Etűd kultúrharcra avagy mi a bajunk egymással

Eredeti szerző: jotunder

 

    Az Országútban jelent meg Falusi Márton: Mi a bajom a magyar irodalommal?- című írása. A cikk címe Kálmán C. György 1989 szeptemberében, a 2000-ben megjelent, Mi a bajom Nagy Lászlóval? -címmel megjelent szövegére utal. 1989 szeptemberében már egy amerikai kollégium nyolcadik emeletén laktam. Anyámék postán küldték ki a napilapokat, néha úgy éreztem, hogy tengerszaga van az újságtekercseknek, számomra ez volt a rendszerváltás, meg valamelyik amerikai tévécsatorna közvetítése a Kossuth-térről. 

     Akkor vettem észre, hogy az egyetemi könyvtárban polcnyi Heller Ágnes-kötet sorakozik,  de találtam egy magyar nyelven írt kis könyvet is, Csurka Istvántól a Kettes kolbászt. 

     Nyilván semmi bajom sem volt Nagy Lászlóval. Költőkkel aránylag ritkán szokott „bajom” lenni. Tetszett pár verse, ahogy Csoóri pár verse is tetszett, és persze a Házmestersirató is, amit lehet, hogy újra elő kellene vennem. Én vagyok Magyarországon valószínűleg az egyetlen liberális, aki, kicsit talán pozőrségből, nem hajlandó kimondani, hogy Alföldi Róbert jobb rendező, mint Vidnyánszky Attila, csak azt, hogy sokkal jobban szeretem Alföldi rendezéseit, mint Vidnyánszkyét. Azt pedig egyáltalán nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy Agárdi Gábor, Sinkovics Imre, Sinkó László, Bessenyei Ferenc az „övék”, miközben Darvas Iván, Gábor Miklós és Kálmán György a „miénk”.  Kállai és Major játszott Csurka legjobb drámájában. Kállai parlamenti képviselő volt a kommunista rendszerben, Major maga a kommunista rendszer volt, de azért mégiscsak ő volt a Major.

    Egyáltalán nem baj, hogy Falusi Márton megírta ezt a cikket, ez valójában nem kultúrharcos, hanem, az én olvasatomban,  kultúrharc-ellenes írás. Falusi nem próbál úgy tenni, mintha semleges lenne, nem is az, és egyáltalán nem kell feltétlenül semlegesnek lenni. Nekem talán nem árt, mert fogalmam sincs a költészetről. A színházról sem tudok sokat, de számomra világos, hogy melyik az a színház, amit könnyen tudok befogadni, és melyik az, amit nehezebben. 

    Csoóri és Esterházy között talán nem is kultúrharc volt, hanem nézeteltérés. Le kellett volna ülniük egy kávéra, kicsit kikiabálni magukat a Nappali Hold után, aztán meglapogatni egymás vállát, és menni tovább. Nem ültek le egy kávéra, nem tudtak leülni, nem tudták egymás vállát meglapogatni, és főleg, nem tudtak tovább menni. Ebből lett a kultúrharc. Ezekből a le-nem-ülésekből. 

    Ha valaki azt gondolná, hogy Szakács Árpád viceházmester (ő valahogy tényleg az, úgy látszik nem elég viceházmesternek látszani, annak is kell lenni) kultúrharcol, az téved. Szakács előnyöket akar szerezni. Ami ma folyik, az előnyszerzés. Tehetségtelen, esetünkben kőtehetségtelen senkiháziak előnyszerzése. 

    Vidnyánszky is próbál előnyöket szerezni, és ennek én nagyon nem örülök, de ő művészetről (is) beszél. Vidnyánszkyval, legalább elvileg lehetne vitatkozni,  L.Simonnal és Demeter Szilárddal azt hiszem nem (utóbbival hamarabb), bár még ők is meg vannak ijedve a saját csőcseléküktől. 

    Lehet, hogy ki kellene ezeket a „mi a bajomokat” beszélni. 

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16518068-6ae3b657a399c' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16518068&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16518068-6ae3b657a399c&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16518068-6ae3b657a399c' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>