A helyes útról
Eredeti szerző: jotunder
Drága Anyám,
Csak két shilling. Ennyi mit adhatok, szégyellem, de nincs több.
Kérem vegye meg Rosenak azt a könyvet, amire régóta vágyik az én kicsi
húgom. Jobban vagyok. Az éji láz már nem gyötör. Használ a kenőcs amit
jóanyám küldött. Jézus mondta, hogy ki elhagyja otthonát, testvéreit,
nővéreit, apját, anyját, feleségét, gyermeikeit vagy a földjét,
százannyit kap, s az örök élet lészen öröksége. Elhagytam otthonom,
magát anyám, a kicsi Rose-t, a házat, a szép meleg szobám. Boldogok a
szomorúak, mert majd megvigasztalják őket. Nem panaszkodom.
Ez a város a pogányok Galileája, miként Zebulun és Neftáli földje.
Bűzös fekélyek nőnek a nagyváros testén, a paráznaság bűzös fekélyei.
Burjánzik a tisztátalanság, szűk a kapu és keskeny az igazság útja,
kevesek járják. Anyám tanitotta nekem az Úrjézus intelmét, nem
szolgálhatok két urat, az Úr útját választottam, s megvetem a Sátán
útját. Mert London maga Szodoma és Gomorra.
Valakinek el kell űznie az Ördögöt, ki kell vetnie a Sátánt, valakinek fel kell vennie az Úr tüzes kardját.
Mert meg kell tisztitani a bűnösök testét, mert ki kell vágni a
mérgezett húst, mert meg kell menteni a parázna nők, az utca leányainak
lelkét. Sátáné a méhük anyám, és ki kell vágni amit megszállt a Sátán
és tűzre kell vetni. Valakit ki kell, hogy válasszon az Úr, hogy
megtegye. Talán olvastad anyám, hogy egy különös férfi járja az utcákat
és megtisztitja a lelkeket. Hat lelket. Nem értik meg anyám ezt az
embert, nem értik meg, hogy ő fehér lovon jöve, és bár vértől ázik
ruhája az ő neve Isten Igéje. Nem jöhet el a mennyei Jeruzsálem, nem
foglalhatja el a Megváltó a trónját amig meg nem tisztulnak a paráznák,
ezt mondá Ezaiás. Hiszem anyám, teljes szivemből hiszem, hogy maga
megérti azt az embert. Csak egy percentet, egyetlen percentet ha
megértene belőle az én anyám, egyetlen percentet. Vajon ki más érthetné
meg, ki más, csak egyetlen percentet Isten akaratából…
Két shilling. Rose húgom kicsi boldogsága, jóanyám büszkesége.
Holnap reggel feladom a postán. Ma éjjel még meg kell tennem valamit.
Fel kell törnöm a hetedik pecsétet, hogy eljöhessenek a Úrnak angyalai.
Csókolom anyám, Rose húgom, Mary néném. Fáradt vagyok de dicsőséggel
teljes.
Maradok hűséges fia,
Jack
(2002)
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16520603-6ae59adcf2cc9' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16520603&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16520603-6ae59adcf2cc9&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16520603-6ae59adcf2cc9' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
A helyes út?
Én csak 2009-ig mennék vissza az időben.
„Egy diktatúra, legyen az akár barna vagy vörös, semmilyen vonatkozásban nem lehet jobb, mint a szabadságra épülő demokrácia rendje – jelentette ki Orbán Viktor, a Fidesz elnöke 2009 augusztusában, a vasfüggöny megnyitásának évfordulója alkalmából a türingiai tartományi kormány által szervezett megemlékezésen.”
Egy komment, az akkori hozzászólók közül:
„Csodálatos demokrácia következik Orbán országában 7 éve tartó demagóg szellemi, verbális Fidesz diktatúra után. Félő hogy tavaszi választások után újra egypártrendszer lesz hazánkban és megvalósul a Fidesz diktatúra természetesen ezt is demokráciának hívják mit Rákosi alatt.”
nol.hu/belfold/orban_a_diktaturakrol_es_a_szabadsagra_epulo_demokraciarol_
1888
Találtam még egy kommentet a türingiai Orbán szöveghez:
w.blog.hu/2009/09/17/aki_nem_lep_egyszerre_3?fullcommentlist=1#comments
Az a baj, hogy Viktor ezután hazajött, és itthon folytatódik a belpolitikai fogyasztásra szánt idiotizmus, a borzalmas jobboldali hívek igényeinek kielégítése, amely tömegek neveléséért Orbán semmit sem tett, illetve 98’ óta csak még jobban elhülyítette őket.
De a fenti két idézet egy teljesen európai, normális jobboldali politikus szövege. Tudod mit, malacka! Egye fene, legyen Orbán a következő miniszterelnök. Egy feltételem van: Németországból kell kormányoznia. Amíg miniszterelnök, semmiképpen sem jöhet haza!
@Dr. jenőke (jenőke): ember….. hogy jön ide orbánviktor?!
Hm….ez is egy lehetséges profil a whitechapeliről. Talán ezek a legveszélyesebbek, a küldetésfrászosak, akik egy (vélt ) igaz Útra lépnek. (((
@nerángass: és amúgy szeretik az anyjukat, meg a kicsi Rose-t, és őszintén hiszik, hogy jól cselekszenek
hangulatos egy írás lett!
az ilyen finom posztok annyival haladják meg bérkommandó tagjainak felfogóképességét, hogy csak kikerekedett szemekkel bámulnak a képernyőre, és nem jut eszükbe semmi.
és akkor kis időre béke van
A helyes út másképpen:
Heinrich Böll:
Beszélgetés a tengerparton
A tengerparton szegényesen öltözött ember fekszik egy halászbárkában és szunyókál. Mellette áll egy elegánsan öltözött turista, és éppen színes filmet fűz a fényképezőgépébe, hogy megörökítse az idilli képet, a kék eget, a békésen tarajozó, fehér hullámokkal barázdált zöld tengert, a fekete bárkát, a halász piros sapkáját. Katt! Még egy kattanás, és – mivel az Isten a hármasságot szereti – biztonság kedvéért harmadszor is: katt! Az idegen, csattanó zajra a halász felriad, feltápászkodik, álmosan cigarettát keres, az udvarias jóindulattal eltelt turista azonban megelőzi, és maga nyújt feléje egy csomag cigarettát. Szemlátomást beszélgetésbe akar elegyedni vele.
– Ma gazdag fogás várja, ugye?
A halász a fejét rázza.
– De azt hallottam, hogy ilyen időben jó a kapás!
A halász bólint.
– No, és nem fut ki a tengerre?
A halász a fejét csóválja. A turista levertnek látszik.
– Talán rosszul érzi magát?
A halász a taglejtések nyelvéről végül áttér a normális beszédre.
– Nagyszerűen érzem magam – mondja. – Soha életemben nem éreztem magam ilyen jól.
Feláll és kinyújtózik, mintha atlétaszerű testalkatáról szeretne bizonyságot tenni.
– Egyszerűen fantasztikusan jól érzem magam!
A turista arca egyre szomorúbb lesz, és már nem tudja elfojtani kérdését, amely úgyszólván a szívéből fakad:
– De akkor miért nem megy ki a tengerre?
– Mert ma reggel már kint jártam.
– És jó fogás volt?
– Olyan jó, hogy most már nincs miért még egyszer kimennem. Négy homárt, két tucat makrélát fogtam…
– A halász végre teljesen felébred, beszédesebb lesz és megnyugtatólag veregeti a turista vállát, akinek gondterhelt arckifejezését az alaptalan, de megható bánat jelének tartja.
– Még holnapra és holnaputánra is futja – jelenti ki, hogy végképp levegye a terhet az idegen válláról. – Nem akar rágyújtani az én cigarettámra?
– Köszönöm.
A cigaretta a szájban, megint katt! A turista fejét csóválva letelepszik a csónak szélére, fényképezőgépét maga mellé teszi – most szüksége van arra, hogy mindkét keze szabad legyen, mert kellő nyomatékot akar adni beszédének.
– Nem szeretnék beavatkozni személyes ügyeibe – kezdi –, csak hát képzelje el, hogy ma másodszor, harmadszor, sőt talán negyedszer is kifut a tengerre, és akkor három, négy, öt, sőt talán tíz tucat makrélát fogna… Képzelje csak el!
A halász bólint.
– És nemcsak ma, hanem holnap, holnapután is – folytatja a turista –, egyszóval mindennap, ha szerencsés napnak bizonyul, kétszer, háromszor, sőt talán négyszer is kifutna a tengerre… el tudja képzelni, hogy akkor mi lesz?
A halász a fejét rázza.
– Legfeljebb egy év múlva motort vásárolhat, két év múlva újabb bárkája lesz, három-négy év múlva pedig bizonyára vásárolhat két csónakot, és azzal aztán még többet fogna – egy szép napon pedig két motorhajója lenne, és… – a lelkesedéstől egy pillanatra elakad a turista hangja – kis hűtőházat épít, esetleg füstölőt is, aztán meg konzervgyárat, saját helikopterre tesz szert, hogy a levegőből figyelhesse a halvonulást és rádión utasíthassa a motorhajóit. Aztán engedélyt szerez, halvendéglőt nyit, és saját maga közvetítő nélkül exportálná a homárjait egyenesen Párizsba… és akkor…
A lelkesedéstől megint elszorul a turista lélegzete: a fejét rázza, szinte megfeledkezik szabadságának örömeiről, lelke mélyén szomorkodik, és úgy nézi a békésen gördülő hullámokat, melyek között a ki nem fogott hal bukfencezik.
– Akkor… – mondja, de az izgalom még mindig megbénítja.
A halász megveregeti a vállát, mint ahogy a gyermekét szokás, akinek a torkán akadt valami.
– Akkor mi lesz? – kérdezi halkan.
– Akkor – mondja halk elragadtatással az idegen –, akkor leülhet ide a partra, szunyókálni a verőfényben, és nézheti ezt a gyönyörű tengert.
– De én most is ezt teszem! – válaszol a halász. – Nyugodtan üldögélek a parton és bóbiskolok. Csak a maga kattogása zavart meg…
A turista töprengve távozik a parttól. A munkára gondol, amelyet mindig eszköznek tartott ahhoz, hogy egy szép napon megszerzi magának azt a lehetőséget, hogy többé ne kelljen dolgoznia. Arcán most nyoma sincs az együttérzésnek a szegényesen öltözött halász iránt – csak egy kis irigység látszik rajta.
Fordította: S.Gy.
http://www.szepi.hu/irodalom/kedvenc/kt_004.html
Bill Gates és mások után egy magyar „nem túl népszerű” ember is szét osztja vagyonát:
http://www.origo.hu/gazdasag/20120928-szegenyekre-es-muveszekre-hagyom-a-vagyonom-interju-demjan-sandorral.html
2002?
A próféta
Pedig én tudtam a szót, az Igét!
Tudtam, higgyétek el! – Igaz,
már nem tudom, hogy honnan. Nem tudom,
micsoda rejtett utakon jut tudomásunkra minden, amit tudunk.
És nem tudom, csak érzem – valahogy –
a határt sejtés és tudás között;
gyermekkoromban tudtam a füvet, az ágyat –
ma nem tudom már: megszoktam. Kevesebb
ez, mint a tudás? Több? Nem tudom.
Tárgyakra, fogalmakra, érzésekre emlékezem – , .
tudás ez vagy csak téglája a tudásnak? Nem tudom.
S honnan pattant ki az Ige?
Emlékezés, érzés, tudás, fű, ágy és minden, ami kitölti az űrt közöttük,
születés, szerelem, halál, gabona, szép szó, vadászgép, szerelem, hulla,
gabona, kín, gyöngédség, verejték, pipacs, halálfélelem, fű, ágy,
emlékezés – érzés – tudás:
honnan pattant ki az Ige?
Fölismerés volt, az elképzelt Rendé?
Sejtés csupán, a biztonságérzet vágyáé? Nem tudom.
Ez is, az is talán – talán, hisz sejtelmeinkben
(mint sejtjeinkben a lassú tűz) munkál a megszokottság,
s hiába próbáltak annyian, de annyian, oly sok ideje már,
leszoktatni a vidámságról, a reményről, a hitről – hogy mégis érdemes –
a szerelemről, a biztonság vágyáról, kisded és tagbaszakadt
örömökről – a jóságról, igen, nem félek kimondani,
hiába próbáltak annyian, de annyian, oly sok ideje már
leszoktatni az életről, ezer fortéllyal: könnyű lét ígéretével vagy súlyos
halál kényszerével, mézesmadzaggal vagy kilencfarkú macskával,
délibáb hatalommal, ólom rabsággal,
mert éltünk – s már a puszta lét is rászoktat a szerelemre,
élünk – s még mindig nem tudtuk megszokni a halált:
ennyi, amit, tudunk.
Valahogy így született az Ige –
hogy mikor? Nem tudom.
Talán még gyermekül, nem tudva, mit tudok,
őriztem, – az enyém volt, az én külön játékszerem,
titkom, amelyet nem akartam a felnőtteknek kiadni -:
nekik szabad volt cigarettázni, nekik mindent szabad volt – hát nem
hiányzott az Ige, nem a Megváltás: boldogok voltak!
És én tudtam a szót, az Igét,
s nem volt kivel megosztanom, s ha meg nem oszthatom, mit ér?
Most mondom ezt, hiszen valószínű,
hogy akkor úgy voltam vele, – – talán
ezzel a valószínűtlen hasonlattal értethetem meg:
úgy voltam, mint ha egy darabka
tiszta rádium-rögre leltem volna, s rejtegetve
játszom vele, dugom, hogy meg ne lássák, mert elveszik,
s nem veszem észre, hogy napról napra fogy
és fogyása a kórt növeszti bennem, dajkálja a halálomat.
Mint minden gyermek: én is lenéztem a gyermekeket.
Őriztem az Igét s az Ige bennem a halált.
Aztán kitágult a világ, rettenetesre-nagyra.
Nagy volt s rettenetes – csak én voltam jó benne,
én és még Valaki,
s én be akartam rendezni a világot magunknak,
s hittem, hogy a Világ Boldog Lesz, ha Én Berendezem,
és boldog leszek én és még Valaki,
itt az Ige, csak ki kell mondanom,
kimondom Valakinek és már nem enyém: mindenkié,
mert kiszabadulván, végigszalad, mint száraz avaron a láng,
végig, hiszen a világnak szüksége van rá,
mert a Világ kiszáradt és mert az Ige: Láng.
Rettenetes volt, iszonyú.
Pirultam és dadogtam, habogtam, izzadtam, pirultam,
makogtam, nyekeregtem, ó, micsoda kín volt, iszonyú.
Most – szakad – meg – a – szív!
Most érzem a Végtelent s tudom, hogy a központja Én vagyok!
Most még csak egy a sok lehetséges közül, de egy perc múlva már
egyedüli!
S Ő megkérdezte:
– Fáj valami? csikar a hasikád? –
. . . . Mindegy – tudtam -, hiszen egy Másik
azt mondta volna:
– Csitt, szívem, hallod a tücsköket?
S egy Harmadik:
– Jaj, hogy szorít a melltartóm, gombold ki, édes!
S egy Negyedik:
– Kuss, apafej, ez nem rád tartozik!
S egy Ötödik tán szájon is vág:
– Ha kérdezlek, akkor beszélj!
S egy Hatodik:
– Mi az, tata, most találod föl a spanyolviaszt?
S egy Hetedik s egy Nyolcadik és így tovább és így tovább,
hascsikarás, tücsök, melltartó, jóakaratú pofon, spanyolviasz!
Szenvedtem? Persze. Élvezettel. Ah, a Világ! Rohadt dolog.
Nem érdemli meg az Igét. Engem se. Lámcsak, eddig is
megvolt NÉLKÜLEM! s az Ige, az én Igém nélkül!
Hát meglesz ezután is.
Úgy kell neki. S úgy kell nekem!
balek! kis hülye! naivista! No meg: száműzött fejedelem,
véka alá fojtott fény, disznók elé szórt gyöngy, félreismert zseni –
Krisztus az öt kenyérrel s két hallal mint vendéglői főszakács,
s ha szerencséje van, kap valami hitvány prémiumot. Aztán megfúrják
őt is.
S a Világ ment tovább. Bennem eltemetődött az Ige;
kezes juhocska: nyaltam a sót, hálásan, ha itatáskor
tekintetére méltatott a Pásztor,
kitapostam egy vackot a karámban,
szemhunyva is hazataláltam,
helyem volt, meghatározott – : determinált;
este olvasgattam a Germinált;
szelídülj, Világ! Szokj ide.
És mocorogni kezdett az Ige.
Az Ige, igen.
Tudás, sejtelem, bölcsesség, megérzés!
Az Ige mocorgott, világra vágyott – vagy csak világgá? Sebaj : mocorgott.
S szelídült a Világ!
Jó-e? Rossz-e? – Ez is, az is.
Szép? Csúnya? – Ahogy akarom. Igen,
ahogy akarom! Rajtam áll!
(S a legfőbb bölcset ez gyötörte,
És aludni se hagyta őt,
S fejét, amely főtt, egyre törte,
És amíg törte, egyre főtt:)*
Akar-e megváltást a világ?
S ha igen: milyet? Ahány ember, annyifélét?
Összkomfortos Megváltást? Villamosított Megváltást? Légkondicionált
Megváltást? Sugárhajtású Megváltást? Vajaskenyér Megváltást?
Primőr Zöldség Megváltást? Tengeralattjáró Megváltást? Zsebrádió
Megváltást? Házastársi Puszi Megváltást? Zenés Megváltást? Első-
osztályú Megváltást? Turistaosztályú Megváltást?
Mert a Születés egyforma mind. De Temetés van Elsőosztályú, Másod-
osztályú, Harmadosztályú s Kitudjamégmilyen –
egyformán születünk, de nem egyformán halunk meg: valahol itt, a kettő
között gyökeredzik a baj.
Mit kezdjek hát az Igével?
(A legfőbb bölcset ez gyötörte
És aludni se hagyta őt,
S fejét, amely főtt, egyre törte,
És amíg törte, egyre főtt.)
Bölcs voltam-e?
A bolondoknál bölcsebb.
A bölcseknél bolondabb.
De még mindig tudtam az Igét.
S mi történt közben – –
nos, ami szokott.
Az élettel (Élettel?) találkoztam naponta,
megszoktuk egymást, föl se tűnt, hogy találkozunk,
néha meglepett egy kis halállal, ha lázas voltam, piramidont adott,
néha nem hagyott aludni; szidtam; fütyült rá;
ha nagyon utáltam vagy nagyon szerettem, leöntöttem etilalkohollal s
meggyújtottam, kék lánggal égett, melege jó volt, aztán elmúlt,
dideregtem, megmelegedtem újra,
szeszélyes volt különben, hol hamvas, mint egy szűz, hol büdös, mint egy
kurva,
sok mindent kitalált nekem, nem unatkoztam, az igaz,
mesélt, muzsikált, pofozott, égi és földi háborúkkal gyötört, mondta:
szeressek, mondta: ne szeressek, és szót kellett fogadnom,
ha néha szemtelen volt; rászóltam: várj csak, kisanyám, még megvan az
adum!
– Ki vele! – mondta ő.
– Minek sietni? – mondtam én.
– Ne játssz!
– Miért ne?
– Belehalsz!
– Ugyan. Játékba nem lehet belehalni.
– Dehogynem.
– De én nem akarok! Csak akkor van halál, ha félem.
– Féld hát!
– Nem akarok félni! S ha nem félek: nincsen halál!
Vagy messze van. Nem is igaz. S ha igaz is: itt az adum!
– Ki vele!
– Majd. Nem sietős.
……. Megszoktuk egymást, szentigaz. Hébe-hóba szólt még, hogy jön,
hogy jön az óra, amikor le kell szoknom róla, leintettem, múlt az idő,
valaki az űrbe röpült, valaki szült, valaki szeretett, éheztem, ettem,
megtanultam a kék eget fölöttem, meg a sírást meg a káromkodást, azt
hittem, vittem valamire, azt hittem, semmire se vittem, azt hittem,
fölfedeztem a rejtett utakat, melyeken tudomásunkra jut minden, amit
tudunk
jó érzés volt, biztonságos, a megszokás biztonsága volt, mert megszoktam az Igét, megszoktam, hogy VAN – – és; – és – már nem emlékszem másra – – – – –
Emlékezés? Érzés? Tudás? Fű? Szerelem? Sejtés? Pipacs? – fontos ez?
Csócsáld meg napjaimat, kisanyám, köszönöm, ég kék, föld zöld,
pacsirta szól a fán.
Olykor kitisztul savós szemem, körülnézek a vadvidéken, kőszáli
kecskék, sziklák, sasok; gyér szakállam kócolja szél, száraz ínyemre
fúj homokot, leülök, elbóbiskolok.
Nap süt? Mindegy. Dörög? Na és. Öröm. Bánat. Támad. Még egy órácska.
Félórácska. Tíz perc. Amennyit kisanyám ad.
Az igét – az Igét elfeledtem. És most már nincs bocsánat.
@stefan75: emlékeim szerint igen. lehet, hogy 2001 vége. 2005-ben mentettem le. a korridoros írásaim nagyobbik része elveszett.
@jotunder:
egészen biztosan 2001-es.
„a korridoros írásaim nagyobbik része elveszett”
Nagy kár. Mindig vártam a tündér-írásokat egykor.
Ez az írás is nagyon jó.
elmeny volt, koszi 🙂
@tass-tass: Hehe ez jó. Emlékszem valami hasonlóra Lin-csi apáttól.
@Alonee: Én először valami gyümölcstermesztő gazdával olvastam először valamilyen brosúrában…
Anyám azt mesélte nekem, hogy nekik azt tanították Nagy Sándorról, hogy halála után úgy temették el, hogy a két kezét nem földelték el, hanem nyitott tenyérrel az ég felé mutatott, tanulságul mindenkinek, hogy lehetsz a világ ura, akkor is üres kézzel mész a túlvilágra.
Már ha van.
@tass-tass: Ha már L Simon csak a támogatást kéri a megszorításokhoz…. endresy.blogspot.hu/2012/11/maflasok-kulturanak.html