>A kigördülő replőgép ablakából még visszatekintek a csupa üveg repülőtéri csarnokba, ahol látom, a kékinges pultos csalódott arccal leszurkol néhány ruppót a pirosingesnek. Ez utóbbi — minden bizonnyal — ránk fogadott. Tétre, helyre, befutóra.

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16516767-6af4ad2d4c146' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16516767&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16516767-6af4ad2d4c146&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16516767-6af4ad2d4c146' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>