Kilenc és fél öngyilkos
A Hajdú-BÉT bukása közgazdasági szempontból álmosítóan banális történet. Egy pénzügyi befektető egy piaci válság után áron alul beszáll egy agrárcégbe, feltőkésíti, de a cég a következő piaci válságot nem éli túl. A pénzügyi befektető egy ideig önti belé a pénzt, majd, amikor már nincs remény a talponmaradásra, kimenti belőle, amit ki tud, maga mögött hagyva többszáz károsult beszállítót, több milliárdnyi értékvesztett termelő infrastruktúrát, és leírja a veszteségeit.
A pénzügyi befektető menedzsmentjét azért fizetik, hogy a tőkés érdekeit képviselje. Amikor a menedzsment jogi trükkökkel megakadályozza, hogy egy beszállítója által indított felszámolási eljárás miatt befagyjanak a bank számára biztosítékul felajánlott eszközei és ezáltal a veszteséget önkényesen újraosztja a hitelezők között, egyszerűen csak a munkaköri leírása szerint jár el.
A termelési-értékesítési láncban a leggyengébb érdekérvényesítési lehetőséggekkel a termelő rendelkezik. Különösen igaz ez a mezőgazdaságra, ahol a jogi, pénzügyi, gazdasági ismeretekkel alig rendelkező termelő áll szemben profikat megfizetni képes vevőkkel, közvetítőkkel és bankokkal. Egy pozitív összegű játszmánál a termelőnek is csurranhat valami, egy negatív összegűnél viszont törvényszerűen veszít.
Ugyanakkor az is igaz, hogy amikor egy cég menedzsmentje az elkerülhetetlen bukás következményeit méri fel, a tulajdonosi érdek mellett tekintettel kell lennie a leggyengébb érdekérvényesítő késességű stakeholderekre: a beszállítókra, a fogyasztókra és a dolgozókra is. Ez nem törvényi kötelesség, hanem etikai igény, amit nem öncélú altruizmus táplál, hanem jól felfogott, hosszú távú üzleti érdek: ha kinyírom a stakeholdereimet a válság alatt, nem lesz kivel üzletelnem a válság után.
A Wallis 2003. júniusában, a brutálisan rosszul sikerült 2002-es év üzleti adatainak ismeretében aláírt egy hitelszerződést a Raiffeisen Bankkal, és arra biztatta a Hajdú-Bét beszállítóit, hogy folytassák a termelést, miközben hosszabb fizetési határidőt és a takarmányozási költségek megelőlegezését kérte tőlük.
Ez egy igazi dupla vagy semmi játék volt, ahol a termelők a tényleges – és jelentősen megnövekedett – kockázataik ismerete nélkül vettek fel hiteleket. Ha bejön, mindenki nyer, ha nem jön be: a termelők veszítik a legtöbbet.
Ez egy igazi rövid távú, kalandor stikli volt, minden erkölcsi tökölés nélkül.
Nem jött be. És amikor egy beszállító észbe kapott és megindította a felszámolási eljárást, a menedzsment áthelyeztette a cég székhelyét Debrecenből Kecskemétre, hogy egy bíró lefizetésével elszabotálja az eljárást, és a banknak – valamint a tulajdonosnak – legyen ideje kimenteni a vagyont a szállítók elől.
Ha Bajnaiék 2003. decemberében semmi mást nem csinálnak, csak elmennek síelni Olaszországba, ma a Raiffeisen és a Wallis tulajdonosai szegényebbek lennének pár milliárd forinttal, Bajnait kirúgták volna, a Hajdú-BÉT beszállítóit pedig legalább részben kifizethették volna.
Néha a tétlenség a legetikusabb, amit az üzletben csinálni lehet.
A kilenc öngyilkos libatenyésztő mítosza egyébként légből kapott. Egy hajdúnánási libatenyésztő asszony 2004-ben öngyilkos lett az adósságai miatt. Az ő szívszorító drámáját tódította a tehetetlen harag és a politikai manipuláció hol tíz, hol tizenkettő, hol harminc, most épp kilenc áldozatra.
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16516752-6af4b018ad1b8' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16516752&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16516752-6af4b018ad1b8&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16516752-6af4b018ad1b8' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>