Közlegelészeti paradigmaváltás
Eredeti szerző: maroz
<
p class=”MsoNormal” style=”text-align: justify”>Vannak ezek a hogyishívjákok, a jóléti javak, amelyekről nem könnyű
beszélni, pláne nem könnyű közérthetően, aminek részben az is az oka, hogy
bizonyos kifejezések többes jelentéstartalmúak, mást jelent társadalomtudományi
értelemben használva és megint mást a hétköznapi aprószóban. Így van ez ezzel a
bizonyos „jóléti javakkal” is, hiszen a laikus mire asszociál egyből, ha
meghallja? Kertvárosi vityilóra, böszmenagy országúti cirkálóra, egész falat
betöltő plazmatévére, hasonlókra. Keverik a „jólét” és a „jóllét” fogalmakat.
Nem csoda, hogy nem is igazán lehet ezekről a dolgokról szükségszerű bevezető
körök nélkül beszélgetni, elég kiejteni a számon azt, hogy „jóléti javak” máris
lesz valaki, aki zsigerből háborodik: miféle jólét, lófasz van itt, nem jólét,
ne hülyéskedjek már, mondják.
Ez a reagálás valahol érthető is, hiszen könnyű megszokni,
könnyű eleve adottnak tekintetni azt, ami már megvan, még belegondolni is
fárasztó, hogy milyen lenne, ha nem lenne. Például mi lenne, ha nem lenne iható
vizünk. Vagy nem lennének utak. A településeken sem, és nem lenne csatornázás
sem. Nem lenne egészségügyi ellátórendszer. Értsük jól: nem arról lenne szó,
hogy nagyon magas a vízdíj, vagy magasak az úthasználati díjak, esetleg fizetni
kell valamennyit az orvosnál, hanem hogy ezek egyáltalán nem léteznének. A
jóléti társadalmak arra alapulnak, hogy ezeket a modern ember szempontjából szinte
életbevágóan fontos jószágokat már létrehozták, tehát megvan, létezik, működik,
így ha egy jóléti társadalomban élő polgárnak ilyesmire támadna szükséglete,
akkor már csak az a dilemma, hogy hogyan férjen hozzá mindezekhez. Ma egy
akármennyire is isten háta mögötti magyar faluban szinte biztosan nem fog
belehalni a polgár egy vakbélgyulladásba. Érte jön a mentő, beviszi a kórházba,
kikapják a vakbelét és élhet tovább vidáman, ameddig, addig. Ezzel szemben van
a világnak bőven olyan szeglete, ahol biza ilyesmibe bátran bele szabad halni,
mert egészen egyszerűen nincs meg az ellátórendszer, nem létezik, így nincs
kihez fordulni, nincs mihez hozzáférni, sem pénzért, sem alanyi jogon, sehogy se.
Valótlan tehát azt állítani, hogy nálunk ezek a jóléti javak
ne lennének meg pusztán csak azért, mert nem vagyunk elégedettek azzal, ahogyan
ezeket működtetik.
Ami viszont szinte állandóan téma mifelénk az a jóléti
javakhoz való hozzáférés. A világ boldogabbik felén ennek nagyvonalakban három
módija lenne: mindenki hozzáfér ingyér, alanyi jogon; mindenki hozzáfér, de nem
mindenkinek ingyenes; mindenki hozzáférhet, ha van rá pénze, hogy a piacon
megvásárolja, és akinek nincs pénze, az esetleg kaphat azoktól, akinek van, ha
jut, jut, ha nem, nem alapon. Az elsőhöz törvényszerűen kötődik egy magas
elvonás, a másodikhoz egy közepes, míg a harmadikhoz értelemszerűen egy
alacsony. Már ugye ott, ahol volt elég idő ahhoz, hogy az adott társadalomban
uralkodó attitűdökhöz hozzáigazítódjon az azzal kompatibilis hozzáférési mód az
említett jószágokhoz. Nálunk ez is egy kicsit furcsán alakult, ugyanis mi egy
öszvér rendszert szeretnénk, a skandináv típusú hozzáférést Egyesült Államok-
típusú elvonási mértékkel. Belátható, hogy ez a mi modellünk is működőképes,
már ugye azzal a feltétellel, hogy mindig lesz valaki, aki a különbözetet
finanszírozza. Ha hitelből, hát úgy, egy nap a világ. Az elmúlt két évtized
szinte teljes mértékben erről az önbecsapásról szólt, és talán azt se merik ma
már sokan vitatni, hogy a fidesz elmútnyócévi elkúrása is leginkább abban
érhető tetten, hogy a kommunikáció és a propaganda összes eszközével ezt a
súlyos hazugságot terjesztette: jár mindenkinek, és aki fel meri tenni a „miből?”
kérdést, az nemzetáruló.
Most pedig mit látni? Hogy a nyolc év alatt enkezükkel magukra
lapátolt szarhegy alatt fuldokolnak.
Hasadna ketté az
ember amikor hallja őket, amikor jelennek meg a mindenféle ötletelések arról,
hogy akkor kik is legyenek hát azok, akiknek mégse járna, mert hát háborog az
ember igazságérzete, vágná őket pofán egy vemhes portakocával, hogy basszátok
meg, nyócéven keresztül ennek pont az ellenkezőjét pofáztátok, de ugyanakkor
bármennyire is fájdalmas mégiscsak be kell látni, hogy tényleg nem nagyon mehet
így tovább, mert máról-holnapra bármelyik pillanatban beállhat az, hogy nem
lesz aki finanszírozza. Nehéz lenne abban bízni, hogy az elvonások mértékét
növelni lehetne érdemben, így mindenképpen benne érdemes tartani a közgondolkodásban
azt is, hogy a hozzáférés korlátozása nem egy ördögtől való gondolat. Milyen
kár, hogy a fidesz elmútnyócéve miatt erről érdemben közbeszélni jó eséllyel
újabb nyolc évig nem fogunk tudni, pedig nagyon nem ártana.
Jó lenne végigvenni a lehetőségeket, átgondolt, koherens érvekkel
megtámasztani azt, hogy a jóléti alrendszerek közül melyikhez korlátozzuk
erősebben és melyikhez kevésbé a hozzáférést, hiszen némi mozgástér mindig
akad, lehetne például érvelni az oktatási rendszer elsőbbsége mellet az
egészségügyivel és a szociális ellátóval, valamint azt is érdemes lenne
végiggondolni, hogy a hozzáférésért cserébe elkért ellentételezést hogyan
tegyük valamiképpen arányosabbá és igazságosabbá. Olvasom a mindenféle
ötleteléseket a felsőoktatásról, és erős tőlük bennem az ambivalencia. Nehéz
lenne nem látni azt, hogy manapság elég sokat pocsékolnak ebből a felsőoktatás
nevű közjószágunkból a fiatalok, de valahol azt is látom, hogy ennek az okai nincsenek
eléggé alaposan megvizsgálva, hanem szokásunk szerint zsigerből rányomunk
valamiféle közepesen semmitmondó sztereotípiát (lusta, csak állandóan bulizó
diákok, például) és már el is van intézve, van kit utálni és így már
igazságosnak is véljük a megszopatásukat. Gyanúm szerint egy alaposabb
kutakodás során meglepően tapasztalnánk, hogy ennek azért számtalanabb és
szerteágazóbb okai vannak, csak hát ugye ha nevesítenénk ezeket az okokat,
akkor azonnal adódna a kérdés is, miszerint miért is nem oldjuk mi meg ezeket a
problémákat??? A „lusta, állandóan csak bulizó diák” ebből a szempontból
tényleg jobb magyarázat, mert ebből semmi komolyabb tennivaló nem következik,
széttárjuk a kezünket, ez van, ezek ilyenek, nincs mit tenni, fátum, sorscsapás, morbus hungaricus.
Pedig a közlegelőn való tartózkodást, a közjószágból történő
fogyasztás korrekt, igazságos módiját nagymértékben az is elősegítené, ha a
hozzáférést szabályozó eljárások, procedúrák bölcsen és igazságosan lennének
megkonstruálva. Nézzük például a felsőoktatást. Manapság nem akkora nagy
probléma, ha egy-egy vizsga nem sikerül, ha egy felvett kurzust már rögtön az
első pár hét után ejt a diák, ha az öt éves egyetemet tíz év alatt végzi el, ha
bizonyos tárgyakból éppencsak átcsúszik, és még sorolhatnám. Tagadhatatlan,
hogy ez egy elég jelentős pazarlás az erőforrásainkkal. De ha úgy döntünk, hogy
szigorítunk, ha a felsőoktatás nevű közjószághoz való hozzáférést korlátozzuk,
akkor vajon egyúttal fel vagyunk-e arra is készülve, hogy a korlátozás
eljárásai igazságosak, transzparensen igazságosak legyenek?
Például mi van akkor, ha egy adott egyetemen az adott szakot
a diákok átlagosan hét év alatt végzik el, holott öt évesnek van hirdetve? Mi
van az olyan vizsgákkal, amelyeket a diákok zöme rendre csak sokadik
próbálkozásra bír abszolválni? Tudom, lusta, bulizó egyetemista, de vajon
tényleg csak ennyi, csak ez lenne a magyarázat? Nehéz elhinni. És milyen
keserves lesz akkor, ha egy olyan rendszert túrnak ki Orbánék az orrukból,
amelyikben a diák ha bukott, akkor repül. Ne értsenek félre, nem azzal van
bajom, ha egy igazságos procedúra során bizonyosodik be egy diáknak az
alkalmatlansága és emiatt kerül ki a rendszerből, hanem csak aggódom, hogy
lesz-e, tudják-e majd tényleg igazságosan működtetni ezeket a rendszereket. Ha
nagy szavakkal élve egy vizsgán a gyerekem jövője múlhat, akkor én bizony
elvárnám, hogy az a vizsga igazságosan legyen megszervezve. Ma ez sokszor nincs
így, rengeteg a szubjektív elem, sok helyen még akkor sincs szándék valamiféle
sztenderdizált teljesítmény-mérésre, ha amúgy erre lenne lehetőség. Ma még
legyintünk, ha pofára osztályoznak, ha egy komplett vizsgacsoport értékelésében
a legfontosabb tényező a vizsgáztató hangulati mutatója, de hogy fogjuk ezt
elviselni akkor, ha ez nagyon súlyosan zsebre fog menni?
Fel vagyunk-e arra készülve, hogy egy ilyen
szigorítással sok ember kezébe jelentős hatalmat adunk? Milyen procedurális
garanciákat találtunk ki arra, hogy ezzel a hatalommal minél ritkábban tudjanak
visszaélni? Gondoljunk bele: ott áll az ifjonc, és szinte az élete múlik azon
az egy darab vizsgán. Mi védi meg őt attól, hogy a tanár ne élhessen vissza
ezzel a helyzettel, ne kérhessen, követelhessen tőle tisztességtelen dolgokat?
Mi garantálja azt, hogy a diák ne kerülhessen előnybe a többi diákhoz képest
azzal, hogy megtalálta azt a tanárt, aki tisztességtelen dologért cserébe
előnyhöz juttatja őt? Gondol-e ma erre is valaki, alakítja-e úgy a rendszert,
hogy ezekre a tényezőkre is figyelemmel legyen? Meglepne, ha igen.
Sorolhatnám hosszan, de már megint minek. Zsigerből
jogalkotnak majd egyet, lesz valami átláthatatlan, érthetetlen szar, amiről
menet közben fog kiderülni, hogy alig működik, évekig fogják tákolgatni, pont
addig, amíg jön egy újabb hatalom és üdvözülten dob ki mindent a szemétre majd
kezdi elölről az egészet, vélhetőleg ugyanolyan eszetlenül, mint az összes
eddigi. És nyilván nem csak a felsőoktatásban, hanem mindenhol, ahol a jólét
nagy rendszereihez kell hozzáférést adni a polgárnak. Egészségügy, szociális
ellátások, hogy csak a legfájóbbakat említsem. Az új paradigma valami olyasmi
lesz, hogy akinek bőséggel van az hozzá fog férni mindenhez, teljes körűen, míg
a többiek csak korlátozottan, de ezek a korlátok legalább megbízhatóan
igazságtalanok lesznek, ahogyan az a Balkánon lenni szokott.
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16521822-6ae341db49553' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16521822&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16521822-6ae341db49553&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16521822-6ae341db49553' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
Nekem csak az alapkiindulással van bajom, mert a skandináv típusú hozzáféréssel ténylegesen skandináv (és nem amerikai) nagyságrendű elvonások járnak együtt (már viszonyítottan, mert a fizetések persze jóval alacsonyabbak). Szóval továbbra is fenntartom pl. a felsőoktatás kapcsán, hogy olyan rengeteget von el az állam már a szülőktől is, amiért cserébe igenis elvárható egy magyar típusú, nem éppen elit harvardi felsőoktatás biztosítása mindenféle extra tandíj fizetése nélkül. Pokorni legutóbb éppen arra hivatkozott, hogy jelenleg éppen annyi közpénzt költünk felsőoktatásra, mint az európai átlag. Akkor miért kellene ebből elvonni?
Ami a vizsgáztatás tisztaságát illeti, az szerintem is akár komoly probléma is lehet. A baj igazából ott van, hogy a felsőoktatásban sokkal halaványabb, valójában szinte nulla a minőségbiztosítás szerepe mondjuk az ált. és középiskolákhoz viszonyítva. Bár utóbbiakban sem mindennapos, de mégis számos esetről tudok, hogy általános vagy középiskolai tanerő a munkája gyenge minősége miatt került lapátra. Egyetemi viszonylatban ugyanakkor mintha nem is számítana, milyen katasztrofális színvonalon tanítanak egyesek, ez gyakorlatilag senkit nem érdekel. Vannak esetleg kérdőívek és hasonlók, de ugyan melyik tanszékvezető ül be, hogy meghallgassa kedves beosztottja előadását vagy szemináriumát? Hol kérik számon a normális tantervet és annak teljesítését (kivéve az akkreditációt)? Hol várják el a rendszeres, valódi tudományos munkát és az eredmények felhasználását a tanításban? Én ezt nagy problémának látom. (Hozzátéve persze, hogy elképesztően nem fizetik meg a tanerőket, úgyhogy ezért keveset is lehet sajnos elvárni.)
Nekem úgy rémlik, hogy (legalábbis bizonyos egyetemeken) a hallgató mindig is kérhette, hogy megismételhesse a vizsgát egy többfejű bizottság előtt, ha úgy érzi, hogy méltánytalanság esett vele. Többre lenne szükség ennél?
Lehet, hogy az a cél, hogy az értelmesebbje ne a diplomájával a kezében menjen el az országból, hanem már az érettségijével induljon és keressen országot, ahol normális a felsőfokú oktatás. Mennyi pénzt megspórolhatnánk.
És aki mondjuk Brémában, vagy Barcelonában diplomázik, annak tán diplomás-adót se kell fizetnie meg még állása is kerülhet.
Szócséplés. „Egy bonyolult rendszernek a leegyszerűsítése is bonyolult.” (OV)
Én csak egyet szeretnék, hogy az emberek fogják fel, hogy az a pénz, amit fizetnek járulékban (már aki, ugye), nem elég a rendszerek fenntartásához. Bár aki a saját családi költségvetését nem képes átlátni, az ezt sem fogja.
melyik egyetemen tanítják azt, hogy manapság miért nincs pénz arra amire létszükségletünk van azaz a jelenünk és a jövőnk is ettől függ? Melyik egyetemen tanítják azt, hogy egy normális országban az egészségügy, az oktatás ragyogó üzlet és mindenkinek aki részt vesz benne megéri élete végéig? a felsőfokú oktatás gyakorlati hasznosítása a felsőfokú oktatás létkérdése ha nem vesz részt a kutatás fejlesztés területén akkor a múltat oktatja amire nincs szükség kivéve a történelem oktatás területén meg a geológiában… a maecenatura-ról hallottatok-e?
@Simplicius: Gyanítható, hogy ha egy hallgató összetrombitáltat egy bizottságot, akkor természetesen jelest kap, ha mindent tud. A kérdés csak az, hogy kollégaként fogják-e kezelni, aki kemény munkával felkészült a vizsgára, és most az igazáért küzd, vagy a „lusta, állandóan csak bulizó diák” különösen arrogáns mintapéldányaként, aki miatt el van rontva a délelőtt. Aki egy kicsit is ért az általa tanított anyaghoz, az bárkit a földbe tud döngölni, aki egy végighallgatott félév és egy végigtanult hét után megy vizsgázni.. Én olyan helyen szereztem diplomát, ahol nem szerették, ha a vizsga körülményeit feszegetik..
@Géza: Lehetséges, hogy létezik olyan is, hogy testületi önkény (bár az az igazság, hogy én az egyéni tanári önkényt is inkább csak a korlátaikkal nehezen szembenéző hallgatók inszinuációiban ismerem – ettől függetlenül nyilván létezhet valóságosan is). Azonban nem tudnék elképzelni olyan szabályozást, amely a feljebbvitelt kihelyezné az intézeten/tanszéken kívülre, azaz nem-szakmai közegbe. Viszont ha tanszéken belül maradunk, akkor lehet-e a bizottság előtt megismételt vizsgának alternatívája?
@Simplicius:
Nem gondolnám, hogy szükség lenne alternatívára, ideális esetben ez az eljárási rend megfelelően működik. Azért azonban az oktatói karnak is tennie kell, hogy ez a tanulmányi és vizsgaszabályzatban szereplő lehetőség valódi alternatíva legyen. Ha a mindennapi vizsgák során a hallgatók úgy érzik, hogy a tudás és a szerencse mellett bizonyos oktató/k személye és hangulata is jelentőséggel bír, akkor nem mernek majd élni ezzel a lehetőséggel.
Távolról nézve persze minden rendben lesz, hiszen lehet bizottság előtti vizsgát kérelmezni, de ha ezzel senki sem mer élni, mert félnek, hogy ezt az érintett oktató támadásként éli meg, amit meg fog torolni, akkor a rendszer nem működik, hiszen pont azok ellen nem véd, akik miatt kitalálták. Természetesen hallgatói körökben a negatív példák terjednek el, és az oktatóknak értelemszerűen nem tisztük a hallgatók paranoid félelmeivel foglalkozni, de valamilyen módon fel kell lépniük, ha a félelem jogos.
@Géza: Szerintem régen rossz, ha egy egyetem nem tud annyira megbízni az oktatóiban hogy fair módon vizsgáztatnak. Normális egyetemen ez fel se nagyon merül, és ha igen, akkor annak nagyon komoly következménye van az oktatóra nézve (nem az általános magyar helyzetről beszélek, mielőtt még valaki félreértené).
A különféle jogorvoslati és fellebbezési eljárások helyett szerintem sokkal jobb megoldás a vizsgarendszert magát normálisabbá tenni, írásbelikre támaszkodva. Amerikában pl borzasztó ritka a szóbeli olyan szakoknál, amik ezt nem igénylik (a legtöbb szak ilyen), védésnél meg ilyesmiknél van, ott pedig bizottság ül, szóval nem 1 ember aznapi hangulatán múlik. A magyar egyetemi rendszer szóbeli-fetisizmusa egyrészt nem hatékony (szóbeliztetni rengeteg idő, ha normális képet akarsz kapni a diák tudásáról, nem csak egy szeletkéjéről), másrészt visszaélésekre ad alkalmat, harmadrészt a legnagyobb jóindulat mellett is heterogén skálán kalibrált (ha több oktató is vizsgáztat). Ezzel kell leszámolni, és akkor csomó dolog automatikusan megoldódik.
A bölcsészettudományi képzésre nincs rálátásom, természettudományi képzés esetén valóban hasznos lehet, ha a szóbeli számonkérés visszaszorul, és a hallgatók csak a gyakorlatok alatt és a szigorlatok alkalmával találkoznak vele. Ez a változás azonban csak akkor eredményezne objektívebb vizsgarendszert, ha az oktatók átgondolják, hogy milyen jellegű írásbeli vizsgafeladatokkal és felügyelettel lehet minimalizálni az érdemtelenül megszerzett jegyek számát, hiszen nem a hallgatók puskázási- illetve pozíciószerzési képességét kell osztályozni..
Természetesen itt is elkerülhetetlen, hogy az elvárát tudás és az azt megelőző oktatás szintje ne térjen el nagyon egymástól. Az általam (hallgatóként) átélt legnagyobb botrányt pontosan az okozta, hogy a számonkérés során elvárt információ nem volt megszerezhető az oktatás során, ami kimagaslóan magas bukási arányt eredményezett az írásbeli vizsgán.
@Géza: Erre meg az a megoldás, hogy évközben van egy csomó házi, amit kijavítva visszakapsz, és azon tökéletesen le tudod tesztelni hogy mit tudsz az anyagból, és min kell még javítanod, utóbbit átbeszélheted a szemináriumon vagy a TA fogadóóráján. A vizsgán nem érhet olyan meglepetés, hogy te teljesen mást vártál és másra keszültél.
A puskázásra pedig az a megoldás, hogy nem lexikális anyagot kész számon, hanem a kurzus során kifejlesztett képességeket, így simán adhatsz open book vizsgát is, nem ezen fog múlni. A „puskázás” fogalmát olyan oktatási rendszerekben ismerik, ahol be kell memorizálni valamit majd visszabüfögni; szerintem az ilyen kurzusok már eleve teljességgel feleslegesek.
Egy egész, koherens oktatási „technológiáról” beszélünk, ami el tud vinni egy tömegesedett felsőoktatást, és amitől a magyar felsőoktatás borzalmasan le van maradva, mind tartalom, mind módszerek tekintetében.