Hogy a hangfal adja a másikat…

Eredeti szerző: kakasos nyalóka

<

p style=”text-align: justify”>Bármikor, de nőnapon különösen felmerülhet a kérdés, hogy miért mindig a férfi énekesek kapnak nagyobb publicitást? Habár a Rolling Stone magazin listáját, ami a (szerintük) 100 legjobb énekest tartalmazza, Aretha Franklin vezeti, a női előadók közül csak Tina Turner szerepel az első húszban. Nem térek ki arra, hogy egyikük műfaja sem tartozik a kedvenceim közé, ahogyan például Madonnát és Donna Summert sem hallgatok, inkább azokról a rock környéki énekesnőkről ejtenék pár szót, akik talán kevésbé ismertek, de sokakat ejtettek rabul hangjukkal (is).

Nyilván mindenki, aki érdeklődik az adott zenei ág iránt, ismeri Janis Joplin, Patti Smith, Joan Baez, Lisa Gerrard, Suzanne Vega, Björk vagy Tracy Chapman (és még sokan mások) nevét és hangját. Korosztályom tagjai feltehetőleg hallgattak anno Seekers-t, Papas and Mamas-t vagy Peter,Paul and Mary-t (őket ha máshonnan nem is, de a 100 Folk Celsius által pofátlanul ellopott dalukból az egész ország ismeri). A rajongó biztosan hetente  többször meghallgatja a hippikorszak egyik himnuszát Grace Slick énekével, vagy Nina Hagent, de itt most nem róluk lesz szó, hanem a teljesen szubjektív véleményem alapján legszebb női hangokról, amelyek leginkább a folk-rock környékén varázsolták el a füleket.

Az angol folk-rock első híres előadója a Fairport Convention, amelynek egyik alapító tagja Judy Dyble volt, aki az első lemez után a Trader Horne másik fele lett. Helyére a meghallgatások után Sandy Denny választották, és ezt nem bánták meg.

A fájdalmasan fiatalon (mindössze 31 évesen) meghalt Sandy egy lemez erejéig a Strawbs-ban (amely később Rick Wakeman-t tudhatta a sorai között) is énekelt, és az egyetlen vendégénekes volt, aki valaha is szerepelt Led Zeppelin albumon.

Sandy halálának 30. évfordulóján Robert Plant és Kristina Donohue (szintén Fairport énekes) együtt adták elő a fenti dalt:

Fentiekhez hasonlóan a folk kategóriájába tartozott a Trees, amelyben Celia Humphris vette le lábukról a hallgatókat (ők kivételesen két lemezt csináltak).

Az élete szerencsére nem, ám a pályafutása annál rövidebb volt Linda Hoyle-nak, aki az Affinity-ben énekelt, amely együttes a korszak egyik tipikus egy lemezes bandája volt (mint pl. a fent említett Trader Horne is).

Linda szólólemeze, a Pieces of Me egyébként szintén meghallgatásra érdemes, már csak a lemezen játszó Soft Machine és Nucleus tagok miatt is.

A végére maradt a fentieknél lényegesen terjedelmesebb életművel rendelkező Renaissance, amelynek a minden szempontból lenyűgöző Annie Haslam a frontasszonya. Hosszú pályafutásuk állomásainak felfedezését meghagyom a nyájas (by Váncsa István) hallgatónak, de kedvcsinálónak álljon itt két daluk:

https://www.youtube.com/v/_NAh-o3zodk&hl=en&fs=1

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16527692-6ae2c2e3c90c3' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16527692&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16527692-6ae2c2e3c90c3&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16527692-6ae2c2e3c90c3' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>