A kultúra horizontálissá vált
Eredeti szerző: maroz
Mondja Viktor Jerofejev (Az élet európai értelme), és ennek a horizontálisságnak a szörnyű hozadéka a kultúra hierarchikusságának elvesztése. A kultúra, ez a decens középpolgár őkelme hierarchikus volt, de ebben az évezredvégi katyvaszban ez a kultúra leugrott egy snapszra valamelyik decens évezredvégi talponállóba, és valahogyan elveszerintette azt, mint nagyapám a collstokját. Volt-nincs, ami nagyapámat arra sarkallta, hogy igyon még pár pohárral, mert úgy azért csak könnyebb elviselni nagyanyám rosszalló tekintetét.
De vajon tényleg elveszett-e?
Gyanúm szerint megvan az, csak éppen kicsit másként néz ki. A világban is, de nálunk méginkább.
A kulturális fogyasztás rétegződésére pár mainstream vélemény szerint meghatározóan hat a társadalmi rétegződés, tehát osztály- és státusjellemzőink alapján faljuk azt, amit. Néhány ugyancsak mainstream vélemény szerint ez nincs így, míg mások szerint így van, de nem ennyire közvetlenül, szóval döntse el ezt a vitát az, aki ezért pénzt kap.
Az viszont nehezen vitatható, hogy a hazai kulturális fogyasztást a rendszerváltás előtt egy erősen elitista társadalmi szemlélet strukturálta, és még elég sokan élünk azok közül, akiket a kulturális dominanciára (és persze minden fajta dominanciára) nagy hangsúlyt fektető társadalmi berendezkedés szocializált.
Megszoktuk, hogy ami eljut elit tekinteteink elé, az a hierarchia kacskaringóiban megvívta a maga nemes (irónia volt) harcát, így a gagyi, a talmi, a silány a szemünk elé sem kerülhet, és mivel nem láttuk, akár azt is gondolhattuk, hogy nem is létezik. Persze ettől még a tömegkultúra élt és virult, a horizontális szegmentáció megvolt akkor is, csak bizonyos okok miatt a horizontális szakaszok szépen elvoltak egymás mellett, a legelők nem csúsztak egybe.
Ezen bizonyos okok egyike a kultúra hozzáférési csatornáinak kevéssé horizontális volta volt. Még a ’80-as években is nem csekély kihívással nézett szembe az, aki kisded gondolatait szerette volna megosztani a közzel (mondjuk, hasonlóan ahhoz, ahogyan én most Önökkel). Egy napilap, folyóirat, periodika, könyv kiadása még akkor is jelentős akadálya volt a gondolat megosztásának, ha eltekintünk az ideológiai korlátoktól — bőven elég csak arra gondolni, hogy mi pénzbe lenne akár csak ezer példányban is kiadni a Vincentet, mondjuk hetente.
A tévé, a rádió úgyszintén hierarchizált, hiszen alig volt pár óra műsoridő, erősen kellett versenyezni, hogy ebbe bekerülhessenek milliók kisded gondolatai is. A szelekció tehát részben a szűkös és korlátozott erőforrások következménye volt.
Önmaga a rendszerváltás talán el se hozta volna a ma oly sokat szidott változást, legfeljebb a társadalom átstrukturálódásával némileg megváltozott volna az elitkultúra. A társadalmi átalakulások azonban egybeestek egy, akár forradalminak is nevezhető műszaki-technikai átalakulással is. Ez leginkább a kultúra előállításának csatornáira hatott nagyon erősen: ma már szinte fillérekből és közel nulla tudással előállíthatok és közzé tehetek kisded gondolatokat, ráadásul fullextrás módon, síppal, dobbal, nádi hegedűvel (ide is csak azért nem illesztek be egy videót, mert lusta vagyok).
A társadalmi változás, a demokratizálódás hatására ezzel a lehetőséggel egyre több ember szeretne is élni. Nincs is ebben semmi rossz, hiszen mindannyian mélyen hisszük, hogy a mi saját kisded gondolatunk halálosan fontos és értékes, és azt nekünk minden áron meg is kell osztanunk mindenkivel. A technika ezt el is bírja, egy terabájttal több vagy kevesebb, mondd már — hanem az ember, na, az nem bírja. Jó dolog az, hogy van naponta százezer zseniálisabbnál zseniálisabb, egyénileg megosztott kisded gondolat, de az ember kapacitása sajnos korlátos maradt, így a szelekció igénye vitathatatlanul legitim igény.
Kisded gondolatom szerint tehát nem maga a kultúra vált horizontálisssá olyan értelemben, hogy ezzel egyúttal megszűnt volna a hierarchizáltsága is, hanem inkább a hozzáférésünket meghatározó mechanizmusok alakultak át. Ma már mások hierarchizálnak, mint húsz éve.
Erre egy igen kézenfekvő példa pont a blogvilág: bárki megírhatja a maga Világmegváltó Okosságát, de az, hogy ezt az okosságot három vagy harmincezer ember olvassa-e el, lényegében azon múlik, hogy kiteszi-e az adott posztot egy szerkesztő valamiféle főoldalra. És itt jön egy feneség, jelesül, hogy milyen szempontok alapján szelektál az a bizonyos szerkesztő. Gondoljunk bele, mik az ő szempontjai? Messze járok-e az igazságtól, ha úgy vélem, hogy az olvasottság, a kattintások száma?
Ez már adja is a következő problémát. Az ember olyan, hogy figyelme jellemzően a szokatlan, az újszerű, a meglepő információkkal fogható meg, így a verseny jó eséllyel ebbe az irányba tolódik el, már ha egyáltalán van itt értelme a jövő időnek. Ez igen nehéz kihívás elé állítja azokat, akik a régi hierarchizáló mechanizmusokhoz szocializálódtak. Sokan közülük még azt hiszik, az ő tekintélyük, autoritásuk elég ahhoz, hogy az adott kérdésben az ő, valóban minőségi és kiérlelt véleményük legyen a meghatározó — eközben a fiatalabbak és a változás lényegét jobban átlátók közül némely fél-, de nem ritkán semmi tudású nyikhajok boldogan használják kifelé a rendszernek azt a tulajdonságát, hogy az érdekesebb, újszerűbb, satöbbi információkra jobban figyelünk. Mondd el magadról párszor, hogy világhírű közgazdász vagy, mondd el, hogy Magyarország minden baját megoldhatnánk gyümölcsfák ültetésével és gyógyfürdőkkel: jó eséllyel sztár leszel. És mindig lesz olyan fél- vagy tán semmi tudású nyikhaj, aki sztár akar lenni.
Biztató, hogy nem nagyon látni olyan törvényszerűséget, amely kizárná, hogy komoly tudású emberek meg tudják fogalmazni a véleményüket úgy, hogy az komoly maradjon, de egyúttal eleget tegyen az új hierarchizálók elvárásainak is. Érdekesen, izgalmasan, de egyúttal értelmesen is mondjunk véleményt — és legyünk türelmesek, mert egy-egy új struktúra nem percek alatt és pláne nem fájdalommentesen alakul ki.
Kell félni, fájni fog.
<
p style=”text-align: justify”>
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16516969-6ab22221bde44' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16516969&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16516969-6ab22221bde44&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16516969-6ab22221bde44' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
Paradox módon ellentétes irányú mozgásban van két, a napi dolgainkra alapvetően ható tényező (itt kis hazánkban): a kultúra a maga horizontális szétterülésével, illetve a politika, a vertikálisan centralizálódó áramvonalasításával.
Lehetne persze elmélkedni azon, hogy vajon ez így szokott lenni és így jó, vagy sem. Vajon a történelemben milyen politikai közegben voltak máig is ható kulturális napkorszakok: erős, központosított, esetenként kifejezetten elnyomó birodalmakban, vagy felvilágosult, nyitott társadalmakban. Együtt kell, hogy mozogjon a kultúra és a politika a két koordinátatengelyen, vagy sem. Diszkrepanciához vezet-e ellentétes mozgásuk?
Az elmúlt pár évtized nem csak Magyarországon eltöltött személyes tapasztalata alapján azt mondom, hogy a vertikálisan mozgó politika inkább lapítja horizontálissá (laposabb színvonalúvá) a kultúra kínálatot, mint a horizontálisan nyitott politika, illetve utóbbi több teret biztosít a horziontális kultúra (ld technika biztosította elterjedés) helyi vertikális csúcspontjainak kialakulásához.
@sajtohuba: Öööö, én meg éppen azt kezdem egyre inkább elhinni, hogy a politika is átalakulóban, hogy a központi, jellemzően nemzetállami hatalom gyengül, és hogy a régen olyan pöpecül centralizált hatalom ma csurog szét minden irányba, vertikálisan is és horizontálisan is.
Csak ugye, ha már paradoxon, látszik egy olyasmi is, hogy az emberek nem nagyon hajlandóak felismerni azokat a törvényszerűségeket, amelyek óhatatlanul vezetnek a központi hatalom meggyengüléséhez, és az új lehetőségek kutatása helyett még intenzívebben követelik az erős központi hatalmat, amitől az méginkább meggyengül, szóval kicsit erre is ráhúzható a Kettes által nem is olyan régen leírt haldoklás-szindróma. Az erős, központi hatalom most van a tagadás fázisában. 🙂
Kölcsönhatások. Megerősödne a horizontális nyilvánosság, de a vertikalitás nélkül képtelen betölteni a szerepét, tehát erősödik az is. Valami egyensúly felé törekszenek. A vertikális rendszer is elébe megy ennek a végtelenül leegyszerűsített tartalomnak a „verseny” címkéje alatt való 24/24 terjesztésével. Lassan beáll az egyensúly, mindenki képes lesz annyi saját üzenetet eljuttatni a közösséghez, amennyivel személy szerint meg lesz elégedve, és a vertikum is képes lesz a neki megfelelő közösséget szegregálni, akikpersze szintén meg lesznek elégedve a nekik imígyen jutó nyilvánosságszinttel.
A politikában gondolom hasonló módon és a kultúrával megegyező entropikus folyamatok játszódnak le. Tán nem is lehet másképpen, hizsen a befogadó közege mindkettőnek azonos. A szabadságnak egy olyan szintjének kell beállni, amelyben az egyén komfortosan érzi magát. Az egyénnek a hatalomról olyan képet kell alkotnia, amelyek okán a maga számára elképzelt maximális biztonságot és stabilitást érezheti, ugyanakkor a hatalom irányába akkora hatás érzetének kell benne tudatosulni, amekkora hatás elérését a maga részéről maximálisan elérhetőnek tarthat.
És ekkor szépen egyensúlyba kerül minden, és egy nagy, közös boldogságban feloldódva lebegünk majd egy kommunikációs/közösségformálási nirvánában, ahol végre érvényesül, hogy mindenki képességei szerint teljesít és szükségletei szerint jussol. Már addig persze, amíg nem jön egy Periklész, Warhol, Krisztus vagy Napoleon, aki nem fér bele és nem is tud/akar beleférni a rendszerbe, és elég erős ahhoz, hogy lukat rúgjon bele.
Szegény Viktor, szegény Viktor.
Pénteken megnéztem a Mikve című darabot a Pesti Színházban, ami után egyből vitték az egyébként zseniális Eszenyi Enikőt a Megasztárba. Ez horizontális vagy vertikális ?
@maroz: Hűha, most látom, mibe cseppentem; mivel én tagadom az erős központi hatalom minden egyes megnyilvánulását, -akkor azonos gondolati fázisban, platformon vagyok velük?:)
@jotunder: Na, ez például horizontális, csak némileg más, mint húsz évvel ezelőtt, ezért még kicsit furcsa sok embernek. Húsz évvel ezelőtt ugyanis Eszenyi Enikő a Mikve után beült négy másik társával egy Lada 1600 Limited Edition-be és már rohantak is haknizni Karakótarhonyás-Alsóra. És nem, nem a Mikvét vitték el oda, hanem valami mást, nagyon mást. Csak ugye erről az elit többnyire nem bírt tudomással, mert Eszenyiék nem igazán hencegtek vele, az események publicitása pedig kimerült pár tarhonyási plakátban. Ez vált most láthatóvá az által, hogy a horizontálisság egyik mai, meghatározó csatornája a televízió.
@Pelso..: Nem, akkor te egy valóságtagadó vagy. 😉
@maroz: Hát, nem tudom. Inkább Eszenyit – bármivel – Karakótarhonyás-Alsóra, mint Bunyós Pistát és Fekete Pákót.
Nálun fatornyos kis falumbank annak idején – 70-es, 80-as években – volt egy nagyon agilis kultúrház-igazgatónő, aki a lepusztult, düledező kultúrházba elhozta Tolnayt, Sinkovits-ot, Besenyeit és a többieket. (Na meg persze Kóóst, Aradszkyt és társaikat is).
@kisa: Ja, én pl. csak ott láttam élőben Zala Márkot.
@maroz: Az erős, központi hatalom most ért az antitézis-szintézis útelágazódáshoz (jól mondom ki ezt a szót? 😉 ), és azt szintetizálta magának, hogy akkor tűnik kifelé leginkább megerősödőnek a plebs szemében, ha a belső elképzeléseinek, bizonytalanságainak, küldetési céljainak kommunikációját leginkább a plebs elvárásai, vágyálmai szerint alakítja.
Ha megasztár kell a népnek, azt kapja, ha ikszfaktor, akkor azt. Attól megnyugszik a nép, főleg, ha nem csak a nyertesek helyzetébe képzelheti bele magát, hanem mindig vannak vesztesek, rosszfiúk is, akik elhullanak. Megvan a sikerélményhez kapcsolódás és a másokat legyűrés (kár)örömének íze. E két alap érzelmi igényre alapozva a kommunikációt jól irányítva tud a centrális állam a következő választásokra optimalizálni.
Mindehhez képest a gazdasági szükségszerűségeknek való megfelelési kényszer csak szükséges rossz. Minél feljebb megyünk az y tengelyen, annál szélsőségesebben lehet ilyen helyzet. Mi most jó magasan vagyunk.
Nem vagyok ennyire pesszimista, mint te. Minden blogot RSS-en keresztül olvasok, én válogatom ki mi kerül a szemem elé, nem a blogszerkesztő. Magasról teszek rá, hogy az Index és tsai mit válogat ki és mennyi kattintást óhajt tőlem (Adblock Plus).
Ezek a lehetőségek mindenkinek nyitva állnak. Nyilván nem mindenki él velük, de egyre természetesebb. A neten felnőtt generációt már egyre kevésbé fogja érdekelni, mit válogat ki neki vki más, amikor maga is meg tudja oldani.
Persze aki szemetet szeret olvasni, az nyilván szemetet fog magának összeszedni, de ez mindig is így volt. Aki viszont tényleg jó dolgokat akar olvasni, sokkal könnyebben megtalálja mint régebben. A nettó hatás szerintem pozitív.
@tollaszerge: Én pesszimista lennék? 😮
Igyekeztem nem megfogalmazni ítéletet, nekem pillanatnyilag az is bőven elég lenne, ha érteném a dolgokat, ezért cserébe még a dolgok minősítgetéséről is szíves-örömest lemondok. 🙂
A neten felnőtt generáció sem ennyire egyértelmű szerintem. Már ez a felnövés is sántít picit, és valahol egy kicsit erről is szerettem volna beszélni. A felnövés szerintem valahol inkább azt jelentené, hogy hozzászocializálódunk valamiféle meglévő, többé-kevésbé kiforrott rendszerhez, aminek jól megismerhető a struktúrája, átláthatóak, érthetőek a szabályai.
Éppen pont a net az, ahol a kultúrához való hozzáférés hierarchizmusa kicsit (nagyon) összekuszálódott, mert egy nagy közös rétre terelődött be mindenki, az alsótarhonyási kocsma bölcse ugyanazon a fórumon/blogon szeretné elmondani a maga Roppant Fontos Gondolatait, ahol az elit, és ez sok értetlenkedést szül. Az elitet ez meglepi, mert ő eddig ahhoz volt szokva, hogy azokon a helyeken, ahol eddig ő megfordult nem igazán osztottak észt tisztes taktaharkányi kocsmafilozófusok is, míg az utóbbiak is értetlenkednek, micsoda dolog már őket lesutyerákozni, amikor meg közben ugyanazokért a gondolatokért a helyi, 127. számú Vendéglátóipari Egység teljes közönsége lelkesen tapsolt neki.
Bizonyos itt nem részletezendő értékek miatt nem igazán lehet a netről elhajtani senkit, így itt is zajlik szépen a szegmentálódás, alakulnak kifelé a horizontális és vertikális struktúrák (pld. egy gasztroblog horizontális egy fotósbloghoz képest, de a gasztroblogok kategóriáján belül egy erős vertikális mozgás is megfigyelhető), és jó eséllyel egy következő generációja a sutyerákoknak már nem ahhoz fog szocializálódni, hogy ő bárhová odaszarhat, pusztán csak azért, mert megteheti. Egy Bunyós Pista-rajongó sem megy el egy Eszenyi-féle Mikvére, hogy ott egy jót kurjongasson-csujogasson, pedig elvileg azt is megtehetné, de nem teszi, mert ahhoz szocializálódott, hogy ilyesmit nem tenni helyes. Na, idővel ez le fog zajlani a net vonatkozásában is, pár évtized, ami szar lesz, utálni fogjuk, Jó Tündér kinyír még párszáz trollt, fájni fog, de a vége úgyis az lesz, hogy megmarad a hierarizáltásg.
Ez a bejegyzés kicsit közhelyesre sikeredett, de vitaindítónak akár jó is lehet. Szerintem a kommunikáció modern csatornái először az elitnek juttatják el tartalmaikat, aztán tömegtermékeken keresztül erősödnek meg, majd az abból szerzett profit teszi lehetővé azoknak a technikai újításoknak a születését, aminek köszönhetően ismét jobban szegmentálódhat a tartalom, viszont az már a korai formához képest a szélesebb értelemben vett is elithez is eljuthat.
A net esetében ez a szegmentálódás a Facebook egyre komolyabb integrálódásával gyorsulhat fel, az ugyanis már különbséget tud majd tenni a kattintók között. Jelenleg ez a minőségi különbség nem annyira mérhető. Ha minimálbérből élő Józsi kattint, az ugyanannyit ér, mint ha Béla a vezérigazgató kattintott volna, a sok Józsit meg egyszerűbb elérni, mint azt a kevés Bélát. Ha viszont az értékesebb kattintók kiszűrhetők lesznek, akkor ez változni fog. A másik eshetőség a fizetős tartalmak elterjedése lehet, ahol a regisztráció alapján állnak majd rendelkezésre ezek az adatok a hirdetőknek.
Ha ez utóbbi következik, akkor a blogok szerzői közül azok többsége, akik piacképes tartalmat állítanak elő, részben át fognak menni oda, ahol pénzt is kapnak a munkájukért és egy szűrtebb olvasóréteghez szólhatnak.
Persze még ebben az esetben is megmarad majd a neten a Vadnyugat, de a határai egyre kijjebb tolódnak és egyre több felhasználó marad majd meg szinte kizárólag a strukturáltabb, szerkesztett felületeken.
@maroz: Hadd adjam hozzá közgazdász-szocializációmból eredő előítéleteimet a témához: szerintem a szeparáció/szegmentálódás a szeparáló egyensúlyok szokásos mechanizmusaival is jól működik, ha ki tud alakulni egy incentive compatible megoldás. Pl a Mikvére 3000 ft egy jegy, amit vszleg ki tud fizetni a Bunyós Pista rajongó is, csak nem ér meg annyit neki, nem élvezi annyira, ezért nem megy oda. És vice versa.
A neten ez akkor nem működik, ha (1) nincs (tágan értelmezett) ár, tehát nincs értelme incentive compatible konstrukciókról beszélni, vagy (2) valami nagyon motivál, hogy átmenj a másik szegmensbe. (1)-et pl a Vincent úgy próbálja megoldani, hogy a kommentedbe bele kelle tenni vmi minimális színvonalat, különben kivágnak. Sok embernek ez az erőfeszítés aránytalanul nagy teher, nem is jönnek ide. (2)-re magyar kontextusban példa a beszólógatós droidhadsereg, akik annyira el akarják kiabálni az igazukat, hogy szerintem még fizetnének is érte.
Amúgy a hierarchiát nem tagadom, én is hajlamos vagyok laza sorrendbe rendezni egyes fórumok színvonalát, tehát ne érts félre, nem PoMo szemszögből mondom: de szerintem hasznosabb egyszerűen csak különféle érdeklődési körökről, stílusokról beszélni. Van aki főzni szeret, van aki az észt osztani, van aki anyázni, van aki okos emberekkel eszmét cserélni. Első közelítésben elfogadom, hogy ezek (rövid távon) adott preferenciák, nem változtatni akarnék rajtuk, csak elérni hogy senki ne pisiljen más medencéjébe. Pl van olyan közösség, ahova az én kommentjeim nem illenek, nekik az rossz ha én odamegyek. Tehát én inkább szeparáció v hiánya szempontból nézném a problémát, nem horizontális/vertikális alapon.
Az Index címlapján vörösiszap-ügyekben jelenleg ez Varánusz nevű blog van, amelynexerzője egy újságcikk alapján megismétli a MAL „érvelését”, és a felelősség jó részét a környezetvédelmi felügyelőségre terheli.
Ugye jól értékelem, hogy ez egy értékalapú döntés? Jól gondolom-e, hogy ezzel erősen hierarchizálja a kultúra adott szeletét?
@Pásztörperc: Így van, egy csomó ember megmondja, és ebből a csomó megmondásból valaki kiválaszt párat és azokat az előtérbe tolja.
Az Index szerkesztője úgy vélte, hogy a Varánusz jobban mondja meg, mint Garygaby, ezért a Varánuszt tette bele a blogketrecbe.
Próbáld meg ezt elépzelni úgy, hogy visszadátumozod húsz évvel. Az Index blogketrecének az ápolója helyett ugyanezt a hierarchizálást mondjuk egy folyóirat szerkesztője végezte volna el, a sok kézirat közül kiválaszt egyet, azt megjelenteti, a többit pedig az alkotói legfeljebb felolvassák a kocsmában, vagy tág családi körben. Szegény Garygabyra se nagyon volt kíváncsi senki se, küzdenie kell keményen, ha fel akar törni, mint megmondó. 🙂
Mi is a gondod ezzel, mert nem teljesen értem? 🙂
Húsz éve a szerkesztők olyan emberek voltak, akik érettek ahhoz, amit csináltak. Természettudományos szerkesztő legalább egy műszaki-természettudományos diploma nélkül kvázi elképzelhetetlen volt, de ezt a szerkesztősködést is évekig tanulták, mielőtt vmi kevésbé jelentős orgánumban első döntéseiket meghozhatták volna.
Manapság viszont a tudomány vesztésre áll:
nol.hu/lap/hetvege/20101030-vesztesre_all_a_tudomany#
@Pásztörperc: A szerkesztők is horizontálisan laposodnak el.
Szerencsére közös büszkeségünk – a NEP – lehetőséget ad a vertikális felemelkedésre: http://www.klubradio.hu/cikk.php?id=16&cid=118294
„Horváth Tamás a Magyar Gyógyszerészeti Kamara elnöke közölte, azért lesz jó, hogy a patika működtetője gyógyszerész lesz és nem szakmán kívüli, mert korábban előfordultak olyan esetek, hogy a szakmán kívüli munkáltató szabályok áthágására utasította a gyógyszerészt. Példakánt említette, hogy rejtett kamerás felvételek vannak olyan esetekről, amikor vényköteles készítményt adtak ki recept nélkül. „
A példa jól mutatja, hogy a technika fejlődése (rejtett kamerás felvételek) milyen módon segíti és igazolja a a centralizáló, sőt esetenként a már falanszteres vertikális felemelkedést. A NEP és az utópista szocializmus közti átjáró hét ajtajának nyitogatása jól halad ;-).
@Pásztörperc: Na jó, de nézzük már meg, hogy mi változott! Húsz évvel ezelőtt volt vagy két darab tudománynépszerűsítő folyóirat, heti vagy havi megjelenéssel, pártízezer példányban. Ez azt jelentette, hogy hetente olyan egy-két tucat ember megoszthatta a közzel az ő Nagyon Fontos Gondolatait, és arról, hogy azok tényleg értékes gondolatok legyenek egy szerkesztő gondoskodott.
Nekem nagyon úgy tűnik, hogy ezek a periodikák még ma is megvannak, és a szerkesztési elveik is nagyjából ugyanazok. Mi is veszett el akkor?
Amivel több lett, azt a technika hozta el. Van igény arra, hogy a tudományról bulvárosan is beszéljenek, így beszélnek is róla, de már nem annyira folyóiratban, hanem tévében, interneten, szóval multimédiásan. És ugye ma már annak sincs akadálya, hogy böbike17 is megossza a maga kisded elképzeléseit arról, hogy mi a répa a világban. A hierarchia is eléggé egyértelmű: böbike17 ugyanúgy nem publikálhat az Élet és Tudományban, és te valszínűleg ugyanúgy nem fogod olvasni böbike17 világmegváltó megmondását, szóval ugyanolyan kerek ez a világ, mint volt húsz évvel ezelőtt, annyi különbséggel, hogy manapság a böbike17-ek is kicsit fontosabbnak érzik magukat, de erről majd szépen leszoknak, idővel. 🙂
A Népszabadságos cikk pedig egy áltudományos kiáltvány, ha szigorúan vesszük, mert egy jelenséget nagyon egyoldalúan mutat be, kísérletet sem tesz arra, hogy alaposabban körüljárja.