Ki tartja blokád alatt az egyetemeket?
Eredeti szerző: jotunder
Ki tartja blokád alatt az egyetemeket? Az a pár száz diák, akik tegnap bementek az egyetemi előadásokra tüntetni, vagy azok, akik miatt nem lehet kifizetni az előadó tanárokat?
Az ELTE kétségbeejtő helyzetbe került. Borzalmas pénzügyi gondjaik vannak, fűt-fát ígérnek nekik, és nem tudják, hogy mi lesz velük hó végére. Az egyetemek költségvetési támogatása folyamatosan csökken. Ráadásul a felsőoktatás finanszírozása nem kizárólag oktatásügyi probléma: hatalmas klinikákat működtet pár egyetem, és ezektől is óriási pénzeket vettek el.
A HaHa egy elfogadhatatlan, méltatlan helyzetre irányítja a figyelmet. Nem az a fontos, hogy mit követelnek, hanem az, hogy legalább azok felfigyelhetnek rájuk, akik képesek még arra, hogy egy öt szónál hosszabb mondat elejére emlékezzenek a vége felé. Ez pedig, lássuk be, kisebbség.
Az újságíró szakma gyakorlatilag megszűnt. A zsurnaliszták valamiért azt gondolják, hogy a munkaköri leírásukban a felületesség mellett egyedül a bérgyilkosság van megnevezve. Teljesen tudatosan, összevissza hazudnak, ugyanis a szakmai előrejutás egyetlen feltétele a kampfban használhatóság. Az állampolgár pedig elfogadja ezt a helyzetet… Jó, nem vásárol Magyar Hírlapot a standokon, de ezen az alapon arra is büszkék lehetünk, hogy nem fizetnek külön azért, mert valaki egy felhevített csavarhúzót dug fel nekik oda, ahová nem feltétlenül való felhevített csavarhúzó.
Az ellenzékiek szeretik azért bántani a HaHa-s gyerekeket, mert azok nem óhajtanak politikusokat látni maguk körül. A politikai vita Magyarországon kissé redukálódott, nagyjából a papucsállatkák szintjére. A politikusnak reggel a habonyárpija megmondja, hogy mi az a legbrutálisabb, legotrombább, legprimitívebb hazugság, amit a választói talán még képesen lenyelni, azt gyorsan beszorozza tizenhárommal, és már megy is a mikrofonhoz. És az állampolgár ezt is elfogadja. Maximum azt mondja a kocsmában, hogy mind szemét állat, persze X.Y szemetebb állat, mint W.Z.
Az ún, értelmiség (public intellectuals) szereptévesztésben van. Magassarkú, piros cipőben, neccharisnyában képzelik el magukat egy kies utcasarkon, csinos kis boával a nyakuk körül, havi egészségügyi felülvizsgálattal — remélem, nem túl bonyolult a metafora.
És akkor jönnek ezek a húszéves gyerekek, és tisztességesek akarnak maradni. Nagy komolyan beszélnek olyan dolgokról, amelyekhez nem egészen értenek, és kinevetik őket azok, akik egyáltalán nem értenek semmihez. A HaHa-s fiúk és lányok megpróbálják megérteni a világukat, olvasnak, vitatkoznak, azt teszik, amit a többiek nem tettek meg huszonhárom mocskos éve.
Igen, meghívják Gazsi bohócot, aki elmagyarázza nekik, hogy ők tulajdonképpen a kapitalizmus-ellenes világforradalom egyik csatáját vívják, de hálistennek nem veszik komolyan. Tiszteletben tartják benne azt, ami valóban tiszteletreméltó, a kétségbeesett törekvést a minőségre és a tisztességre. Igen, azt, ami hiányzik azokból, akik Soros-bérencezik őket havi háromszázezer szánalmas forintért.
A felsőoktatás Magyarországról szól. Nincs olyan, hogy valakinek nincs elképzelése Magyarországról, de azt tudja, hogyan helyezze benne a felsőoktatást. A felsőoktatás tartja fent azt a valamit, ami megkülönböztethetne minket a makákóktól, a gazdaság, a kultúra, a közigazgatás elválaszthatatlan része. Nem tudjuk pontosan megfogalmazni a szerepét, ugyanis nem lehet. Talán emlékeznek arra, amikor valaki, akit nem Orbán Viktornak hívtak, havonta két oldalon magyarázta meg a vízióit az országról. Egy olyan emberről van szó, akinek papírja van arról, hogy nem szabad olyat mondani róla, hogy a sógorától lopta a kib.szott szakdolgozatát. Ezért én ilyet nem is mondok, és amit a fejem belsejében gondolok, azért meg nem lehet perelni. És igen, akiben most bízni próbálok (ez itt az önemésztés helye), az az ő egyik embere volt. És ebben az országban nemcsak Hoffmann Rózsi néninek van véleménye a felsőoktatásról, meg általában a körténél bonyolultabb dolgokról, hanem Mesterházy és Szanyi akadémikusoknak is. Oltári nagy szarban vagyunk, barátaim.
Fogalmunk sincs arról, hogy mi lesz, fogalmunk nincs arról, hogy mi van, és valójában azt sem tudjuk, hogy mi történt tegnap. Volt valami vízilója valakinek, aztán más lett a vízilója, aztán más lett a valaki. A HaHa-s gyerekek közben kiáltványokat fogalmaznak, kisokosokat írnak, számokat próbálnak meg értelmezni, és mániákusan el akarják játszani nekünk, hogyan is kellene viselkednünk. Mi meg legyintünk rájuk, mert mi már láttuk az Igazi Harmadtudású Elitet egyszer egy étteremben, és még mindig érezzük a kisugárzását.
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16520371-6ae5fdbe1ddd5' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16520371&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16520371-6ae5fdbe1ddd5&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16520371-6ae5fdbe1ddd5' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
@Késes Szent Alia:
Nem kevered te össze a motivációt a szándékkal?
@neoteny: Nézzük, van-e különbség az állítás értelmezése szempontjából motiváció és intenció között: Searle le akarja csapni a szerkesztőnőt Derrida kezéről (motiváció), és ezért megpróbál olyasmit mondani, amivel rombolja Derrida szakmai tekintélyét (intenció).
Nekem, mint a kijelentés kései olvasójának, melyikről kéne, hogy tudomásom legyen? Ismerhetem-e Searle intencióját, és ha igen, honnan, és hogyan tudom ezzel a feltételezett ismerettel színezni az állítás jelentését? És egyáltalán Searle tudhatja-e magáról, hogy mi volt az ő szándéka, amikor az állítást tette?
@neoteny:
téged szórakoztat ez a társalgás, én most erre lennék kíváncsi:)
@Vortumnus:
vessző helyett kérdőjel
@Késes Szent Alia:
„ezért megpróbál olyasmit mondani, amivel rombolja Derrida szakmai tekintélyét (intenció)”
Vagy pedig kritizálja Derrida elméletét (szándék: feltárni annak — Searle által vélt — hibáit), aminek egy — Searle számára kellemes — mellékhatása az hogy az ázsiója nő a szőke titkárnő szemében.
A motivációm arra, hogy elmenjek egy állásinterjúra az, hogy (több) pénzt keresni jobb mint munkanélkülinek (vagy a lehetőségeimhez képest alulfizetettnek) lenni — mert a (több) pénzből tudok venni egy Audi TT-t amiben megautóztathatom Micikét, elvihetem egy jó étterembe ahol mindenféle finomságokat etetek vele kiváló borokkal megöntözve, majd szobára viszem őt és orbitális lepedőakrobatikai előadást produkálunk csak magunknak.
A szándékom az, hogy megmutassam a potenciális alkalmazómnak hogy megéri számára hogy engem alkalmazzon a (több) pénzért… és azt fogom mondani ami ennek a célomnak az eléréséhez közelebb visz. Például ha megkérdezi tőlem hogy milyen megoldást alkalmaznék egy hipotetikus probléma megoldására, akkor a legjobb szakmai képességem szerint megválaszolom a kérdést — remélve hogy az jónak találtatik az interjúztató által.
A szándékom nem titkolt a potenciális munkaadó előtt: hogy (több) pénzt fizessen nekem a munkámért cserébe. Az (összes lehetséges) motivációm viszont „none of his business”: és az interjúkérdésre adott válaszaim „helyességének” sincs köze az alapvető motiváció(i)mhoz… azok — a válaszok — nem lesznek mások akkor sem ha Micike meghódítása helyett az motivál hogy rákos gyerekek életminőségének javítására kívánok alapítványt létrehozni a megkeresett pénzemből.
Seatle — feltételezett — motivációja nem szükségszerűen determinálja a szándékát, és különösen nem a „rombolásának” helyességét ill. érvényességét.
Amit idéztem tőled az első hozzászólásomban, annak a szándéka eléggé világos: az, hogy a dekonstrukcionista megközelítés „alapigazságainak” kijelentésével érvénytelenítse maroz azon igényét hogy a „szövege” ne az ő szándékainak mellőzésével legyen „kibontva”. Hogy erre mi volt a motivációd, az érdektelen.
Az én hozzászólásom szándéka az volt hogy rámutassak: a dekonstrukcionista megközelítés „igazsága” nem egy általánosan elfogadott dolog, az általad közölt állításai maguk is kritika tárgyai. Hogy erre mi volt a motivációm, az érdektelen.
@Vortumnus:
Mindenféleképpen. 🙂
@neoteny:
Seatle -> Searle.
@neoteny:
„ne az ő szándékainak mellőzésével”
Pontosabban: „ne az általa szándékolt jelentés(ek) mellőzésével”.
@neoteny: Kedves neoteny, ez a vita messze elemelkedett a tárgytól, elméleti és iskolák közötti vitákra futtatva ki azt az egyszerűen belátható vagy az adott keretben egyszerűen vitatható állítást, hogy a szövegeket, ahhoz, hogy megfelelően válaszoljunk rájuk, értelmezni szükséges, és ha ezt formalizáltan tesszük, azzal nem rontjuk, hanem javítjuk a hatásfokot, meg hogy egy szerző állítása a saját szövegeinek az értelméről nem bír ügydöntő erővel. Gyakori argumentációs csapda az, hogy ilyenkor filozófiai iskolák harcaként keretezzük újra a kérdést, amiről a vita nyilvánvalóan érdemben nem állhatna meg száz oldalak előtt, és úgy teszünk, mintha a „más mást gondolt” állítás a korábban vitatott állítás érvényességét helyreállítaná, holott hát ez nem így áll. Van válaszom, hogy ezt a csapdát hogyan kerüljük el, lásd alant.
Akárhogy van is, szerencsésen sikerült (ez nem az intenciókról tett állítás) ebbe a mederbe terelni a dolgot. Ezért az alábbi szöveggel a magam részéről itt befejezettnek/felfüggesztettnek tekintem a vitát, ha a dologról szóló kifejtettebb véleményem érdekel, a blogomon szívesen megtárgyalom.
@neoteny:”Amit idéztem tőled az első hozzászólásomban, annak a szándéka eléggé világos: az, hogy a dekonstrukcionista megközelítés „alapigazságainak” kijelentésével érvénytelenítse maroz azon igényét hogy a „szövege” ne az ő szándékainak mellőzésével legyen „kibontva”. Hogy erre mi volt a motivációd, az érdektelen.”
Annak a megmutatása, hogy egy „A” leírással szemben felmerültek más megközelítések, amelyek azonban nem zárták ki az „A” leírás érvényességének lehetőségét, se nem teszi érvénytelenné az „A” leírás alkalmazhatóságát az adott kérdésben, se nem állítja helyre annak az eljárásnak az érvényességét, amelyre nézve az „A” áíllítást tették. Magyarul, attól nem lesz igazuk a kreacionistáknak, hogy tudósok megalapozottan bírálták az evolucionista elmélet egyes állításait, és attól, hogy nem bizonyítható az Ö-kkévaló nemléte, még nem válik automatikusan érvényessé a niceai hitvallás.
Ha egy konkrét kérdésről szóló vitában felmerül egy más megközelítés („mások másképp látják”), akkor szerintem azt akkor lehet figyelembe venni, ha az adott és konkrét tárgy leírásával kapcsolatos konkrét és releváns alternatívát fogalmaznak meg ennek alapján. Az nem elég, hogy „mások másképp látják”: nincs olyan elméleti állítás, amelyet valaki más ne látna másképp.
Az intenciók kérdésének felmerülése amúgy nem érvényteleníti az Alia által írottakat. Nyugodtan feltételezhetünk mindenféle intenciókat bárki szövege mögé, sőt, ismeretlen szerzőjű szövegek mögé – ezek azonban magából a szövegből, esetleg a szerző szövegkorpuszának nagyobb részéből vagy egészéből mint kontextusból következtethetők ki. Azaz a szöveg felől nézve cirkulárisak, az intenciók vélelme is csak a szöveg (kontextuális) értelméből következtethető ki, a szöveg vagy a szövegkorpusz hordozza azt.
Ha például valakiről egy kommentfolyamban azt látjuk, hogy olyan vitákban is, amelyekben amúgy nem vagy nem intenzíven vesz részt, de amint megjelenik egy adott kommentelő, a kommentelő illetve az általa felvetett megközelítés „érdektelen” voltára vonatkozó „nyegle” stiláris konnotációjú egymondatos megjegyzéseket tesz, érdemi érvelés nélkül, vagy konszenzust gyűjt az adott kommentelő ellen, akkor ebből az illető intencióira nézve alappal vonunk le lesújtó következtetéseket – de ezt is csak a szövegei és a kontextus alapján tehetjük, és az is lehet, hogy nincs igazunk, és az illető amúgy jámbor, ártatalan és jólnevelt, csak küldetéséses.
Ha valaki más a szövegeit értelmezőket, s a válaszokat e szövegértelmezésre építőket alaptalanul azzal vádolja, hogy azok őneki előírnák, hogy hogyan írjon, miközben ő az, aki előírja másoknak a neki kedves „ne úgy írj, ahogy írsz, hanem kérdezz” problematikus megközelítését, akkor ebben inkoherenciát találhatunk, amiből intenciókra is következtethetünk, persze, de ezek a következtetések a szöveg értelmezésének szinonímái, vagy szövegszerűen megalapozatlan kiterjesztései. És semmiképpen sem úgy születnek, hogy a szerzőt megkérdezzük az intencióiról, és amit mond, azt elfogadjuk.
És ez a lényeg az itteni vitát illetően. Akár foglalkozunk az intencionalitással, akár nem, semmiképpen sem az az eljárás, hogy a szerzőt megkérdezzük, hogy „hogyan is értette”, majd a válaszát a korábbi szöveg egyetlen lehetséges értelmezéseként elfogadjuk. Hisz ez csak egy újabb szöveg, amelyre nézve, ha már intenciókról van szó, megint csak feltételezhetünk intenciókat… A „kérdezz vissza, majd én válaszolok” eljárás kommunikációs csapda (nem azt mondom, hogy a szerző intenciója a csapdaállítás): maga a válasz is csak egy szöveg, amely éppen az által látszik „megfellebbezhetetlennek”, hogy a korábbi szöveg értelmezéseként jelenik meg, holott természetesen nem tudhatjuk, hogy „valóban” az volt-e a szándékolt jelentés (ha egyáltalán van valami szövegtől függetlenül meglévő, majd a szövegben megtestesülő „jelentés”, amit én erősen kétlek), és azt sem, hogy ha az előző szöveg nem önmagában, hanem a szerzőjének az interpretációjában hordozza az értelmét, akkor ez az értelmező szövegre is nyilván vonatkozik, ad infinitum.
@neoteny: Nem keveredik itt a szándék és a kontextus? A hallgató vagy olvasó csak azt ismerheti, ami számára is megfigyelhető, és a beszélő értelmes módon csak ezt a közös ismeretet építheti be a beszédébe. Ez a kontextus.
Ha a szándékba beleértünk valamit az ember belső, emocionális vagy gondolati világából, akkor ezt nem ismerheti a hallgató, és valószínűleg a beszélő sem. Lehet feltételezni, hogy ismerjük (állásinterjú -> több pénzt akar), de nem várható a hallgatótól, hogy feltételezéseket építsen be az értelmezésbe. Ha ilyesmit elvárok tőle, akkor tetszés szerint értelmezhetem át akárhányszor a mondandómat azzal, hogy ő félreértette az én szándékomat, miközben nincs mód engem (a beszélőt) a szavamon fogni, hogy voltaképp mit is jelent az, amit mondtam. Mindig azt jelenti, amit én mondok, hogy jelentsen. (A mostani kormányzat kommunikációjának ez egy különösen undorító eleme.)
Persze, hogy vitatják, amit leírtam, maga maroz is vitatja, nem kell ehhez Searle-ig menni, az csak egy tekintélyérv. Searle-t is vitatja, mittudomén, Goffman, Goffmant vitatja Giipsz Jakab, és akkor annyit tudtunk megállapítani, hogy nincs konszenzus. Tényleg nincs, de közben valahogy értelmeznünk kell maroz szövegeit a vincenten, már ha elolvassuk, és ahhoz meg egy eléggé korrekt mód a „dekonstrukcionista megközelítés”. Mindenképp használhatóbb, mint az, amikor a beszélőnél van a saját szövege értelmezésének monopóliuma.
@Montefiore:
„Akár foglalkozunk az intencionalitással, akár nem, semmiképpen sem az az eljárás, hogy a szerzőt megkérdezzük, hogy „hogyan is értette”, majd a válaszát a korábbi szöveg egyetlen lehetséges értelmezéseként elfogadjuk.”
Persze hogy nem; de az sem eljárás hogy a szerző szövegét a saját szempontjaink szerint értelmezzük, és erről az értelmezésről állítjuk azt hogy el kell fogadni mint az egyetlen lehetséges értelmezést.
@Késes Szent Alia:
„nem várható a hallgatótól, hogy feltételezéseket építsen be az értelmezésbe. Ha ilyesmit elvárok tőle, akkor tetszés szerint értelmezhetem át akárhányszor a mondandómat azzal, hogy ő félreértette az én szándékomat, miközben nincs mód engem (a beszélőt) a szavamon fogni, hogy voltaképp mit is jelent az, amit mondtam.”
Ennek a gondolatmenetnek a másik oldala (flip side) pedig az, amikor „[a] szöveg, amit gyártasz, kívül kerül rajtad akkor, amikor publikálod, és onnantól te nem értelmezheted több joggal, mint bármelyik olvasód. […] mert ha a szöveg kiadja azt a bizonyos jelentést, akkor úgy jártál, ott van a szövegben, akár akartad, akár nem. Az olvasó meg jól értelmezett […]”
Csak azért mert egy alternatív értelmezés (az olvasóé) lehetséges, az nem teszi azt az értelmezést szükségszerűen „jóvá”/”helyessé”. A kérdés épp’ az hogy igaz-e az hogy „a szöveg kiadja azt a bizonyos jelentést” ill. „[a]z olvasó meg jól értelmezett”.
@Késes Szent Alia:
„ahhoz meg egy eléggé korrekt mód a „dekonstrukcionista megközelítés”. Mindenképp használhatóbb, mint az, amikor a beszélőnél van a saját szövege értelmezésének monopóliuma.”
Sem nem korrekt, sem nem használhatóbb ha az olvasóhoz helyezi át az értelmezés monopóliumát.
@Késes Szent Alia:
„Nem keveredik itt a szándék és a kontextus?”
Derrida szerint (és elnézést az angol szövegre hivatkozásért, én nem tudok franciául):
We can call „context” the entire „real-history-of-the-world,” if you like, in which this value of objectivity and, even more broadly, that of truth (etc.) have taken on meaning and imposed themselves. That does not in the slightest discredit them. In the name of what, of which other „truth,” moreover, would it?
One of the definitions of what is called deconstruction would be the effort to take this limitless context into account, to pay the sharpest and broadest attention possible to context, and thus to an incessant movement of recontextualization.
The phrase which for some has become a sort of slogan, in general so badly understood, of deconstruction („there is nothing outside the text” [il n’y a pas de hors-texte]), means nothing else: there is nothing outside context. In this form, which says exactly the same thing, the formula would doubtless have been less shocking. I am not certain that it would have provided more to think about.
—-
Ha a kontextus magában foglalja a teljes „valós-világ-történelmet”, ha kontextus „vég nélküli”, akkor természetesen magában foglalja az összes szándékot is, a szöveg írójáét is és a szöveg olvasójáét is. Derrida itt olyan mértékben kiterjeszti a saját állításának értelmezését („semmi nem létezik a szövegen kívül” -> „semmi nem létezik a kontextuson kívül”, ahol a kontextus „végtelen” és magába foglalja a teljes „valós-világ-történelmet”) hogy az eredeti kijelentés („semmi nem létezik a szövegen kívül”) egy tautológiává válik: persze hogy semmi sem létezik azon a szövegen kívül ami alatt a magába mindent belefoglaló kontextus értendő.
@neoteny: ” A kérdés épp’ az hogy igaz-e az hogy „a szöveg kiadja azt a bizonyos jelentést” ill. „[a]z olvasó meg jól értelmezett”.”
Pontosan. Ennek eldöntése pedig a szöveg értelmezésével-elemzésével történik. Azzal, ami ellen maroz tiltakozik.
Nem a befogadónál van az értelmezés monopóliuma, hanem annak a félnek az értelmezése a jobb, aki helyese(bbe)n értelmez. Ha ez történetesen a befogadó, akkor ő. A közlő pedig a helyes értelmezésnél csak arra a kontextusra hivatkozhat, ami a befogadó előtt is ismert, a saját feltételezett lelkivilágában zajló feltételezett eseményekre nem.
Te amúgy elfogadod a derridai kontextusfogalmat? És ha igen, mi következik ebből egy átlagosan laza vincentes csevegésre nézve?
@Montefiore:
„a kommentelő illetve az általa felvetett megközelítés „érdektelen” voltára vonatkozó „nyegle” stiláris konnotációjú egymondatos megjegyzéseket tesz, érdemi érvelés nélkül”
Az egymondatos kijelentésem a motivációk érdektelenségére vonatkozott, az övére is és az enyémre is. Nem a megközelítést címkéztem érdektelennek: sőt az érdemi érvelésem — aminek rész volt a Searle-féle kritikára hivatkozás — a megközelítést kritizálta.
Mindenki aki ide ír, beleértve a hozzászólókat, „küldetéses”; ha nem lenne az, akkor nem ide írna hanem a kutyát sétáltatná vagy a meccset nézve sörözgetne vagy a Barátok Köztöt nézné. Az Alia által kijelentettek (a dekonstrukcionizmus „alapigazságai”) szerintem argumentációs „tömegpusztító fegyverek”: metaszinten kívánják dominálni a vitát, azáltal hogy az érdemi vita lefolytatása nélkül ill. helyett „ítéletet hirdetnek”: az olvasó tetszőleges, a „szövegre” alkalmazott értelmezése a „helyes”, a „szöveg” írójának szándékolt jelentésétől függetlenül. Számomra ez olyasmi mint kijelenteni hogy szükségtelen lefutni a 100 méteres sprintet, hiszen a „győzelemnek” az az interpretációja hogy ki éri el a célvonalat egy hibás értelmezés: az „igazi győztes” az aki veszi a bátorságot hogy célhoz álljon annak tudatában hogy sem a genetikai adottságai, sem a felkészülésének intenzitása nem teszi őt esélyessé arra hogy ő érje el a célvonalat először. Ami egy lehetséges, csak mihaszna értelmezése a „versenynek” ill. „győzelemnek”.
((( @neoteny: Nem te vagy az egymondatos nyegle, hanem a tegnapi egy mondatot benyögő, a konszenzusra való hivatkozást a kommentjeim kapcsán régebb óta művelő nick. Én át szoktam lépni. )))
@Késes Szent Alia:
„Ennek eldöntése pedig a szöveg értelmezésével-elemzésével történik. Azzal, ami ellen maroz tiltakozik.”
Szerintem meg maroz az ellen tiltakozik, hogy a „szövegének” általa szándékolt jelentésétől eltérő értelmezést alkalmaznak arra.
„A közlő pedig a helyes értelmezésnél csak arra a kontextusra hivatkozhat, ami a befogadó előtt is ismert, a saját feltételezett lelkivilágában zajló feltételezett eseményekre nem.”
Ha ez így van, akkor minden értelmezés — és vita — lehetetlenné válik: a közlő soha nem lehet biztos abban hogy a kontextus egy (vagy több) adott, az értelmezés szempontjából lényeges eleme a befogadó előtt is ismert, ill. a befogató ugyanúgy értelmezi a kérdéses kontextus-elemet.
„Te amúgy elfogadod a derridai kontextusfogalmat?”
Nem hiszem hogy ismerem a (teljes) „derridai kontextusfogalmat”. Nyilvánvaló, hogy kontextusnak hatása van a jelentésre; a kérdés az, hogy mi számít érvényes kontextusnak. Szerintem egy „vég nélküli”, a teljes „valós-világ-történelmet” magába foglaló kontextus figyelembe vétele lehetetlen: az csak parttalan vitákhoz vezethet. _Valamilyen_ (mértékű) kontextuális szelekcióra szükség van ahhoz, hogy egy vita hasznos keretek között maradjon: „it is possible to have such an open mind that one’s brain falls out”. Természetesen nem állítom azt hogy én vagyok annak a tudásnak egyedüli letéteményese, hogy mi ennek a kontextuális szelekciónak az egyetlen üdvözítő mértéke (és ez nyilvánvalóan függ a vita tárgyától).
@Késes Szent Alia:
OK.
@Késes Szent Alia:
„annak a félnek az értelmezése a jobb, aki helyese(bbe)n értelmez”
Itt egy esszé amelyik igen érdekes gondolatokat tartalmaz a helyes(ebb) értelmezésről egy olyan területen, ahol látszólag és sokak által feltételezetten csak egy helyes értelmezés létezik:
faculty.msb.edu/hasnasj/GTWebSite/MythWeb.htm
@neoteny:
maroznak nem feltétlenül az volt a baja, hogy többféleképpen értelmezik a hozzászólásait, hanem esetleg nem tartja szimpatikusnak hogy egyesek a töprengéseit kimunkált szövegekként kezelik és kioktató, dagályos stílusban írott kisesszéket címeznek neki az ebben a kontextusban elvárt normális kommunikáció helyett.
mindenesetre majd elmondja ő vagy nem, én is csak tippelek:)
@neoteny:
derrida módszere jobbára művészi alkotásoknál vagy mondjuk a kontinentális filozófia egyes remekeinél működik, máshol már jóval kevésbé. persze derrida még ha nyelvileg innovatívan is, de maga is a halandzsázás mestere volt amit sokan esetleg mélységnek láttak, aligha volt jó hatással az értelmiségi szövegtermelőkre.
@Vortumnus:
Valami ilyesmi; nem is lett volna probléma ha nem kapták volna fel a dekonstrukcionizmust Amerikában olyannyira (ahonnét aztán jól meghízva-megerősödve visszatért Európába).
@neoteny:
na de csak bizonyos körökben:)
aki mondjuk empirikus megközelítésben foglalkozik a társadalomtudományokkal vagy éppen analitikus metafizikát művel, nem tud túl sokat derridáról és nem is nagyon érdekli, persze kivételek nyilván vannak.
@Vortumnus:
Az itt @neoteny: linkelt esszében esik szó a Critical Legal Studies-ról, amire volt azért befolyása a dekonstrukcionizmusnak. Az USA-ban pedig az elit eléggé nagy része jogi végzettséget szerez mint a karrierje első lépése, mert az egy kiváló ugródeszka a public administration felé, akár politikusként (törvényhozóként) akár a bürokrácia (végrehajtó hatalom) felsőbb lépcsői felé. A teljes Kongresszusban (Képviselőház és Szenátus) közel 5-ből 2 jogászt jelöl meg a civil foglalkozásaként.
@neoteny: „Ennek a gondolatmenetnek a másik oldala (flip side) pedig az, amikor „[a] szöveg, amit gyártasz, kívül kerül rajtad akkor, amikor publikálod, és onnantól te nem értelmezheted több joggal, mint bármelyik olvasód. […] mert ha a szöveg kiadja azt a bizonyos jelentést, akkor úgy jártál, ott van a szövegben, akár akartad, akár nem. Az olvasó meg jól értelmezett”
Vegyük pl. a minapi Ara Kovács szöveget rasszizmusról, ill. a jobboldaliakról. Ezek szerint a fickó teljesen fölöslegesen mea culpázott, beszélt rossz fogalmazásról elég lett volna deklarálni a helyes értelmezést, amit az előzőleg hibásan értelmező publikum tudomásul vesz, a vita addigi menete zárójelbe kerül, megnyílik egy új ülésszak.
Nem életszagú ez a dolog, ezt beszédaktus vitát ide behoznni szerintem mellélővés: a tágabb publikumnak szánt írott értekező, argumentáló szöveg egészen más állatfaj, mint a beszéd, és aligha modellezhető ugyanazzal az apparátussal. Ez nem egy intencionális aktus, hanem egy hosszú-hosszú tevékenységsor, melyben a szerző pl. modellezi a publikum hátterét, konvencióit, sokszor átír, ellenőriz, javít, a szöveg percek, órák, vagy napok alatt keletkezik, nem tizedmásodperc alatt, egészen külön tészta a számítógépes gépelés, a gépelés és a kézírás, nem lineárisan áll elő, még az eredeti intenció (az „aboutness” értelmében) is többször változhat a keletkezés során, pl. mert egészen mások a terjedelmi és szerkesztési lehetőségek és kötöttségek, etc.
@incze:
Erre csak a klasszikus viccel tudok válaszolni:
Elmegy a Halál a szőke nőhöz. Becsönget; a szöszi ajtót nyit, mire a Halál megszólal:
– Érted jöttem.
– Értem?
– Érted.
– Nem értem…
@neoteny: „Szerintem meg maroz az ellen tiltakozik, hogy a „szövegének” általa szándékolt jelentésétől eltérő értelmezést alkalmaznak arra.”
Akkor a szöveg értelmezése ellen tiltakozik. Nem lehet egyidejűleg elfogadni, hogy a szövegét értelmezik, és elvárni, hogy az az értelmezés megegyezzen az övével.
Egyébként maroz határozottan azt mondta, hogy ne elemezgessék az ő szövegét, hanem kérdezzenek. Mire alapozod, hogy ezt nem a szó szerinti jelentésében kéne érteni, hanem mondjuk pont ellenkezőleg?
A kontextusról: gondolom, van itt egy praktikusan elvárható szintű kooperáció, amikor a közlő megcélozza a közönsége feltételezett műveltségét, vagy a szubkultúra közösnek vélt tudását, és ezt használja kontextusnak. Mondjuk ha valaki azt írja, hogy a magunk szemében keressük a gerendát, akkor senki nem kérdez vissza, hogy miféle gerenda fér el a szaruhártya és az ideghártya között. Ha ugyanezt a gerendás dolgot egy csapat óvodásnak mondja, akkor meg arra számíthat, hogy azok elkezdik a szemüket vizsgálgatni. Ez az a kontextus, amire a beszélő építhet (vagy figyelhet a hiányára). A szándék, amit senki nem ismer, az meg nem ilyen.
No, én ennyit tudtam ehhez hozzáfűzni. Ha Derrida vitatja, amit írok, és Zuckermannal ért egyet inkább, az nem baj, mert az én oldalamon meg ott van Waltheim et al. (a késői Waltheim persze), akik ezerötszáz oldalon leírták, hogy mi a kontextus, és ezt el kell olvasnod ahhoz, hogy egyáltalán felmerüljön, hogy maroz szövegeit szabad-e értelmeznünk.
@Késes Szent Alia:
„Egyébként maroz határozottan azt mondta, hogy ne elemezgessék az ő szövegét, hanem kérdezzenek.”
És ezzel mi a gond? Kinek az ujjáról esik le az interpretatív aranygyűrű ha eszme_cserére_ kérik meg?
„gondolom, van itt egy praktikusan elvárható szintű kooperáció”
Nem ezt a kooperációt hiányolta maroz?
„No, én ennyit tudtam ehhez hozzáfűzni.”
Ezt értsem úgy hogy nem kívánod további dekonstrukciónak alávetni a dióhéjban összefoglalt dekonstrukcionista hitvallásodat? Rendben van.
@neoteny: Ez aranyos volt, de a hitvallásomat már azzal alávetettem a szabad dekonstrukciónak, hogy publikáltam, innentől szabad préda, nem kell hozzá a jelenlétem. Sőt, ezennel felhatalmazom az utókort, hogy idézhetik és elemezhetik akár a legnagyobb nyilvánosság előtt.
Én viszont most megyek napozni ezen a szép koratavaszi délutánon.
(Köszönöm a beszélgetést.)
@Késes Szent Alia:
Váljék kedves egészségedre; én is köszönöm.
@neoteny: a legjobb példa az alapkutatás, vegyük pl az űrkutatást. Előre soha nem vezették volna le, hogy miért is térül meg majd ez az egész méregdrága cécó, de visszanézve ez azért eléggé sikerültnek mondható. 1960-ban még csak a NASA-nál lehetett űrtechnológiával foglalkozni, állami pénzen. Most egy magáncégnél élek belőle a piacról.
A bölcsészettudománynál hasznának kérdésénél maradva van egy csomó megoldatlan társadalmi problémánk, amikről a közbeszéd ostoba jelszópuffogtatásokban merül ki. Van azonfelül egy nagy technológiai progresszió, amit integrálni kell a társadalomba. Ezekre azért kell költeni, hogy élhető világban létezhessünk, és nem azért, mert abból közvetlenül pénz van.
@l ember:
„visszanézve ez azért eléggé sikerültnek mondható”
Amit én igazn sikerültnek látok a tömegek számára — civil telekom műholdak — azok mindig is piaci vállalkozások voltak. Habár sokszor említették/említik hírekben hogy milyen tudományos kísérleteket folytatnak az űrben, hirtelenjében nem tudnék egyetlen olyat sem említeni amelyik közvetlen hasznot hozott a fogyasztói piacon (talán az anyagtechnológiai kutatások lehetnek ilyenek, de ott sem emlékszem semmi konkrétumra). Pl a Velcro az űrkutatáshoz szükséges technológiaként lett kifejlesztve, de nem az űrben végzett kutatások által.
„van egy csomó megoldatlan társadalmi problém[a]”
Az biztos; kérdés az hogy a bölcsészettudományok képesek-e megoldásokat adni rájuk. Mondanál egy olyan társadalmi problémát amit a bölcsészettudományok oldottak meg?
„egy nagy technológiai progresszió, amit integrálni kell a társadalomba”
Ez mit jelent? A technológiai fejlődés melyik aspektusa(i) integrálatlan(ok) a társadalomba?
@neoteny:
épp gondoltam hogy válaszolok a nekem címzettre. elolvastam ezt, így a válasz elmarad. úgy tűnik, engem is megfertőzött maroz, pedig sokmindenben nem értek vele egyet (esetleg épp az ellenkezőjét gondolom).
@neoteny: azt értem, hogy ez a vicc itt most valamiért frappánsan asszociálódnék ahhoz, amit írtam, de sajna úgy vagyok vele, mint a viccbéli hölgy, nem értem.
@incze:
Akkor komolyan: nem értettem hogy mi a hozzászólásod mondanivalója. Idéztél tőlem valamit amit jómagam is idéztem Aliától; írtál Ara Kovácsról aki saját bevallása szerint is kihagyott egy, az értelmezés szempontjából lényeges szót; aztán írtál valamit az írás és a beszéd közötti különbségről (?) …
Ha (el)várod hogy érdemben reagáljak erre a hozzászólásodra, akkor kérlek fogalmazd meg valahogy másként hogy megértsem hogy mi az álláspont amiért vagy ami mellett érvelsz és hogy ez miben vagy mennyiben különbözik az általam képviselttől. Köszönöm.
@Vortumnus: Rúgjál belém egy látványosan svungosat, nekem úgyis mindegy, és egyből bekerülsz azok közé, akikkel szemben elvárás lesz a méltányosság, oszt majd megvédenek téged is jól. 😉
@Vortumnus:
Ne fogd vissza magad, bontakozz ki és szárnyalj szabadon! 🙂
@neoteny: Ara Kovácsot ellenpéldaként hoztam föl arra, amit írtál: igenis az történt, hogy Ara Kovácsnak volt egy intenciója, ezt kifejezte, lett nagy fölháborodás, Ara Kovács rájött, hogy a megfogalmazása MÁST JELENT, mint amit ő mondani akart. És itt ironikusan azt írtam, hogy abban a paradigmában Ara Kovácsnak nem MAGÁT kellett volna helyesbítenie, hanem az olvasókat helyrerakni.
A hozzászólás második része pedig csak egy általános közbevetés volt az egész vitához. Azokban a vitákban a példaanyag és érverlés olyan emberi tevékenységgel (beszéd – beszédaktus), amely az értekező, érvelő írott publikációra nem áll, egyszerűen nem vonatkozik rá. Vannak parallel mozzanatok (főleg tartalmi), de a dolog alfája és omegája, hogy a beszéd egy (a searli emberfogalomtól elidegeníthetetlen) intencionális cselekvés egyszerűen NEM ÁLL.
Egy béna hasonlattal élve olyan a viszony, mint egy éles pingpong meccsen visszaadni a labdát egy fonák pörgetésssel, avagy egy edző teremben fonák pörgetéseket gyakorolni egy kamera előtt, majd kiválasztani a legsikerültebbet, és kitenni a jutyubra. Az élő meccsen mondhatom, hogy így akartam, de belekapott a szél, a gutyub videónál nem, a szeles elcseszett pörgetés nem kerül publikálásra.
Az értekező/érvelő írott publikációval kapcsolatban többé-kevésbé elfogadott követelmény, hogy szöveg és hivatkozásrendszere tartalmazzon mindent, ami a megcélzott olvasóközönségnek elég a mondandó rekonstrukciójához. Mert ez nem egy cselekvés, hanem egy tervezhető, kivitelezhető komótos folyamat. A szerző kvázi útjára bocsátja, ahogy az építész az épületét. Nem lesz ettől semmiféle olvasói értelmezési monopólium, de az a közfelfogás ebben a műfajban, hogy ha a szerzőt nagyon félreértik, akkor valamit elhibázott, nem tudja az adott közönség előtt kifejezni magát.
@incze:
„Ara Kovácsot ellenpéldaként hoztam föl arra, amit írtál”
Ha az alatt, hogy „amit írtál”, ezt érted (amit beidéztél):
„[a] szöveg, amit gyártasz, kívül kerül rajtad akkor, amikor publikálod, és onnantól te nem értelmezheted több joggal, mint bármelyik olvasód. […] mert ha a szöveg kiadja azt a bizonyos jelentést, akkor úgy jártál, ott van a szövegben, akár akartad, akár nem. Az olvasó meg jól értelmezett”
akkor szeretnék rámutatni hogy ezt nem én írtam hanem Alia és jómagam is idéztem tőle. Szerencsésebb lett volna ha olyasmit idéztél volna amit én írtam hogy egyértelműbb legyen, hogyan ellenpélda az én általam írottakra az, amit te írsz.
„Ara Kovácsnak volt egy intenciója, ezt kifejezte”
Ha Ara Kovács helyesen fejezte volna ki az intencióját, akkor belerakta volna az „eltűrése” szót, mint ahogy azt meg is tette utólag. Itt nem az történt hogy az olvasók félreértelmezték az egyébként helyesen kifejezett szándékolt jelentést, hanem az hogy a szándékolt jelentés kifejezése nem volt helyes.
„Az értekező/érvelő írott publikációval kapcsolatban többé-kevésbé elfogadott követelmény, hogy szöveg és hivatkozásrendszere tartalmazzon mindent, ami a megcélzott olvasóközönségnek elég a mondandó rekonstrukciójához.”
Ha ez így van, akkor bármilyen írásbeli vita/eszmecsere úgy kellene kinézzen hogy
1) egy „szöveg” publikálásra kerül
2) egy (vagy több) olvasó kifejti hogy ő(k) hogyan értelmezi(k) a „szöveget”
3) vége van a történetnek mint a botnak
Ez még könyvek publikálása esetén sem pusztán így zajlik (gyakran előfordul hogy recenziókra választ ír a szerző, vagy egy későbbi kiadást kiegészít a közben publikált kritikákat figyelembe véve, azokat mintegy megválaszolva).
Esszék esetén meg különösen gyakori hogy többmenetes pengeváltássá eszkalálódik a dolog — már amennyire a publikáció szerkesztősége, ahol zajlik a vita, hajlandó azt „eltűrni”.
Az Internet által létrejött önpublikálás ill. gyors hozzászólások aztán tényleg megkönnyítették ezt a folyamatot. Lehet panaszkodni arra hogy ez a publikációk (vagy akár a hozzászólások) kidolgozottságának színvonal-eséséshez vezetett, de a gyorsult interakció ennek orvoslására is szolgál: könnyű visszakérdezni és könnyű arra választ adni. Nem várható el hogy egy blogposzt (vagy különösen egy hozzászólás) ugyanolyan igényességgel készüljön el mint egy olyan értekezés aminek a releváns olvasói körben elterjedése esetleg hónapokat vett igénybe és (a hasonló módon igényesebben megfogalmazott) olvasói elemzések megjelenése hasonló időskálán mozgott.
@neoteny: nézz utána, de szerintem amikor felment a Szputnyik (vagy akár ha úgy tetszik: az Explorer-1), nem volt a környéken egy telefonos cég sem. Ha meg a bölcsészettudomány nem tudja megoldani a társadalmi problémákat, akkor szerintem a Lakatos Józsi sem, ugyanis pont ezért vannak. Természettudományos végzettségűként csak az érettségim erejével tudok érvelni a humántudományok mellett, de abban, hogy olvashatjuk magyarul és értelmezhetjük a komplett külföldi irodalmat, ismerjük és értjük a történelmet, egy kis közük azért van.
Az új kihívások s lehetőségek, amikről beszéltem pl. az információs társadalom felépülése. Át kell értelmezni a demokrácia intézményrendszerét, leírni az újfajta társadalmi csoportokat, de még egy fél évszázados probléma, az urbanizáció kérdéseit sem sikerült lezárni. Mindezt példaként
„Éljen” a Nemzeti Nyomozó Iroda és a HÖK!
index.hu/belfold/2013/02/18/rendorok_nyomoznak_a_egyetemfoglalason/
@l ember:
„Ha meg a bölcsészettudomány nem tudja megoldani a társadalmi problémákat, akkor szerintem a Lakatos Józsi sem, ugyanis pont ezért vannak.”
A kérdésem még mindig az: melyik társadalmi problémát oldotta meg a bölcsészettudomány? Nem állítom hogy egyetlen egy ilyen sem történt soha, de szeretnék egy példát látni.
@Kettes:
„Azt mondom, játsszuk le végre ezt a meccset egyszer és mindenkorra. Vagy verjük le őket, vagy verjenek le ők minket, és a vesztes húzzon el.”
Két országot kell alakítani: Kelet-Magyarországot és Nyugat-Magyarországot. A határ a Duna bal partja mentén húzódik: a keletieknek ott van a Tisza. A győztes Nyugat-Mo-t foglalja el, a vesztes Kelet-Mo-t.
A meccs lejátszására politikusok közötti lovagi tornát javaslok (mondjuk 250 küzdő mindkét oldalról): első szám lándzsatörés, a talpon maradottak egy tucat nyilat lőhetnek ki egymásra (25 méteres távolság a sorok között, itt már nem lehet páncélt viselni) majd az ezután is állók általános melée-ben küzdenek meg kardokkal, buzogányokkal és csatabárdokkal (kegyelemosztó tőrök szintén engedélyezettek). Ez egy órát tart; utána számvetés. Döntetlen esetén egy uniós biztos által hitelesített euró feldobásával történik a győztes meghatározása.
@neoteny:
földrajzi és társadalmi immobilitás
írástudatlanság
XX. századi diktatórikus ideológiák térnyerése
youtu.be/J2Bx19qJ_Vs?t=53s
@l ember:
„földrajzi és társadalmi immobilitás”
A korábbi jellemző volt az emberiségre év(tíz)ezredekre visszamenőleg; a másikra a „megoldást” pedig a kapitalizmus mint gyakorlat hozta el.
„írástudatlanság”
Gutenberg nem bölcsész volt; és az ő munkássága tette „kifizetődővé” ill. „hasznossá” az olvasás — és az írás — elsajátítását.
„XX. századi diktatórikus ideológiák térnyerése”
Ez egy társadalmi probléma volt amit a bölcsészettudomány megoldott? Vagy pedig a problémát épp’ az „intellektüelek” (szellemi munkások) számának és társadalmi befolyásának megnövekedése okozta?
@neoteny: tudtam, hogy bármilyen példát hozok, bele fogsz gyalogolni valamilyen tipikus ízekre szedős bölcsészettudományi vitába, ami jó, mert azt mutatja, nem hiába tanultál történelmet. Közben persze nem veszed észre az oktatás és a humánkultúrkincs szerepét a fenti folyamatokhoz kapcsolódó munkában, de hát nem is érdemes konkrét példákat hozni egy ilyen szerteágazó alaptudománycsoporttal kapcsolatban
@l ember:
Valóban, erősen szkeptikus vagyok olyasfajta érvelésekkel szemben hogy a bölcsészettudomány „megold” társadalmi problémákat, különösen valamilyen végleges értelemben.
Visszatérve az eredeti állításodra:
„valami attól még lehet hasznos, hogy a reálgazdaságban nincs rá kereslet”
Még mindig nem világos számomra: mi(k) az(ok) a gazdaság(ok) ami(k) nem „a reálgazdaság”? Vagy a „reálgazdaság” alatt a (szabad)piaci gazdaságot érted, és ami azon kívül esik (pl. az államilag irányłtott és/vagy „ösztönzött” gazdaság) az a nem-reálgazdaság?
Ha valamire nincs kereslet, az hogyan lehet hasznos? Bármilyen termékről van szó, beleértve a szellemi termékeket, ha az nem kell senkinek, akkor milyen hasznot nyújt és ki(k)nek?
@neoteny: reálgazdaság alatt az externáliák nélkül értelmezett gazdaságot értem.
egyébként kezdek veled egyetérteni. Nekem pl egyszerűbb lenne az életem, ha a bölcsészek nem tartanának fenn egy plurális médiát, ami elviszi az éjszakáimat, történelemtudás híján lelkesen menetelhetnék együtt nácikkal vagy kommunistákkal, és ha a magyartanáraink nem tanítottak volna meg minket olvasni, nem tudnánk itt vitatkozni sem.
@l ember:
„reálgazdaság alatt az externáliák nélkül értelmezett gazdaságot értem”
Mivel mind negatív, mind pozitív externáliák internalizálhatóak legalább is valamilyen mértékben ha a politikai szándék létezik, ill. pl. az oktatás magasabb bérekben jelentkezik (internalizálódik) a tanuló számára, nem tartom hasznosak (!) ezt a megkülönböztetést, legalább is itt és most.
Azt hiszem félreértettél: én nem állítom azt hogy a bölcsészettudománynak semmi haszna sincs — amit mutat az is, hogy a kereslet a bölcsésztudósok iránt (és ezért a bölcsészoktatás iránt is) létezik (amire te is rámutattál). Én avval vitatkozom hogy létezik olyan tevékenység ami „hasznos” de nincs rá kereslet. Ha pl. szakirodalmat olvasok a szabadidőmben, arra nincs _közvetlen_ kereslet: senki sem hajlandó nekem fizetni azért hogy azr az olvasást végezzem. De van kereslet az úgy megszerzett tudásomra, ami a (több) munkabéremben fejeződik ki: így hát az olvasásom hasznos volt, mert növelte a termelékenységemet és így a jövedelmemet.
Az alapkutatások is hasznosak: előbb-utóbb kommercializálásra kerülnek, olyan termékekben kerülnek megvalósításra amire létezik kereslet (egy példa: a kvantummechanika lehetővé tette az anyagtudományok fejlődését, ami számos alkalmazásban jelenik meg, pl. kicsi és ennek megfelelően gyors IC-kben. Azt nem is említve hogy alig várom hogy megvehessem az első kvantumszámítógépemet… ;))
Ami a bölcsészettudományokat illeti: persze hogy rengeteg hasznos „terméket” hoznak létre a jobb fordításoktól kezdve a jobb esszéken keresztül (amik jobban elemeznek valamilyen emberi aktivitást vagy jelenséget) a jobb művészi alkotásokig — beleértve az előadásokat. De mindezekre is létezik kereslet; egyértelműen „hasznosak” amennyiben valaki(k) hajlandó fizetni értük.
Az már jóval ingoványosabb terület amikor azt próbáljuk eldönteni hogy tudnak-e „megoldásokat” szállítani a _köz javára_ (és ezért van-e rájuk valós kereslet). Ez már bonyolult kérdéseket vet föl: létezik-e az egyének javától független közjó; a köz mekkora részé számára „jó” az a „megoldás” amit szállítani hivatott; milyen mértékben helyes a közjó elősegítése ezen „megoldások” közpénzből történő megvásárlása; milyen elvek és mértékek szerint mérhető — ha egyáltalán — a közjó növekedése amit ezek a „megoldások” okoznak.
Ezért sszeretném megérteni hogy hogyan lehet „hasznos” valami amire nincs (reál)gazdasági kereslet.