Bunbury (megjegyzésposzt)
Eredeti szerző: jotunder
1982-ben mutatta be a londoni Nemzeti Színház Oscar Wilde Bunbury (The Importance of Being Earnest) című vígjátékát. A rendező Peter Hall volt, a Nemzeti Színház akkori művészeti vezetője, aki amúgy Sir Lawrence Olivier utódja volt ezen a poszton. Lady Bracknell szerepét Judi Dench játszotta, Algernont Nigel Havers (őt a Tűzszekerekből ismerheti a magyar néző), Jack Worthingot pedig Martin Jarvis (ő volt Jon Forsyte a Forsyte Saga-ban).
Egy Lucy Bailey nevű rendezőnő (ő rendezte azt a Titus Andronicust a Globe Színházban, ami annyira véres volt, hogy tucatnyi néző elájult a darabtól) a már hetvennégy éves Jarvist és a hatvannégy éves Haverst kérte fel egykori szerepeik eljátszására (húszas éveik végén járó embereket alakítanak), Lady Bracknell az a Sian Phillips volt, aki a Dűnében az öreg papnőt játszotta (tavaly egy másik előadásban David Suchet (!) játszotta el Lady Bracknellt).
Ma (valójában tegnap) este a manchesteri Lowry színházban játszották a darabot és volt szerencsénk megnézni. Fél hatkor indult egy busz az egyetemről, éjfélre otthon voltunk.
Ez Manchester egyik legreprezentatívabb része (a salfordi móló), egészen közel az Old Traffordhoz. A színház és környéke, elsősorban a víz közelsége miatt, a budapesti Nemzeti Színházat idézi, persze a politikai hisztéria nélkül.
A brit színház a színházról szól, és ha Magyarországon is a színházról szólna a színház, akkor nem lenne olyan nagyon más, mint az itteni. Sok minden nem lenne olyan nagyon más, ha nem tennénk tudatosan tönkre. Egészen jó kis ország lehetne Magyarország, ha nem vágyódna arra, hogy egy darab szar legyen. Ez csak úgy eszembe jutott erről az egészről.
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16519008-6ae61125bad92' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16519008&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16519008-6ae61125bad92&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16519008-6ae61125bad92' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
Erről az jutott az eszembe, hogy ezt a darabot (a Bunburyt) egyszer én is színpadra állítottam, a saját fordításomban (hát nem vagyok egy Arany János, de azért elég jó volt, egyetlen probléma, hogy a főszereplő nevében rejlő poént nekem sem sikerült átfordítanom magyarra). Igen, a színház néha még nagyon színház. Attól, hogy momentán fasizmus van abban az országban a művészek nem lettek tehetségtelenebbek, vagy gonoszabbak. Az igaziak. Én Miskolcra járok színházba, és nagyszerű előadásokat látok, holott pontosan tudom, milyen problémák vannak a háttérben.
@poszt „Egészen jó kis ország lehetne Magyarország, ha nem vágyódna arra, hogy egy darab szar legyen.”
Ezzel megnevettettél, ez nagyon jó mondat. De akár sírhatnék is, mert ebben a mondatban benne van az elrabolt életem, az elrabolt reményeim.
„Egészen jó kis ország lehetne Magyarország, ha nem vágyódna arra, hogy egy darab szar legyen.”
Én nem ismerem Magyarországot, fogalmam sincs, hogy mire vágyódik; a Körúton belüli rész egy kis szubkultúráját ismerem egy nagyon kicsit, és ennyi.
A nagyon kicsi ismeretem alapján pedig 2014, azaz a második kétharmad óta sokkal vidámabb lett az élet. Akkor adtunk föl valami reményt (amit egyébként már korábban is kiröhögtünk, de mégis ott motoszkált), azóta zárjuk ki végképp a „magyar valóságot”, és koncentrálunk a mi kis mikroéletünkre.
És ebben a mikroéletben még mindig kurvajó dolgokat lehet csinálni, itt a belvárosi zárványban, ami gyönyörű és tele van remek kocsmákkal, kultúrával, fiatalsággal. Munka után (itt a mikrovilágban van az államtól lényegében független munka) kisétálok a Duna-partra, körülöttem több a külföldi szó, mint a magyar, csilingel a villamos, fényben ragyog a Vár…
Itt egyet nem lehet csinálni: ragaszkodni bármihez. A makrokörnyezet elvileg bármikor belenyúlhat és elvehet valami fontosat. Itt nincs kétszáz éven át locsolt konzervatív gyep, vagy progresszív kilátások. De összességében, az adott pillanatban, illúziómentesen, a dolog él és működik.
Lehet mondani, hogy ez egy kivételezett állapot, és hogy rendes magyar embernek keseregnie kell, és siratni az elrabolt(!!) életét. Amire mondhatnám, hogy az eredménytelen kesergés még mindig a rendszer része, és nem illik az európia éthoszhoz. Ahhoz a közvetlen környezet fenntartása és a derűs nyugalom illik. De ezek már túl nagy szavak lennének mikroállapotból.
@Késes Szent Alia: európia- ez tetszik, még ha freudinak is tűnik a dolog. 🙂
@Késes Szent Alia:
valóban túl nagy szavak lennének, „Ahhoz a közvetlen környezet fenntartása és a derűs nyugalom illik.”, mert roppant mód örülünk, hogy tudjátok, milyen az európai éthosz és mi illik hozzá (amúgy az idézetben szereplő attitűdöt is lehetne minősíteni, de hát minek, ír arról eleget maroz:) )
@balmoral:
te nem nyugaton vagy segédmunkás?
Szerintem a színház az életről szól. (jó vannak kivételek, de oda nem járok 🙂
Az a helyzet, hogy én nagyon boldog vagyok a színházainkkal.
Hat éve azt mondtam, amit Eperjes az Eldoradóban a piacra (csak én a színházra): „most egy kicsit megint jó lesz”
És nézd meg mit lehet ma este is megnézni:
katonajozsefszinhaz.hu/eloadasok/bemutatok/42245
http://www.youtube.com/watch?v=bCsNTJe0piU
Most játsszák a Nemzetiben a Don Quijotét. Reviczky, Bodrogi és Udvaros a főszerepekben. Szerintem ez azért messze nem szar, és nem is (csakfőleg) politika…
@Késes Szent Alia:
nemsokára a dagadt focista be is költözik a gyönyörűen kivilágított Várba, mi pedig tovább kóborlunk a Körúton arcunkra fagyott idült vigyorral, és hadoválunk a kiskertekről.
@Sárvári Károly: A magyar szinhazzal semmi baj sincs, a politikai gusztustalansagokon kivul. Eppen arrol van szo, hogysok mas is eleg turheto tudna lenni.
@WiteNoir:
elárulhatnád, mit akarsz mondani, hogy ne találgatni kelljen.
@aritus:
(Lehet, hogy látszólag nem kapcsolódik ide, vagy ahhoz, amit írtál, de aztánmeg mégis ….és nem hosszú, csak annak látszik)
Sosem találkoztam Göncz Árpáddal, nem írhatok róla személyes nekrológot. Nekem mindenekelőtt fordító volt, és mivel szerelmes vagyok – többek között – az amerikai irodalomba (mondjuk Updike-ért pont nem rajongok, de Faulknerért vagy Styronért igen), sok nekem fontos könyv értő tolmácsolója. Szeretek jó fordításokat olvasni, egybevetni őket az eredetivel. Nagyon bosszantanak a rossz fordítások.
Ha nem is találkoztam Göncz Árpáddal, itt éltem végig azt az időszakot, amit ő is. Van egy párhuzamos történetem.
Nem nevezném vígjátéknak. Tulajdonképpen tragédiának sem, és legott néha elmulatok az elmúltakon. Bár többnyire nem.
Mikor Göncz Árpád köztársasági elnök lett, 21 éves voltam. Nemrég szereltem le, és egész nemzedékemmel együtt lelkesen törölgettük szemünkből a késő-kádári atyáskodó-kokizó puha diktatúra csipáinak maradékát. Éjjeliőrként dolgoztam egy áruházban, kalandos világ volt. A szüleimmel laktam még Kőbányán, volt kutyánk, egy telkünk a Börzsönyben. Volt állandó barátnőm, társaságom. Koncertek, klubok. Voltak illúzióink, ott álltunk valami startvonalon, bár ez akkor nem volt ennyire nyilvánvaló. Akármi lehetett volna, úgy éreztük, akármi lehet. Hogy rajtunk múlik, mi lesz. Hatalmas élményként éltük meg a „taxisblokádot” (ami messze több volt a taxisok blokádjánál), bár a vége, a lecsengése inkább kiábrándító volt.
Mikor Göncz Árpádot az MDF által titkon pátyolgatott nácik kifütyülték, még csak 23 voltam. Saját lakásunkban laktunk a barátnőmmel Kőbányán (ugyanabban, ahol addig laktam, csak a szüleim költöztek el, miután a nagyanyám meghalt). Sőt, össze is házasodtunk, bár ennek sok jelentősége nem volt. Két macskánk volt, én munkanélküli voltam, piacon dolgoztam meg építkezéseken, ő angolt tanított, akkor kezdte az egyetemet. Döbbenten néztük a nyilas zászlót. Akkor még megdöbbentünk ezen. Apró anarchista lapokat írtunk, szerkesztettünk és stencileztünk, antifasiszta matricákat ragasztottunk a villanyoszlopokra, és Berlinbe jártunk lélegezni. Még mindig úgy éreztük, bármi lehet, és rajtunk is múlik, hogy mi lesz. De már láttuk a dolog veszélyeit. Hogy újracsipásodik a szemünk.
Mikor lejárt Göncz Árpád második mandátuma, 31 éves voltam. Akkor fejeztem be az egyetemet (bár továbbra is dolgoztam a piacon, de egyre inkább fordításokból jött a pénz). Zavaros mozgalmi életet éltünk. A lányom ötéves volt, fél évvel idősebb, mint a feleségem agydaganata. A két macska remekül érezte magát, és abban a pár évben, amíg a rák visszahúzódott, csendesen várakozott, mi is zaklatottan, de boldogok voltunk. Volt egy huszonéves autónk, sokat mászkáltunk mindenfelé. Egyre inkább aggódtunk azon, hogy bármi lehet, és egyre kevésbé éreztük, hogy rajtunk is múlik. Igyekeztünk művelni kertjeinket, sövénnyel takarni el az utcát.
Most, mikor Göncz Árpád meghalt, 46 éves vagyok. A feleségem régen elment, a rák végül – mint valami sokáig megbújó, sötétben lappangó diktatúra, a sejtek értelmetlen rémuralma – előlépett, hogy teljes fegyverzetében mutassa meg magát. Sosem fogom kiheverni, de van új életem, barátnőm (nem házasodtunk össze, hiszen nincs semmi jelentősége). Közös lányunk hétéves már. Hat macskánk van, egy kutyánk. Elvadult kertünk, benne óriási eperfa. Szereztem három diplomát, egy doktorátust. Írtam két könyvet, szándékszom még többet is írni. Munkanélküli vagyok ismét. Még mindig megdöbbenek a nyilas zászlókon, bár már megszokhattam volna őket, olyan hétköznapiak. Az autónk most sem fiatal: még Göncz Árpád volt a köztársasági elnök, mikor gyártották. Alig merünk vele néha elindulni valahová. És azóta már köztársaság sincs, felzabálta valami rák, előbb lassan, lopva, aztán bozóttűzként felharsanva. Zabál minket, nap mint nap.
Azért sokszor kisüt a nap. Magyarország, legalábbis földrajzi szempontból, Európa közepén fekszik. Éghajlata kontinentális.
Már rég nem érezzük úgy, hogy bármi lehet. Nem szeretünk belegondolni, hogy mik a régi-új lehetségesek és valószínűk. Sokszor nyomaszt inkább a tudat, hogy talán rajtunk is múlik még valami.
Különös. Vannak társasjátékok, ahol a létező legrosszabb dobás, a legnagyobb pech, hogy „lépjen vissza a ‘Start’ mezőre!”.
Milyen szép lenne pedig, ha lehetne. Rázom a kezemben, egyre csak bűvölöm a dobókockákat. (KP, face)
@Dr. Gy. Dr. Fűegér:
ennél egyértelműbb hogyan legyek??
bár én sem értem pontosan, mások mit akarnak mondani.
„Sok minden nem lenne olyan nagyon más, ha nem tennénk tudatosan tönkre. „
Tegnap vittem egy mécsest a Parlamenthez. Mindenki szépen állt a sorban, kivéve egy amerikai zászlót sálként hordó nőt, aki egy „KÖZTÁRSASÁGOT” feliratú transzparenssel jelent meg a több száz virággal álldogáló között.
Mikor megkértem hogy tegye el, én voltam a feketeseggű a társaságában.
@Evezős:
Ez is nagyon jó. TGM-é is. Meg pl. Simóé is szerintem (és a fotó is helyes :)):
„Sokat búcsúztak már tőle, és ők személyesen is ismerték. Igaz, a titka az volt, hogy ha szembejött volna az utcán, úgy léptél volna oda, mintha minden reggel együtt húznátok be az ajtót a közértbe menet.
A közvetlenség, amit csak egy mindent látott ember nyugalma hozhat létre, az áradt belőle.
Felemelő és nagyszerű az, ahogy élt. Nyilván visszanézve ilyen és ennyire egyszerű, amikor már mindegynek tűnik a szenvedés, küzdés, a harc, a veszteség, és a millió kis részlet. És persze a mindennapok kis bűnei vagy árulásai is.
Ha egyszer végre lesz sorsok-hősök óra az iskolákban, ha egyszer végre megélt emberéleteket tanítunk történelem helyett, akkor a 93 évesekről szóló óra őróla kell szóljon. Tanulja meg minden kölyök, hogyan kell, lehet élni, ha az embernek 1922 és 2015 között dob majd’ egy századot az élet.
És persze, most úgy tűnik, elvitt magával mindent, (mert ő személyesítette meg) amit a kádárkorból a szabadságba reményekkel és diadalérzéssel átmasírozó generációnk igazán szeretett a saját történelmében.
De ezen drámázni önsajnáltatás. Számomra ismeretlen ismerősként is azt üzente minden gesztusa, a mosolya, a bumfordi hatalmas ereje, hogy nem rinyálni kell, hanem odaállni, nagy hadonászás nélkül, kitartóan, és ha lehet, vidáman. Erővel és mégis szelíden. Beszélgetve. Gondolkozva. Mindig újrakezdve, nagyon kitartóan.
Semmi sem változott a halálával. Példakép volt és az is marad.
Isten nyugosztalja. És köszönöm.”
http://www.facebook.com/photo.php?fbid=1170916319603605
@Evezős: köszi, ez nagyon szép volt, és szívfájdító, és nagyon hasonlóan érzem magam én is.
@Dr. Gy. Dr. Fűegér: Nálam az undornak a teljes skáláját sikerült kiváltaniuk az elmúlt évtizedeik során, és nem gondolom, hogy bármi meglepetést tudnak még okozni. Ha neked tudnak, akkor reagálj rá érzelmileg. Én nem teszem.
Olyan reakcióról meg nem tudok, aminek eredménye lenne. Megpróbáltam 2010 után a magam kis szintjén, semmi haszna nem volt, tanultam belőle és nem próbálom tovább,
@WiteNoir: Ja, európaiként van róla elképzelésem, hogy mi az európaiság. Meg olvastam ilyen összehasonlító felméréseket is arról, hogy a magyarok mennyivel kevésbé tartják fontosnak az egyéni felelősségvállalást, és várnak többet az államtól, mint nyugatabbra.
@Evezős: Ember….
@nerángass: Ahogy Göncz Arpáddal az idődet, az időnket méred………respect
@klorofilll: Igen, ezt nem olvastam még, de tényleg szép.
TGM-é is, néha őt is előveszik az érzelmek azért …
@nerángass:
Remélem, nem vezettek félre: a szöveget Konok Péter (KP) jegyzi a fészbúkon (face), a végére odaírtam.
Egyebekben valóban nagyon emberi, sírni támad tőle kedve az embernek, de ugyanakkor meg annyira köznapi is, talán ezért ….
Szeretem Konok írásait – akkor is, ha néha elég szabadszájúan fogalmaz.
@Evezős: Ott is jól van, ahogy a székely mondaná, szóval talált.
@Evezős: kösz, nagyon.
@Evezős: „Apró anarchista lapokat írtunk, szerkesztettünk és stencileztünk, antifasiszta matricákat ragasztottunk a villanyoszlopokra”
A múltkoriban találtam meg néhány anarchista/antifasiszta stencilezett újságomat, amit anno (kilencvenes évek első fele, bulldog békeidők) postán küldözgetett nekem a szerző, időnként 1-2 matricával bővítve a boríték tartalmát :)))
@WiteNoir: De. De azelőtt ember voltam. És néha még most is kirúgok a hámból, meg-meglátogatom egykorvolt hazámat, természetesen a legteljesebb inkognitóban.
@balmoral:
értem.
@Evezős:
vezettek = vezettelek
@Késes Szent Alia:
Végülis azért volt az egész nagy orbanizáció, hogy ti felcsutkák ilyen jól érezzétek magatokat Budapesten.
@jotekony koc: Cuki, hogy ha valaki kialakít magának egy rendszerfüggetlen életet, amiben jól érzi magát, akkor fideszes :))))
Nem lehet, hogy itt az az ellenérzés oka, hogy nem döglött meg az én tehenem is?
@Késes Szent Alia: …Diktatúrában nincsen rendszerfüggetlen élet. Csak hazugságok.
@WiteNoir: Jó neked. Én még mindig nem. Lehet, hogy ez nem is fontos. (Nihilista megjegyzés.)
@jotekony koc: Nyilván ellentmond az e helyütt szokásos gondolatmeneteknek, amit írtam, azért is írtam le.
Tehetnéd, hogy felülvizsgálod a magad véleményeit, és juthatnál arra is például, hogy az Orbán-rendszer nem egy kiépült diktatúra.
De inkább engem hazugozol és nevezel felcsutkának.
Azért ez nem egy intellektuális csúcsteljesítmény.
@Késes Szent Alia:.. A fideszesek a rendszerváltás óta boldogan csencselnek a belvárosban.
Palotákat adnak-vesznek, törvénykeznek és gazdagodnak, mióta beütött a rendszerváltás.
Az egyetlen gondjuk volt csak, hogy a luxuslexus nehezen kanyarodik be a fővárosházára. De talán már ez a gond is a múlté.
@Késes Szent Alia:
azt hogy még egy diktatúrát sem tudnak rendesen kiépíteni, ne tudjuk már be enyhítő körülménynek.
és igen, a felháborodás és a kurvaanyázás lenne a MINIMUM, ilyen viszonyok között, de hát, mint a mellékelt ábra mutatja, még erre sem vagyunk képesek.
@Lavinia Pinkerton:
ennél is nagyobb gond az aktív támogatás:
a jómunkásemberektől kezdve a közép és felső osztály nem csekély hányadáig elég sokan beálltak a fidesz mögé, így vagy úgy—az elégedetlenek legnépszerűbb pártja meg a jobbik.
pedig éppen a szélsőjobbtól való elhatárolódás lenne az említettek „küldetése”, nem kellene a vállalkozó, akadémikus vagy éppen menedzser uraknak-hölgyeknek a fideszre ikszelni, lehet más pártot választani, otthon maradni, stb. hát valahogy nem így van.
a közép és felső rétegek hazaárulók a szememben, lévén a széljobb aktív támogatása az én szememben hazaárulás (idézőjelben, átvitt értelemben persze, nyilván komolyan nem értelmezhető a fogalom)
@Késes Szent Alia: Rezonancia, képzettársítások…
a képernyőn olvasott szókapcsolatok – saját bensőnkön lepárolt illanó sejtése,
a hajdanvolt királyi vár fölé rétegződött mai vár fénye, a Duna, a villamosok, a hidak,
a mai jelenvalóságában sajátos jelentéstöbbletet hordozó Nemzeti Színház, Művészetek Palotája, lágymányosi híd együttese, és a hozzájuk – csak általunk ismert – „rokoni szálakkal” kapcsolódó Erzsébet téri gödör és az onnan kipaterolt „új Gödör” Gozsdu udvarbeli kettőse…
A taoista bölcsek életszemlélete hasonló az általad leírtakhoz.
A taoista bölcs, ahogy azt hiszem Sullivantól olvastam valahol: nem hasonlít az ateistákhoz és nem hasonlít a hívőkhöz sem, rájuk hagyja, hogy vérre menően győzködjék egymást vélt igazukról, ő nem akar meggyőzni senkit, ő ül a ligetes patakparton a jóillatú zsongító koranyári csendben, keze ügyében ecsetei, vázlatkönyve, egy pohár bor, és „csak” éli az életét.
Persze írásod helyszínének derűjébe sajátos magyar pára lopakodik, ahogy itt utalsz is rá:
„Itt egyet nem lehet csinálni: ragaszkodni bármihez. A makrokörnyezet elvileg bármikor belenyúlhat és elvehet valami fontosat. Itt nincs kétszáz éven át locsolt konzervatív gyep, vagy progresszív kilátások. De összességében, az adott pillanatban, illúziómentesen, a dolog él és működik.
Lehet mondani, hogy ez egy kivételezett állapot, és hogy rendes magyar embernek keseregnie kell, és siratni az elrabolt(!!) életét. Amire mondhatnám, hogy az eredménytelen kesergés még mindig a rendszer része, és nem illik az európia éthoszhoz. Ahhoz a közvetlen környezet fenntartása és a derűs nyugalom illik.”
Itt külön is hosszan lehetne elemezni az ilyen telitalálatos mondatrészeidet, mint a „kétszáz éven át locsolt konzervatív gyep” és a „progresszív kilátások” kettőse.
Látom többen támadtak azért, mert azt vélik kiegyeztél, mint Deákék 67-ben, vagy a magyar nép 56 után Kádárral,
vagy azért mert nem kurvaanyázol, keseregsz itt és most.
Úgy érzem az írásod sugallta világszemlélet gyógyíthatná örök kesergésre kódolt magyari lelkünket. Ez már csak azért is jó lenne, mert az élő (sejt vagy ember) számára a „közvetlen környezet fenntartása” jelenti az életet magát, ha ez az állapot valamiért megbomlik (pl. – átvitt értelemben – a „derűs nyugalom” elvesztése révén), akkor a mikrokörnyezet és a makrókörnyezet közötti kiegyenlítődés folyamatában létrejövő egyensúlyi állapot az adott létforma halálát jelenti.
Mi ráérünk.
Túl fogjuk élni mai undokainkat, és az utánuk jövőket is,
és eközben talán az lesz a legfontosabb dolgunk, hogy megakadályozzuk
azt, hogy ezt a ma még csírájában létező, innen Európából sarjadó majdani Világállamot nehogy pont innen Európa közepéből – tőlünk – kiinduló fertőzés
ölje meg.
@ATCG: nevezhetjük mikrokörnyezetnek, én alkalmazkodásnak hívom… Aztán nagyjából százévenként egy jó véres felhorgadás, amit persze levernek, és újra csak alkalmazkodás. Ez a „magyar túlélés”
@kisa: A fertőző gócot – helyi érzéstelenítéssel- mi fogjuk kivágni önmagunkból,
nem lehorgasztott fejű és megrogyott gerincű alkalmazkodással, és nem is „szalmalángos” magyaros felhorgadással, hanem ahogy JA. írta (megváltoztatva a megváltoztatandókat): „a hozzáértő”…”nép okos”… derűs… „gyülekezetében”.
@ATCG: És hol van/lesz a hozzáértő nép? Az oktatás körüli buherálást elnézve, 30-40 évig nem lesz itt semmiféle „hozzáértő nép”. Sötétségben tartott, tudástól, valós információktól elzárt hospesek lesznek, akik a túlélés érdekében lehajtott fejjel robotolnak az „új földesurak” trafikjaiban, földjein…
Nézd meg a jövő nemzedékét oktatni hivatott pedagógusokat! Mindent lenyelnek, portfóliókat írnak, szar könyvekből tanítanak, csakhogy pár tízezer forinttal több kerüljön a számlára, nem nagyon protestálnak semmi ellen.
Nem lesz itt semmiféle hozzáértő, okos, derűs gyülekezet belátható időn belül. 🙁
@kisa: Jó-jó én csak elindultam Alia mondatai mentén. Nem akarok közhelyeket írni, de azért ezen a blogon is akad egy-két hozzászóló, aki nem szolgákat fog nevelni,
és amellett a szar mellett, amit „(fél)kötelezően” előírnak, hogy abból oktasson, még mindig hozzáteheti azt a tudást, azt a varázst, egyedi valamit, ami a jó tanítók, tanárok sajátja, és amit a gyerek – akármilyen csibész is – biztosan megőriz legbelül.
Valakit egyszer megbántottam az alábbi példámmal, ha észreveszi biztosan megint megró érte, mégis ideírom:
Egy gimnáziumba jártunk az öcsémmel (én 66-70-ig, ő 68-72-ig) neki is jó irodalomtanára volt nekem is. Az övé fiatal, az enyém nyugdíj előtt álló, valamikori egyetemi tanár, akit nem tudtuk miért, de nyilván büntetésből csaptak ki egy külső kerületi középiskolába tanítani. Mind a ketten a tanítás mellett kutattak és publikáltak is. Az én tanárom tanáros külsejű, szemüveges – a fémfüstös szemüvege mögé rejtve melegségét – szigorú tekintetű, fanyar humorú professzori megközelíthetetlenség, az öcséméké kicsit púpos, kicsit dadogós valaki, akit az osztály fiai és lányai kellőképpen ki is figuráztak az első hónapokban, amikor átvette őket, a téli szünet után azonban fokról-fokra megolvadt a tanár és diákjai közé fagyott jég. Az olvadásnak semmi kezdeti jele nem volt, sőt: a kezdet még fagyosabb viszonyt ígért, mert március tizenötödike megünneplésére készülődve kiválasztotta az – amúgy inkább sportolni, mint tanulni szerető – osztály tíz-tizenöt daliás legényét, és közölte velük, hogy ők lesznek az ünnepség szavalókórusa. A leendő „márciusi ifjak” persze morogtak, hogy micsoda hülyeség ez, meg különben is irtóztak mindenféle hazugságtól, üres szólamoktól hemzsegő iskolai és egyéb ünnepélyektől. Tessék-lássék azért elkezdődtek a próbák. És eleinte fel-felkapva fejüket, mint akik rosszul értenek valamit, vagy azt hiszik, hogy nem jól hallják, amit hallanak, fokozatosan rádöbbentek, és akkor aztán katarzis-szerűen, hogy amibe a tanáruk bevonta őket, ahogy a műsort összeállította, az teljesen más, mint amit addig az ilyen ünnepségekkel kapcsolatban tapasztaltak. Híres-hírhedt ünnepség lett, mert a kórus át tudta adni a varázslatot az egész iskolának. Én már akkor sajnos túl voltam az érettségin. Az ünnepség másnapján berendelték az iskolaigazgatót a kerületi pártbizottságra, hogy mondaná el szépen mi is volt ez az izé, ez az ünnepség ott tegnap? A dirink jó fej volt, a mi öreg irodalomtanárunkkal egyidős, megvédte fiatal tanárát és diákjait.
Ugyanez a szavalókóristáztatós tanár, M. egy kérdésre, amikor azt kérdezték a diákjai, hogy miért nem veszik Váci Mihályt, amikor az ott van a könyvben azt mondta: ő csak irodalomtanár, és csak irodalmat hajlandó tanítani.
(Váciért kaptam egyébként valakitől azt a leszúrást, mert neki kedves költője).
@ATCG: Sokat tudsz a pártbizottságok falai közt zajlott beszélgetésekről.
@Lavinia Pinkerton: Tényleg? ilyen kedves megjegyzést tudsz ehhez hozzáfűzni?
Merzel Tibor, az öcsémék irodalomtanára elég fiatalon halt meg, dr. Solt Andor az enyém 74 éves korában. Kovács Dénes volt az igazgatónk, mellette latin tanár.
Nem hiszem, hogy túl sokat tudnék arról miket kérdeztek az embertől az ilyen pártbizottságokon, hiszen nem voltam párttag, de azért elég jól el lehet képzelni, hogy miket mondhattak az igazgatónknak az ünnepség után. Tudod a nyolcvanas években is csak rá kellett nézni az ilyen pártbizottsági emberek vörös nyakkendőjére, sötétkék öltönyére és eléggé jól tudhattad milyen ember az ilyen, miket mondhat, kérdezhet adott helyzetekben.
A történetet az öcsémtől hallottam. Merczel Tibortól és Tiborról később is olvastam.
Néhány éve azt is megtudtuk ki volt, melyik tanárunk lehetett a „tégla”.
@Lavinia Pinkerton: Meg pontosan egyszer trollkodsz a vincenten, a jotekony koccal egyutt. Igen, ez itt fenyegetes.
@ATCG: Köszönöm.
Hát lehet, hogy taoista, most hogy mondod 🙂 Én ésszerűnek értékelem ezt a hozzáállást, miközben nem gondolom, hogy megalkuvás lenne. Nem kiegyezni kell hozzá a hatalommal, hanem átnézni rajta, észre se venni.
„Túl fogjuk élni mai undokainkat, és az utánuk jövőket is” – Vidáman 🙂
@Dr. Gy. Dr. Fűegér: A kurvaanyázás egy improduktív faszság, passzív reakció a hatalomra, vagy életformává merevedett tehetetlenség. Az lenne a minimum, hogy az önbecsüléssel bíró ember ilyet nem enged meg magának.
Én értelmesebb dolgokat szívesen próbáltam, ahogy írtam is, 2014-ig. Azt gondoltam, hogy alámerülünk és létrehozunk valami ellenállást, ami táptalaja lesz az ellenzéki politikának.
Az égvilágon semmi nem lett belőle, és számomra minden jel arra utal, hogy 2018-ra sem lesz. Úgyhogy én itt kiszálltam, mert terméketlen dolgokat nem szívesen csinálok, amiatt meg lenézném magamat, ha a lelki kielégülésem miatt szidnám a rezsimet. Nincs rá szükségem.
@Késes Szent Alia: „A kurvaanyázás egy improduktív faszság, passzív reakció a hatalomra, vagy életformává merevedett tehetetlenség. Az lenne a minimum, hogy az önbecsüléssel bíró ember ilyet nem enged meg magának.”
Azért ez túlzás, én egy csomószor szoktam csak azért küzdeni egy kicsit, hogy a másik rosszul érezze magát, és emiatt legközelebb ne gondolkodás nélkül vágjon bele a neki kényelmesebb megoldásba, hanem jusson eszébe, hogy hahó, a túloldalon is van ám valaki. Ha a hatalom szemébe röhögsz, az pont jó arra (másra bajosan), hogy kínosan érezze magát; és ez tök jól harmonizál a röhögő önbecsülésével.
@közösperonos átszállás:
1. A kurvaanyázás szerintem nem röhögés, hanem bosszankodás.
2. Kínosan? Ezek?
@Késes Szent Alia: „2. Kínosan? Ezek? „
A nagyfőnökök nyilván nem. Alattuk a 90% feszeng, és nincs ellenemre, hogy kicsit jobban feszengjenek.
@Késes Szent Alia: Attól tartok, sokan voltak (voltunk) ilyenek, de előbb alámerültetek és utána néztetek körül (analógia, de nem azonosság: hány liberális párt van ma Mo-on?), és elszigetelt maradt minden törekvés.