Kisznyér Sanyi

Eredeti szerző: szempontpuska

<

p style=”text-align: justify”>A Lőrincz Sándor – Kiss Sándor beszélgetés nyomán egyenes út vezetett ahhoz, hogy rátaláljak szurkoló korszakom kedvenc játékosára: Kisznyér Sándorra. A sorozat követői számára jól ismert már rajongásom az Ú.Dózsa egykori játékmestere iránt. Frocliztak is vele heteken-hónapokon át, hogy elfogultságomat nem tudom (nem is akartam soha) palástolni, szinte minden meccs, vagy csapat kapcsán visszatértem az Ő személyére. Büszkén vállalom.

Egy eső áztatta napon, végre eljött a pillanat, hogy – ha jól számolom 27 év eltelte után – ismét személyesen találkozzam Vele. Nincs már meg a jellegzetes bajusz, de (néhány ősz hajszálat leszámítva) mintha ugyanaz az ember ülne velem szemben, akinek a nevét minden Dózsa meccsen skandáltam, amint szabadrúgáshoz jutottak kedvenceim. Interjúsorozatunkban, most következzék a beszélgetés Kisznyér Sándorral!

 

szempontpuska: Induljunk kronológiai sorrendben, a kezdeteknél!

Kisznyér Sándor: 18 évesen bevonultam katonának, azzal a megfontolással, hogy minél előbb túl legyek ezen. Akkoriban még nem voltam elég ismert játékos ahhoz, hogy elvigyen a Honvéd, vagy hasonló helyen töltsem le a szolgálati időt. Arra gondoltam, hogy majd utána megyek valamelyik  nagy klubhoz. Kiskunfélegyházán volt Csongrád- és Bács-Kiskun megye központi laktanyája, ahol én a sportszázadban játszottam, ez is két év volt. Már ekkoriban voltak megkeresések. Az MTK-tól például, de a katonaság alatt végig voltak erre további példák…

Végül onnan Kecskemétre mentem át. Kecskeméten az NB II-ben voltunk, jól ment a játék.

szp: Mikor volt ez?

K.S: ’79-ben. Egészen 1981-ig voltam ott, amikor Temesvári Miklós vitt engem Újpestre. Kecskeméten egyébként folyamatosan kerestek más kluboktól is. Volt olyan mérkőzésem az NB II-ben, ahol 15 perc alatt négy gólt lőttem. Két ékkel játszottunk, Rákosi Gyula volt az edzőnk. A játékosmegfigyelők közül – akiknek az volt a feladatuk, hogy nézzék a tehetséges játékosokat – az újpesti Konkoly Béla bácsi szúrt ki engem. Keresett az MTK-VM, a Dunaújváros, az Ózd, a Ferencváros, Pécs, Szeged… összesen vagy tizenvalahány klub volt a kérőim között. Nagyon sok gólt rúgtam.

szp: Ezek szerint akkoriban csatárt játszottál?

K.S: Így van, csatár voltam.

szp: Miért a Dózsa mellett döntöttél?

K.S: Tanácsadók, sportmanagerek akkoriban nem voltak. Az érzéseimre hagyatkoztam és édesapám tanácsaira, aki imádta a futballt. Az mindeképpen döntő volt, hogy ha ki akarok tűnni, vinni valamire, elérni a válogatottságot, ahhoz Budapestre kell igazolnom.

Nem olyan régen Csank János nyilatkozta erről a korszakról, hogy Budapesten voltak a minisztériumok, ezek támogatták a sportot. Vidékre már nem jutott ilyen bázis a futballnak, ez is egyik oka lehetett a főváros-centrikusságnak a labdarúgásban.

Mostani leosztás szerint ha vidéken van valamilyen nagyvállalat, akkor az a helyi sportot, klubokat tudja finanszírozni.

szp: Hogyan született meg a megállapodás a lilákkal?

K.S: Szegeden, a SZEOL pályáján játszott kupamérkőzést az Újpest, amelynek alkalmából Szabó Károly, a szakosztály vezetője tett konkrét ajánlatot: Jöjjek Újpestre. Ennyiből állt egy konkrét ajánlat akkoriban. Pénzről nem volt szó. Nekem ennyi elég volt.

szp: Hogyan nézett ki a csapat, amelybe így belecsöppentél?

K.S: Velem együtt érkezett Szendrei, Szűcs Jani – akivel baráti kapcsolatom volt. Temesvári egy új csapatot próbált építeni. Én a távozó Tóth András helyére kerültem. Kolár volt a jobbhátvéd, belső védők Kovács József és Sarlós András. Tóth Józsi volt a balhátvéd és Kardos. Herédi pedig akkor tért vissza a Ganz-Mávagtól. Aztán Nagy Laci, Kiss Sanyi és Törőcsik.

szp: Akkor te itt a középpályán kaptál szerepet?

K.S: Igen, kivéve, ha Kiss Sanyi sérült volt, akkor előre küldtek csatárnak. De az első meccsemen egy előretolt baloldali futót játszottam.

szp: Ki ellen volt ez?

K.S: A Szeged ellen.

szp: A szegedi pálya akkor fordulatok helyszíne volt az életedben.

K.S: Hogyne! Szeged 60 km-re van Kiskunfélegyházától és gyerekkoromban is rendszeresen odajártunk meccseket nézni (alkalmanként pedig a Népstadionba, kettősrangadókra).

szp: Hogyan alakult a sorsod lila-fehérben?

K.S: Temesvári elkezdett játszatni. 3 évet egyhuzamban benn voltam a csapatban. Az első évben 12-13 gólt lőttem, Kiss Sanyival konkuráltam, aki minden évben meglőtte a maga 15-16 gólját, csak neki nem volt annyi gólpassza.

Temesvárinak pedig volt egy statisztikája, amelyben a gólokat és a gólpasszokat is nyilvántartotta. Ennek betudhatóan rendszeresen én voltam a listája élén.

Rendszeresen kiemelt, első helyen említett. Meg is kaptam ezért a magamét a srácoktól zrikában, mint valami eminens tanuló.

A második évemben Nagy Laci elment és én akkor kerültem az ő helyére. Baloldali középpályás.

szp: Ő Locarnóba igazolt…

K.S: Valóban. Nagy Lacival van az egyik legjobb élményem. Éppen hogy Újpestre kerültem, amikor máris elmentünk egy spanyolországi turnéra, másodosztályú csapatokkal játszottunk felkészülési meccseket.

Tóth András után (hulló falevél) Nagy Laci lőtte a szabadrúgásokat. A túra egyik meccsén megkértem, hogy hadd próbáljam meg. Vidéken rendszeresen én rúgtam a szabadrúgásokat. Kecsekeméten volt egy edzőm, akit úgy hívtak, hogy Jurányi Csaba és Ő kiválóan rúgta, rúgatta a pontrúgásokat. Megtanított, hogyan kell a sorfal mellett elrúgni a labdát, mire kell figyelnem, hogyan koncentráljak.

szp: Abban a csapatban kik rúgtak még szabadrúgást Újpesten?

K.S: Kifejezetten a Nagy Laci! Törőcsiknek is nagyon jó rúgótechnikája volt, de Ő nem szeretett szabadrúgást rúgni.

szp: Te hogyan rúgtad, mi volt a „titkod”?

K.S: Én csavartam a szabadrúgást. 20-25 méter a kaputól volt az ideális távolság. Az említett spanyol túrán jutottunk ilyen lehetőséghez, húsz méterre a kaputól. Akkor fordultam Lacihoz, hogy hadd rúgjam el én…

Na jól van Kicsi – mondta – rúgjad. Belőttem. Ez volt az első gólom az újpest színeiben. Ekkor nyugodtam meg, hogy a helyemen vagyok. Ugyanolyan a pálya, ugyanakkorák a kapuk és ugyanúgy tudok itt is szabadrúgást lőni, mint Kecskeméten:-)

Szerintem Laci nem is emlékszik erre a momentumra, pedig nekem ez fordulópont volt.

szp: Az első szabadrúgásodra, amit láttam, az egy kettősrangadón volt a Honvéd ellen. 2:2 lett.

K.S: Arra a gólomra is emlékszem. Én egyenlítettem. Andrusch volt a Honvéd kapujában.

szp: Abban az időszakban kevés igazán jó szabadrúgáslövő volt a magyar pályákon. Akiknél, ha a labda mögé állt, a nézők már felálltak a helyükről, hogy lássák mi következik. Várady Béla már kiöregedőben volt… kik számítottak jó lövőnek?

K.S: Nyíregyházán Czeczeli, aztán Hannich Péter, Pásztor nagyon jól rúgták. Tudom, hogy a válogatottban is bíztak bennem, a szabadrúgásaimban, a játékostársaim és (Mezey) Gyuri bácsi is.

Mivel kényszerűen hagytam abba, csak egy válogatott meccs jutott nekem, a spanyolok ellen az Üllői úton. Pár perccel azután, hogy becseréltek, rögtön volt is egy alkalom. Úgy álltam be, hogy Gyuri bácsi mondta, ha szabadrúgás van, akkor azt Kisznyér lője. Jó helyről, jó szögből adódott az alkalom, de megakadt a sorfalban, fejbe rúgtam az egyik védőt. Valószínű, hogy kevés ideje voltam még a pályán.

szp.:Temesvári milyen edző volt?

K.S: Azzal kezdeném, hogy nekem edzőkkel nem volt nagy tapasztalatom. Kevés edzőm volt.

szp.: Jogos!

K.S: Sokan nem szerették. Nagyon kemény edző volt, nagyon sokat edzettünk és Ő nem technikai edzéseket tartott, mint előtte a Várhidi Pali bácsi, hanem erőnlétieket. Ő arról volt meggyőződve, hogy egy Törőcsiknek is sokat kell futnia, Fekete Lacinak is sokat kell futnia. Én utólag azt mondom, hogy nem biztos, hogy jól csinálta. A labdarúgás technikai sport, mindent labdával kell csinálni és arra kell felvenni a kondit.

szp: Ő egy teljesen más csapatot épített, mint az elődjei. Akkorra már kiöregedett Fazekas, Tóth András, Zámbó és Dunai. Én akkor úgy láttam, hogy ami az erőssége volt a Temesvári vezette Ú.Dózsának, az a kontrákra épülő játék. Főleg a nemzetközi kupákban ahol sokkal erősebb csapatokat is sikerült kiverni, de a bajnokságban is az egyik legkevesebb kapott góllal rendelkező együttes volt. Vegyük pl. az IFK Göteborg elleni továbbjutást elsőnek…

K.S: Így van. Kovács Józsi szabadrúgásgólja. Szerencsés gól volt, jó 35-40 méterről elment a kapus lába között és a hosszúban megakadt.

szp: A visszavágón viszont mintha a svédek játszottak volna hazai pályán és megint a Dózsa kontrázott, Törőcsik lőtt egy gólt, Kiss Sanyi meg kettőt.

K.S: Ezen a meccsen lőttem egy kapufát, egyedül voltam a kapussal szemben és a kapufa éléről jött vissza. Élénken emlékszem, hogy Törő gólja előtt én adtam neki gólpasszt a védő lábai között. A meccs után, amikor elmentünk ünnepelni, kedélyeskedve mondta is, hogy na jól van, most már elhiszem, hogy NB I-es játékos vagy, de rögtön vissza is kapta, hogy olyan labdát kapott, amit már nem lehetett elrontani 🙂

szp: Az akkor nagy érzés lehetett, nagy dolog volt kiverni a Göteborgot.

K.S: Nagyon nagy. Mindenki úgy könyvelte el, hogy mi tuti ki fogunk kapni, mert a Göteborg végigverte Európát, kupagyőztesek voltak. Jöttek a statisztikák, az információk. Martosék is játszottak ellenük a Waterschei-el.

szp: És ez még ugyanaz a csapat volt, talán csak egy játékos ment el tőlük addig. Talán Strömberg?

K.S: Nem. Strömbergre nagyon emlékszem, 190 centis, nagydarab srác volt. Utána szétkapkodták a csapatot.

De visszatérve a korábbi kérdésedre, mi azért nem tudtunk eredményesebbek lenni sem a kupákban, sem a magyar bajnokságban, mert nagyon kevés játékos volt. Több minőségi játékosra lett volna szükség! Abból az Újpestből már elment a Nagy Laci is. Már csak Törőcsik, Tóth József és Kardos volt válogatott. Később meghívták Szendreit, Kiss Sanyit is, engem is, de ilyen megmérettetésekhez ennyi játékos egyszerűen kevés. Fekete Laci pedig egy időben átment a Volánba.

szp: Utána jött a Real Madrid.

K.S: Ott is érvényes, hogy ha túl sok sérültünk volt, akkor egyszerűen nem tudtunk kiállni ellenük teljes értékű csapattal. Törőcsik is sérült volt, Kiss Sanyinak is rendszeresen visszatérő panaszai voltak. Kevesek voltunk.

szp: Miért nem igazolt az Újpest? Akkoriban nem arról volt híres a klub, hogy nagy neveket tudott volna leszerződtetni.

K.S: Nem volt játékos. Az NB II akkorra már kimerült tehetségekből. Én úgy láttam, hogy a nyolcvanas éveknek ebben az időszakában a magyar labdarúgás már elindult lefelé. Nem volt utánpótlás, nem voltak játékosok, akikkel az élvonalbeli együttesek feltölthették volna az állományt. Kezdett leépülni a foci.

Jöttek még Szabó Andris, aki fix csapattag lett, aztán Birkás, Szebegyinszky.

szp: Ezek szerint a Real Madrid ellen nem volt esélyetek?

K.S: Ott sem tudtunk teljes csapattal kiállni, sérülésekkel küszködtünk. Nem is volt esélyünk. De nem lett volna akkora különbség, ha mindenki teljesértékű.

szp: Korabeli újságokat visszalapozgatva olvastam, hogy Temesvári már másfél éve ott volt, és még mindig nem volt olyan meccse, ahol minden játékos a rendelkezésére állt volna. A mélypont pedig az volt, amikor már a csapatorvos adta meg az összeállítást. Ekkor ugrott be pl. Karácsonyi.

K.S: Hogyne! Rá emlékszem. A fiatalokkal ilyen vonatkozásban nem volt gond, csak nemzetközi szinten ez egyszerűen kevés volt. Gondolj bele a Real Madridban Stielke vagy a holland védő ….. Metgod. Egyértelmű volt, hogy ők tudatosan csapatot építenek.

Egy évvel később, amikor a Kölnt kivertük, szinte mindegyikünket vittek volna  Németországba. Az én esetemben a Nürnberg merült fel. Ekkor a Hólya úr (vagy elvtárs? nem is tudom :-D) azt válaszolta: Nem, Magyarországon csapatot építünk, egyelőre nem engedjük szétszedni az együttest, nem adunk senkit. Olyan ajánlat volt, hogy egymillió márkát adtak volna játékosonként, akit az Újpest elenged. Németországba az egész csapatot elvitték volna.

Közölték a managerekkel, hogy senkit nem adnak el. De mint mondtam, akkor Magyarországon már nem lehetett alulról építkezni, új tehetségeket bevonni. Ezért gondolom úgy, hogy a magyar labdarúgás a hetvenes évek végétől elkezdett lefelé menni.

szp: Utána még jött egy ifi válogatott. ’84-ben még EB-t nyertünk. Az Ú.Dózsa kupasorozata volt talán az első jel, aztán a Videoton UEFA kupamenetelése, megint – sorozatban harmadszor – kijutottunk a VB-re. Az eredményeken, a felszínen nem látszott a hanyatlás amit mondasz.

K.S: Belülről ez másként látszott. Sokat jártam le vidékre és nem jöttek, nem bukkantak fel újak. A fővárosi klubokon ez kevésbé látszódott még. Ezekben a csapatokban talán 20% volt a pesti srác, a többiek mind vidékről jöttek el korábban. Nagy probléma volt, hogy Békéscsabán, Szegeden stb. megszűnt a labdarúgás utóbb. Elvesztek a bázisok.

szp: Folytassuk a következő évvel. AEK Athen. 2:0-ra kikaptatok, amit mi itthon csak utólag tudtunk meg, mert a közvetítésben 0:3-al zárult a meccs, csak az Esti Krónikában derült ki, hogy az egyik gólt nem adták meg. Na innen kellett fordítani…

K.S: Görögországban éreztük azt, hogy nem jobbak tőlünk, egyértelműen. Mindenki nagyon ideges volt a meccs végén, mert ezt a meccset meg kellett volna nyerni.

szp: Megnyerni?

K.S: Igen. Megnyerni. Tele voltak külföldi játékosokkal, angol edzővel és abszolút nem tudtak lefocizni bennünket. Szendreivel ezt utóbb megbeszéltük, rúgtak két olyan gólt, amiben Ő benne volt. Kiütötte maga elé a labdát és azt kihasználták. Csalódottan jöttünk haza.

Azzal mentünk neki a visszavágónak, hogy meg kell verni őket és tovább kell jutnunk. Ez a pozitív érzés, ez az elszántság mindegyikünkben benne volt!

Az elején az én szabadrúgásgólommal szereztünk vezetést, aztán Kiss Sanyi góljával 2:0. Ekkor jött a döbbenet, hogy a görög csatár kézzel elvitte a labdát Szendrei elől és szépített. Úgy tűnt, mindennek vége. A bíró nem vette észre.

szp: Jött két tizenegyes. Mindkettő jogos volt. Kardos rúgta őket.

K.S: Így van. Nem adta oda, én kértem, hogy rúghassam. Szerettem a kiélezett helyzeteket a pályán – inkább a magánéletben vagyok óvatos – de Józsi intett, hogy nem. Ő akarja berúgni. Ilyenkor hagytam.

szp: Akkoriban jellemzően ki rúgta az Újpest büntetőit?

K.S: Mi ketten. Kardos Józsi vagy én. Ezt inkább megbeszéltük. Sok tizenegyest rúgtam. Emlékszem, hogy a Magyar Kupában megvertük a Honvédot, Détáriékkal a Népstadionban. Ott rúgtam büntetőt, egy olyan helyzetből adódóan, amikor előtte engem vágtak fel.

Kardos nagyon jól rúgta a tizenegyeseket. Ő tudta középre is rúgni, rüszttel félmagasan, középre. Ha valahova eldőlt a kapus, akkor nem volt esélye megfogni. Én inkább csak sarokra rúgtam laposan és a kapufákra próbáltam letörni a lövést. Ugyanúgy, ahogyan a szabadrúgásoknál, nekem ebben megvolt a saját stílusom.

Gyakoroltam, hogy ha letöröm a kapusnak a jobb kezéhez, egy fél méterre a kapufától – ezt rengeteget gyakoroltuk az edzéseken – akkor az egyidőben elmozduló kapusnak esélye sem volt odaérni.

Talán egyetlen tizenegyest hibáztam pályafutásom során. Még az NB II-ben.

szp: Kapufára lőtted?

K.S: Igen. Azt is kapufára. Nagyon koncentráltam minden büntetőnél. Emögött az van, hogy amikor Újpestre érkeztem, az volt bennem, hogy a középpályáról csak egy dologgal tudok kitűnni: ha gólt, gólokat lövök.

szp: Pedig ahogyan azokra az időkre visszaemlékszem, a lelátóról nézve az volt az érzésem, mintha minden egyes támadás Rajtad keresztül bontakozott volna ki. Nem volt olyan, hogy kimaradtál egy-egy akcióból.

K.S: Ez ugyanezért volt. Már gyerekkorom óta bennem volt a versenyszellem, mindig kértem a labdát, előre menni, gólt szerezni, kitűnni. Csak úgy tudok fennmaradni, ha gólt rúgok.

szp: Ennek dacára nem volt az az érzése az embernek, hogy Téged a gólokért tartanak. Az irányítója voltál az együttesnek, mondhatjuk úgy, hogy a játékmester?

K.S: Akkor kezdett úgy alakulni a világ labdarúgása, hogy szerepet kaptak az összekötők. Én jobboldali, vagy baloldali összekötőt játszottam. Volt egy előretolt center és a szélen Fekete Laci…

szp:… node Fazekas után nem volt igazi jobbszélsője a Dózsának. Kiss Sanyi inkább befejező csatár volt, nem számított vonalszélsőnek. Talán később Schróth Lajos volt az aki végigfutot a szélen és beadta, Törőcsik pedig hátravont szerepet kapott.

K.S: Igen. Kiss Sanyi és a Törő voltak elől Fekete távozása után, nekünk összekötőknek pedig az volt a feladatunk, hogy felfejlődjünk a támadásokhoz és gólokat kellett rúgni.

Ma ilyen nincsen a hazai pályákon. Nekem különösen szimpatikus a mai Barcelonában, hogy úgy állnak fel, hogy nincsen passzív játékos. Mindegyikben benne van a gól. Nincs sok védő, hátul hárman védekeznek, ha nézted a bajnoki mérkőzéseiket mostanában. Amíg nem volt meg a győzelem, mindenki megy fel előre és maximum két-három védőt hagynak hátra, a többi gólra játszik. Nyoma nincs annak, hogy négy védő vonalban áll hátul. Mindenkinek segíteni kell. Nagyon szimpatikus amit ma a Barcelona játszik.

Más dolog, hogy akkoriban volt egy olyan mentalitás, hogy védőt nem szabad igazolni, védőt nem keresünk. Ha nincsen, akkor támadóból kell védőt csinálni.

szp: Mint például Herédi?

K.S: Igen. Jó példa. Csak csatárt, csak középpályást igazoltak, mert „ahhoz kellett tudomány”.

szp: Ehhez képest Temesvári első évében őszi bajnokok lettetek úgy, hogy az Újpest kapta a legkevesebb gólt. Nektek volt a legjobb védelmetek?

K.S: Emlékszem arra az idényre. A Vasast vertük meg tavaszi bajnokság első meccsén, utána jöttek a kupameccsek és ahogy jöttek a sorra a találkozók, úgy jártak velük a sérülések és végül nem tudtunk jó szerepelni…

szp: Térjünk át arra a bizonyos Köln elleni mérkőzésre. Hogyan látszott mindaz onnan belülről?

K.S: A hazai mérkőzés az nekem pozitív volt végig. Végig jól éreztem magam a pályán, rúgtam egy gólt is.

szp: Szabadrúgás? 🙂

K.S: Nem, az kényszerítőzés végén volt, Törőcsik visszadta nekem a labdát, Schumacher kifutott rám, én átemeltem rajta és pont a gólvonalon ért földet. Így ment be.

Kisznyér Sanyi gólöröme, háttérben Schumacher

szp: Milyen érzésekkel vágtatok neki a találkozónak?

K.S: Nagyon készültünk rá, nagyon bizonyítani akartuk, hogy jó csapat vagyunk. Főleg Schumacher, Littbarski, Fischer és Klaus Allofs ellen. Mentálisan is arra voltunk kihegyezve, hogy ezeket a sztárokat most megverjük. Ilyen volt a hangulat és Tóth Józsi már az öltözőfolyosón tett róla, hogy érezzék a németek, nem félünk tőlük. A Jokka, mint legidősebb játékos nagyon értett hozzá, hogyan kell a társait felhergelni, felrázni.

Kovács Józsi is rutinos volt, de Ő csendesebb típus. Ja és persze Szendrei, aki végigkiabált minden mérkőzést 🙂

Ennek köszönhetően megdöbbentek a kölniek.

szp: No és a visszavágó?

K.S: Hát a visszavágóról annyit tudok mondani, hogy szerencsénk volt. A Köln az tényleg nagyon erős, tényleg nagyon jó csapat volt. Utólag úgy könyvelem el, mázli volt, hogy továbjutottunk, holott Sarlós Bandi kiállítása nem volt piroslap, de a Fekete Laci beadásszerű gólja (Strack öngólja) az is nagy szerencse volt.

Fekete csúsztatott fejese viszont csúcs volt. Golyónak volt egy olyan mozdulata, amit csak ő tudott. Szerintem azt tanítani kellene, mint Törőcsiknek a cseleit. Előrevetődve, félhomlokkal megpaskolta a labdát a kapu irányába (közben mutatja), míg a többiek általában csak beleszúrták a fejüket. Fekete ezt nagyszerűen csinálta! Edzésen is gyakorolta. Nem bízta a véletlenre.

Sokszor láttuk utána, most legutóbb a Te sorozatodban néztem meg azt a fejesgólt.

szp: Az utolsó percekben hogy bírtátok ki azt az elképesztő nyomást.

K.S: ott a pályán az ember nem gondolkodik, nincsenek érzelmei. Teszi a dolgát. Ha elkezdtünk volna filozofálni elbukunk. De kibírtuk.

szp: És aztán jött az Aberdeen ….

folytatása következik

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16517336-6ab2498e95b08' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16517336&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16517336-6ab2498e95b08&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16517336-6ab2498e95b08' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>