Vers a háborúnkról.

Shakespeare: Rómeó és Júlia, az elveszett versek (Kosztolányi Dezső bocsánatát kérve)

Tybalt te élsz, Mercutio megölve, bölcs kimélet szállj
vissza hát az égbe.
De mondd, mielőtt rút szived kardom vasával átdöföm,
s patvarkodó viszályunk büntetésiül a Herceg messze száműz,
majd örök alkum az uzsorás Halállal,
Méreg pecsételi, nem Júlia csókja, s a függöny legördül
Oh, mondd Tybalt…

Ki vagy Te ? S ott lent a félhomályban, a széksorok között, sorsunk
ki dönti el ? Tybalt vagy Rómeó, egyikünknek meg kell
halnia.
Bár ki tudja. Ezek nem is
valódi pengék, fakard ez, s azok ott nem kőfalak csak deszkák.
Tybalt, lehet, hogy mi nem is létezünk, vagy mi rosszabb, eb sem
törődik velünk, Júlia talk-show-t vezet, Lőrincz barát pizzériát
nyitott, s Escalus a Herceg köztartozást halmozott fel ?
Az nem lehet Tybalt, megmondta a Kar, polgárvér fertez polgárkezet.

Én Montague fia vagyok, te Capuletné unokaöccse, te megölted
Mercutiot, én megöllek téged. Ez tiszta sor, kell, hogy legyen
oka, értelme, célja. Harcunk nemes, annak kell lennie, mert ott
lent a félhomályban, a széksorok között, választanak, Tybalt vagy Rómeó.

Az első Capulet véreskezű zsoldos volt Maghinardo Pagani da
Susinana imolai kényúr kegyence, tolvaj s áruló. Az első
Montague viszont költő volt, épitőmester, jól bánt az ecsettel,
s ott volt midőn a hazug VIII. Bonifác pápa kicsalta Praenestét
a jó Colonnáktól.
Akkor pedig minden rendjén van, én a Jó vagyok, te a Rossz, s
a Jó megöli a Rosszat.

De lehet, hogy mégsem, lehet, hogy az első Capulet jámbor
ötvösmester volt Sienában, árvák gyámolitója, ékesbeszédű
városi polgár. Az első Montague pedig lyoni rablóvezér,
pártütő, gyilkos, csalárd, ki Károly király haragja elől futott Veronába. Akkor viszont, Tybaltom, semmi sincs jól…

Lehet, hogy mi csak metaforák vagyunk, ezerszer megirt metaforák,
egy szürke, áporodott levegőjü, ebpiszoktól bűzlő városban,
egy nagy halott folyó partján, elúszó dinnyehéjak, kiket ércszobor
figyel a rakodópart alsó kövén.
Mellette kupolás palota, hamis beszédek, intrikák, tele erszények,
ez lenne Verona, s ez lennénk benne mi ?
 

Az nem lehet Tybalt, az nem lehet, hadd legyek Aaron Burr alelnök,
te Hamilton, s megöllek a Capitolium mögött, hadd legyek Planck, s
te Albert Einstein, Isten majd kockát vet nekünk. Én Raymond Aron,
te Jean Paul Sartre a Sorbonne-on.

Bármi, csak a fakard nem,
csak ripacsok ne legyünk Tybalt. Most
lepihenek, és nézem az arcokat ott lent a félhomályban, a széksorok között.
Unnak minket nagyon. Telefonozni akarnak, s bent nem szabad.
Ha megölsz, te dolgod.
Mercutio már hazament, villamoson, a kocsija a szerelőnél.

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16516613-6adeba77e18d0' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16516613&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16516613-6adeba77e18d0&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16516613-6adeba77e18d0' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>