Másnap
Eredeti szerző: maroz
<
p style=”text-align: justify”>
Nem, nem ma van. Még azt se gondolom, hogy holnap lesz, sőt, talán egyáltalán nem is lesz. Ismertek önök olyan embert, aki egy pénteki napon berúgott és onnantól kezdve soha többet, mert ki se józanodott soha többé, az életéből hátralévő huszonegy év azzal telt el, hogy folyamatosan rátöltött? Na, valami ilyes entitásnak látom én ezt az aprócska kis kockázatközösséget itt, ebben a káeurópának gúnyolt, mámorral teli ficakjában a világnak. Sompálinkával és magyarságtudattal gargarizálunk, majd ezektől megfickósodva nagymagyarország-matricát ragasztunk a Suzukink hátuljára és erősen gondolunk valamire. Hogy mire, fogalmam sincs, pedig érdekelne. Erről szólna a poszt. Miben bízunk, miben reménykedünk? Számomra pillanatnyilag egy válasz tűnik elfogadhatónak: abban, hogy soha ne jöjjön el a másnap. Rettegünk attól a kínos pillanattól, amit a kijózanodás első percei szoknak elhozni. Amikor kezd derengeni, hogy talán mégsem volt annyira vicces ötlet beleszarni a tubába (aranyvécé!), mint amennyire részeg fejjel annak tűnt. Állunk egy nehéz éjszaka másnapján és vakarjuk elkeseredetten a fejünket: sikáljunk, próbáljunk meg valamit kezdeni a dorbéz nyomainkkal, vagy inkább hagyjuk a fenébe és töltsünk rá?
Persze vannak, akiknek ez nem kérdés, töltsünk, jóhogy, mondta Kövér László, és neki is látott egy gyerektáborban(!!!), sajtónyilvánosan pálinkázni. Majd, ehcte hángérien trádísön, öblögetni is egyet, magyarságtudatról, miről másról.
Lassan kezdem megszokni, hogy a világ esze mi vagyunk és ami tudva van a világban az ha jól van tudva, akkor az olyan, ahogyan mi tudjuk, az összes többi bűnösen rosszul van tudva és ezt a hibát nekünk helyretenni mintegy küldetésünk, azzal, ami éppen a kezünkbe kerül, karikás ostorral, lila lóbalzsammal, ezért csak egészen óvatosan vetném fel az analógiát, hogy mi lenne akkor, ha. Ha mondjuk Joe Biden, az amerikai tisztelt ház vezetője látogatna meg egy ottani gyerektábort és ott sajtónyilvánosan viszkizne egy kiadósat mit szólna hozzá az ottani közvélemény? Meg úgy egyáltalán: gyerektáborban tömény szeszesitalt promotálni. Na, de nézzük a gargarizálást:
„Legyetek mindig büszkék magyarságotokra, soha ne hagyjátok elbizonytalanítani magatokat e tekintetben! Ez a ti adományotok, örökségetek a jóistentől, amellyel gazdálkodnotok, amelyet gyarapítanotok kell!”
Örökségük a jóistentől, glutty-glutty, grrrrrrrr…, phűűű. Na mindegy, a jóisten elbírja, ennél nagyobb marhákat is elviselt és túlélt már ő, nézzük inkább ezt a gyarapítást. Ezt a folyamatot nem látom én, nagyon nem. Nem úgy általában nem látom, hanem konkrétan. Ez egy fontos kitétel, mert mifelénk az érvelés egyik csapásiránya úgy néz ki, hogy megnevezik, miszerint itt-és-itt általában működik (példák tucatjai hozhatóak, ha Svájcban működik a közvetlen demokrácia, akkor nálunk miért is ne lehessen a vizitdíjról népszavazni, ha Amerikában fel van lobogózva minden, akkor nálunk miért is ne hasonlóan, etc.), tehát helyes az, ha mi is valami hasonlót csinálunk. Vagy legalábbis valami látszatra hasonlót. A hopik esőtánca például működött. Nem úgy, hogy megeredt tőle az eső, hanem úgy, hogy a szertartás erősítette a csoporttudatot, az összetartozást és többleterőt adott a közösségnek ahhoz, hogy a munkás hétköznapokban szorgosan dolgozva, finesszel, leleménnyel mégiscsak kihozzanak valamit abból a rettenetes, sivatagos földből, ami nekik jutott. Közülünk sokan úgy gondolják, hogy a tánc bőven elég, a többi szóra sem érdemes, majd csak gyarapodik az a kurva örökség valahogyan, ha meg mégsem, akkor ráiszunk és táncolunk tovább.
Még valami olyasmit is kiszólt a pálinka Kövérből, hogy:
Tamási Áron szavait idézve beszélt arról is, hogy szüleink és az ő szüleik révén olyan szeretetet kaptunk, amin keresztül átadták azt az „örökséget, tudást, amivel az életben boldogulni lehet, amivel sikeresnek lehet lenni”.
Nem mennék bele abba, hogy hogyan szerethették, milyen szeretet kaphatott ez a mostani hatalom gyerekkorában, még az is lehet, hogy kaptak és valami más miatt váltak ennyire aljasokká, nézzünk inkább ezt a tudást, amivel az életben boldogulni lehet. Itt kéne egy picit letenni azt a pálinkáspoharat, és legalább egy fél másnapra kijózanodni, látni, hogy ez mennyire nincsen így, és eldönteni, hogy szembe merünk-e nézni ezzel a ténnyel józanon, vagy jöhet az újabb butélia ötvenfokos.
Az én szüleim szüleinek a tudása ugyan márványból volt csiszolva, de a fél zsebükben elfért. Rém egyszerű tudás volt, olyan tíz kilométeres akciórádiusszal, ugyanis akkoriban az én nagyszüleimnek körülbelül ennyi volt a világ. Ezzel, az ezen belüli változókkal kellett megtanulni kalkulálni. Persze időnként a férfiakból el-elvittek néhány tucatot ezen a képzeletbeli határon túlra is, leginkább meghalni, vagy azért, hogy aki mégis visszatért tudjon mit mesélni unalmas téli estéken a fonóban. De a lényeg, hogy az érdemi tudás tényleg erre a pár tucat négyzetkilométerre korlátozódott, és azon belül is viszonylag szűk spektrumra koncentrált. „Így fogod a kapát, úgy csapsz oda a gaznak, pofádat befogod, délre már menni fog, meglásd.” És délre már ment is. Hétéves korára úgy nagyjából már tudta is a gyerek azt, amit a szülejétől megtanulni szükséges volt, legkésőbb 14 éves korára pedig már be is fejeződött az örökség átadása, ekkor már önállóan és nyilvánosan is berúghatott a fiúgyermek, hogy a boldogságról is ejtsünk némi szót a végén. Egyszerű kor, egyszerű emberek, egyszerű, könnyen átadható tudás, akkor az lett volna a csoda, ha nem működik.
A szüleim generációjának sem volt sokkal több tudásra szüksége a boldoguláshoz, de ebben sajnos nagy szerepe volt a szocializmus nevű berúgásunknak is, amelyik azzal operált, hogy a „boldogulás” nevű fogalom definiálását magához vonta. Ott már egy picivel többet kellett tudni, például szükségessé vált az írni-olvasni és számolni tudás valamiféle igen alapszintű elsajátítása is, hiszen a kapálással ellentétben a traktorbolzni-esztergálás már megkövetelte ezt. De annyira nagyon azért nem, olyan 16-17 éves korra már zsebben is volt az összes szükséges bölcsesség, ami ahhoz kellett, hogy az emberke beálljon élete elején az esztergapad mellé és onnantól kezdve némi megszorítással ugyan, de biztosnak tűnjön számára az a bizonyos „boldogulás”. Proli megkapta a kiutalt panelt és tán még a telefonkiutalás is utoléri, ha nem basz bé valami rendszerváltás nevű izé. Amivel aztán ahogyan az várható is volt sem a szüleim sem a nagyszüleim kezdeni mit nem igazán tudott. Ergo: pusztán csak az örökségemre hagyatkozva én sem.
Egy aprócska kijózanodási pillanat volt, rövid lucidum intervallum a sok huszadik századi elmebaj után, melynek során ha picit is odafigyelünk leginkább arra kellett volna rájönnünk, hogy nincs tudás, amit továbbvihetnénk, gyarapítás céljából kifolyólag. A tíz kilométeres akciórádiuszos tudások ideje lejárt, sajnos amíg minálunk a kapálás know-howját adták át délre a csemetének, két pofonnal alátámasztva addig a világ boldogabb szegleteiben már John Deere munkagépekkel kapáltak. A nagyszüleim annyira nem tudtak semmit segíteni, úgymond tudást átadni a szüleimnek, hogy még csak a problémáik megértése sem sikerült, és ugyanez a reláció igaz rám és a szüleimre is. Egészen egyszerűen az ő tudásuk, amit a szüleiktől kaptak teljesen alkalmatlan volt arra, hogy ezt a kijózanodás pillanatában megismert bonyolult és összetett világot megértsék. Rá is ittak gyorsan, ahogyan azt Pálinka László házelnök is teszi, bár kérdéses, hogy nála tényleg volt-e lucidum intervallum.
Szóval az én személyes és nem csak személyes élettapasztalatom szerint számunkra nem nagyon volt olyan tudás, amit örökségként megkaptunk volna és valóban segítene bennünket abban, hogy a mai világban boldoguljunk, netán tán még sikeresek is legyünk. Családi örökség híján pedig nekünk magunknak kellett odaállnunk, hogy mégiscsak összecsipegessünk valamiféle tudást, felépítsünk egy egységesnek tűnő egészet, ami egyrészt segít nekünk abban a bizonyos boldogulásban, másrészt pedig lesz valami, amit mi tovább tudunk passzolni a mi örököseinknek.
Keserves egy munka ez.
Mint ha egy szekeret építene át az ember haladtában egy középkategóriás Opellá úgy, hogy a mellette elsuhanó verdákról futtában veszi le a mintát: kábé ilyen kéne legyen, munkára! Értem én, hogy eleink vicces rucikban parádéztak, halásztak-vadásztak, majd a nap végén nyílt lángon, bográcsban lebbencset főztek, pálinkától jól lerészegedtek, majd énekeltek-táncoltak, amit nevezünk ma kulturális hagyományoknak, de mi a baszást kezdjek én ezzel ma? Hol vannak a hagyomány őrzői mellett azok, akik a hagyományból merítve létrehoznak ma valamit, ami ma, most, itt segít engem abban, hogy boldoguljak-sikeresedjek? Hol van az a bizonyos gyarapítás? Ki mutatja meg, hogy a nagymagyarország-matrica viselésétől, a huszársorfaltól, a cifraszűrtől, a csűrdöngölőstől hogyan vezet el az út valami ma is használható bármihez? Pálinkamester úr, az alkoholizmust én tényleg megkaptam családi tradícióként, azt már nem kéne annyira forszérozni, ideje lenne már valami egyébről is szót ejteni. Levetkőzni ezt a huszárfixációt és inkább olyan helyekre elmenni, olyan dolgokra ráirányítani a figyelmet, amelyek konkrétan, sőt, konkrétan, mégsőtebb: KONKRÉTAN a gyarapításról szólnak. Emberekhez, akik létrehoznak valamit, valami olyasmit, amire ez a csodálatosan bonyolult és összetett világ is azt mondja, hogy no, ez már tényleg valami és ott elmondani, ott öblögetni egyet a hagyományaink fontosságáról, ott, ahol látható is a gyarapítás. Nem lennének ilyen helyek? Kötve hiszem.
De nem, ez a mi két lábon járó notábilis cefrefokolónk erre teljességgel alkalmatlan, és érzésem szerint azért, mert ő is ahhoz a generációhoz tartozik, aki úgyszintén nem kapott örökül használható tudást valamint ahhoz is kellően korlátolt és ostoba volt, hogy örökség híján ő maga szerezzen meg valami alapszintűt, egy minimálprogramot, ami mégiscsak segítené őt abban, hogy a mai, bonyolult és satöbbi világban boldoguljon és satöbbi. Nem érti a világot, nem is igazán tud benne eligazodni, ezért frusztrált, ideges, valamint permanensen igyekszik egy olyan, rég volt, talán igaz sem volt világba visszamenekülni, amiről azt gondolja, hogy kellően egyszerű ahhoz, hogy legalább azt megértse. Tény, hogy ebben az igyekezetében valóban komoly segítség a pálinka.
Viszont az is tény, hogy ide nem szeretné őt mindenki követni. Vannak, akik le szeretnék végre tenni a poharat, vagy már le is tették, és nem bánnák, ha túl lennénk már ezen a másnapon. Levakartuk az autóról a nagymagyarország-matricát, fájdalmasan szembesültünk azzal, hogy a régmúltunkból ma egy az egybe’ képtelenek vagyunk megélni, tudásunk sem a boldoguláshoz, sem a sikerességhez nem elég, fejfájásunkra benyeltünk egy levél aszpirint és kezdenénk már végre magunkkal valamit. Boldogulás, sikeresség, ilyemsik. Ja, és a kölkeink is egyre türelmetlenebbül kacsintgatnak az ő örökségük felé.
Huszársegg alatt puhított sompálinka jó lesz, gyermek? Csak hogy legyen valami haladás is.
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16520993-690dc0ae0e8f4' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16520993&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16520993-690dc0ae0e8f4&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16520993-690dc0ae0e8f4' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
én csak arra vagyok kéváncsi, de arra nagyon, hogy ama snájdig huszár(?)gyerek, aki ott laci bátyó mellett dönti magába a nagymagyar életérzést, szóval eme huszár a mellyén lévő, brezsnyev elvtársat megszégyenítő mennyiségű kitüntetéseket és medálokat mely dicső csata során tanúsított rettenthetetlenségével érdemelte ki?
(és dögöljön meg a blogmotor!)
simicska szállítja a know-how-t, + még ha most lenne valami egészségesebb parasztlázadás (ahogy nem lesz), a Kajmán-szigeteki aprópízbűl még alapíthatnak is egy Federal of Sombrandy-t, ők egész konkrétan lesz*rják a holnapot, mondjuk én nem pont cserkésztáborokban múltnám az időm így kitömve, nadehát én nem is vagyok ilyes mélydíszmagyarvérszittya.
Legalább inna rendesen, hogy meg se tudjon szólalni!
Hazaszeretet tábort nyitott meg Kövér László Zalaegerszegen.
A magyar hazaszeretet tábor azt a lehetőséget kínálja, hogy a fiatalok felfedezzék a magyar kultúra értékeit és a magukban rejlő kincseket is – fogalmazott Kövér László hétfőn Zalaegerszegen, a Magyar Hazaszeretet Tábor Egyesület zalai és muravidéki gyerekek számára szervezet táborának megnyitásakor.
A parlament elnökét Csondor Csaba, a Magyar Hazaszeretet Tábor Egyesület titkára kalauzolta körbe a Gébárti-tó partján felállított táborban. A jurták között, hagyományőrző huszárok sorfala előtt megtartott megnyitó kapcsán elmondta: hetedik éve rendeznek hasonló táborokat ezen a zalaegerszegi helyszínen.
Ősi viseletekről, mesterségekről, népdalokról és néptáncokról tanulhatnak, de a természet és a környezet megismertetése, valamint a konyhaművészet rejtelmeibe való bevezetés is programja az egy-egy hetes táboroknak.
Már megint nem egyeztettek a fiúk:
egyenlito.blog.hu/2012/07/20/orban_kedvezmenyez_a_gyarmatositoknak
tábor:
itt kerül elő a szülők felelőssége. mert addig oké, hogy Kövér László live RPG-t játszik pár huszárstatisztával, mindenkinek megvan a maga fétise. de ha a hazaszeretet tábor érdeklődés hiányában elmarad, mert a felelős szülő megválogatja, hogy hova teszi egy-két hétre a gyerkőcöt – max Laca és a huszár kisüstizik kettesben -, akkor annak van egy jelzés értéke, hogy a bullshitre senki nem kíváncsi.
hazaszeretet:
könnyen belátható, hogy hazaszeretethez nem kell tábor. Kövér László meg főleg nem. a hazát nem Kövér László miatt, hanem Kövér László ellenére szereti az egészséges ember.
múltba révedés:
ehh…
@Lasombra: Pedig szegény Kövér kenyeret is szentelt!
Jurták között, pálinkázó hagyományőrző huszárokkal….
Nekem sok szép, érdekes emlékem van a gyerekkoromról, bár a szocializmusban nem voltak hagyományőrző jurtahuszárok vagy mik.
Épp ma jutott eszembe a Lövölde tér- Szív utca sarkán az a kis cukrészda, a tulajdonosai kb 90 évesek voltak, nyáron volt 2-3 féle fagylaltjuk, télen ischler meg néha Rotchild piskóta. Kár, hogy már nincs meg.
Egyszer megtanítalak a magyar helyesírás vesszőhasználatának rejtelmeire, maroz. És majd akkor tökéletes leszel, baszki. Kurvaélet. Ja, és kösz. Addig is.
erről eszembe jutott, hátha amióta net van, a cukrászdáról is irnak valamit.. és irnak, a Moskovits bácsi cukrászdája volt
nemhogy huszár-emlékeim nincsenek a VII kerületből, de még Moskovits bácsival erősitem a magyarságom .. eláshatom magam 🙁
Attól függ, mit nevezünk boldogulásnak. Házelnökségig vinni is az, ha úgy vesszük. Ebben az országban ma így lehet boldogulni, kellő kapcsolatokkal, átgázolva mindenkin.
azért remélem mindenki értékeli, hogy Kövér magasan képzett testőrei nem ijednek már be a huszároktól.
amúgy a huszárokkal semmi gond szvsz. mondjuk meg kellene előtte nyomni az egészet egy 1848 stratégiai számítógépes játékkal vagy ilyesmikkel, ha ezt a brandet fel akarnák futtatni. Nem vikingek, nem Harry Potter, ki kéne találni, de ez tudna oké lenni. A probléma, hogy ilyen helyeken a helyi Harry Potter Egyesület elnöke szokott beszélni, nem az országos Huszárklub… akarom mondani a magyar ogy elnöke.
(és mivel ez pont Köteles Laci, hát természetesen hülyeségeket)
Namondjuk, ha ez ilyen magyarkodos, nyeregpuhitos, dekurvanagynepvagyunkmi tabor volt, akkor annak szinvonalan, az ott nyaralo gyerekek csaladi retardaltsagan ez a balfasz nem osztott, nem szorzott.
Kecskemét óta tudjuk, hogy az nem is huszár ( mer’hogy :…huszár kard nélkül ….! ) Ha meg nem, akkor a kupicába is kakajó lehet, a kövérbe meg szar. Kommunikáció az egész, barátaim !!
foglajjuk vissza trianont !!!!
O. K. Maroz, csak tudod, kéne egy olyan hatalom, amely napi gyakorlattá tenné mindazt, amiről írsz. mert amíg a hatalom (hatalmak) más (pálinkás) logika alapján dolgoznak, és itt minden hatalom a hatalomé, addig az elveidből nem lesz általános társadalmi gyakorlat!
Kösz! Ez jó volt!
Kellemes további bódulást vagy kijózanodást! Kinek mit.
@piefke: hatalom? semmiféle hatalomra nincs szükség ehhez, ehhez józan, szorgos, tanulni és keményen dolgozni akaró egyénekre van szükség nagy mennyiségben akik képesek piaci és civil önszerveződésre, és egyenként és együtt is képesek jelentős teljesítményre, legyen szó fejlesztésről, üzleti menedzsmentről, kultúráról, kontrollról. a ‘hatalom’ meg elmehet a jó picsába, vagy ha nem akar, akkor beállhat alázatosan támogatónak. amit kezdhetne azzal, hogy jól összezsugorítja magát, a megtartott alaptevékenységeit pedig sokkal hatékonyabban és professzionálisabban végzi. kicsi, erős állam.
@tyderr: volt 1848 stratégiai játék, úgy talán 6-8 éve dobhatta internetre a Zoktatási Minisztérium. mondjuk a kor szintjéhez képest gyengécske grafikával, meg a felváltott lépegetés is kicsit avítt, de legalább nem lövöldözős játék volt.
bennem csak pár kérdés merül fel láncolatilag, tételesen:
1, ha gyerekeknek szól a tábor, akkor miért jó az, ha a házelnök olyan dolgot csinál nyilvánosan, ami a táborozók számára (ti. 18 év alatti alkoholfogyasztás) törvényileg tiltott?
2, ha már pálinka: ha majd a fiatalok felnőnek, akkor csak a kisüstit lesz-e hazafias dolog inni, vagy (megfelelő anyagi helyzet híján) a kommersz PéterPál is engedélyezett lesz?
3, de egyébként ennyiből miért nem bort kóstoltak? az nem magyaros? Tokajt, a Balaton-felvidéket, a soproni és egri borvidéket a szlovákoktól, a villányi régiót a szerbektől csak elfoglaltuk?
Ismerek olyan kedves vezetőt, aki ma már ott tart, hogy a kólától is iszonyú baromságokat tud mondani.
Jó cikk, de nem értek egyet teljesen a mondanivalójával.
Nekem szüleim diplomások, de egyetlen nagyszülőm sem jutott tovább a 6-8 általánosnál. És mégis azt kell mondjam, igenis kaptak sok hasznosat otthon, ahogy én is szüleimtől később, és ennek nem mond az sem ellent, hogy csak amit egy hét alatt megtanultak egyetemen, az több volt, mint amit nagyszüleim a 8 általános alatt. Mert igenis lehetett a műveletlen, tanulatlan szülőktől is tanulni, és sok mindent ma is hasznosítani lehet abból a tudásból, meg persze van amit nem. Csak ezek a dolgok sokszor nem annyira triviálisak, egy részük tudat alatti.
A gond szerintem inkább ott kezdődik, hogy sokan tényleg nem akarnak ehhez hozzátenni. Márpedig nekem sokkal többet kell hozzátennem ma a szüleimtől és az iskolákból tanultakhoz, mint anno szüleimnek kellett, mert ma a versenyszférában sokkal több kell mint a diploma, és többel kell több, mint anno a diploma volt a 8 általánoshoz képest. De ettől még nem mondom azt, hogy szüleimtől ne tanultam volna semmi lényegeset, mert ez nem igaz.
@slowmotion:
Jaj, de azt a hazaáruló liberálbolsevikzsidó Magyar Bálint minisztériuma tette ki és fizette ki a fejlesztőknek… Ide nemzeti 1848-as stratégia játék kell… 🙂
@Belagezapista: Nem értettél meg egészen pontosan.
Arról beszéltem, hogy ők azért nem tudtak nekem/nekünk komolyabban segíteni, mert amivel ők rendelkeztek, az édeskevés volt ahhoz, hogy azzal érdemben én is elboldoguljak. Nem mondom hogy semmi, de nagyon sokat kellett hozzátenni, és azt nekem kellett valahonnan összeszednem, és ebben – finoman szólva – az állam, a társadalom nem annyira támogatott.
Mondhatnám most a morális tartást, de még az sem teljesen igaz. A gyerek, pláne egy vásott parasztgyerek nem annyira tiszteli a tulajdont, így volt, amikor én is vagy tíz cső zsenge kukoricával állítottam haza, persze egyből kérdőre vontak, hogy honnan? elmondtam, hogy innen és innen. Mire kaptam egy sallert, hogy többet ilyet soha ne tegyek, mert az a Károly bátya fődje, ha zsenge kukorica kell, akkor ott van srévizavé vele a téeszé, na, abból szabad lopni!
A generációs szakadékra pedig én szinte minden nap gondolni kényszerülök, hiszen hozzám naponta többször is fordulnak a saját porontyaim rafináltabbnál rafináltabb kérdésekkel, sűrűn kikérik a véleményem, tanácsot is szokásuk időnként kérni, és én ilyenkor döbbenek rá, hogy én értem az ő problémáikat, hozzá tudok érdemben szólni, a tanácsaim többnyire használhatóak, ésatöbbi, ezzel szemben én anno nem fordulhattam hasonlókkal a saját szüleimhez, mert többnyire még magát a kérdést sem értették volna meg.
@maroz:
„Arról beszéltem, hogy ők azért nem tudtak nekem/nekünk komolyabban segíteni, mert amivel ők rendelkeztek, az édeskevés volt ahhoz, hogy azzal érdemben én is elboldoguljak. Nem mondom hogy semmi, de nagyon sokat kellett hozzátenni, és azt nekem kellett valahonnan összeszednem, és ebben – finoman szólva – az állam, a társadalom nem annyira támogatott. „
Lehet hogy félreértem, de te ennél kicsit erősebben fogalmaztál, nekem úgy jött át, hogy nagyságrendekkel több amit hozzá kellett tenned, mint amit tanultál. Én ezzel nem értek egyet.
@Belagezapista: Jó, de mivel nem értesz egyet?
Ezek az én élettapasztalataim, a személyes és nem csak a személyes, és ez akkor is így van, ha te ezzel nem értesz egyet. És valóban, tényleg nagyságrendekkel. 🙂
@maroz:
Én úgy gondolom, hogy a legtöbb tanult dolog, amit szüleinktől tanulunk jelentéktelennek tűnik, de valójában sokkal nagyobb befolyással van az életünkre, mint gondolnánk. És ezért gondolom, hogy te alábecsülöd ezeket dolgokat azzal szemben amit később elértél magadtól.
@Belagezapista: Van egy csomó személyiségjegy és életvezetési stratégia amire főleg a család szocializál (és normálisabb országokban az iskolarendszer is), és ezek tényleg fontosak a munkaerőpiaci (és tágabb értelemben gazdasági) sikerességhez, ugyanakkor a munkaerőpiacon releváns tudást a többség az oktatási rendszerből kapja. A gond az hogy Magyarországon, mint azt maroz is leírja a posztban, széles rétegeknek hiányzik az első kategóriába tartozó releváns kulturális tőkéje, nincs nagyon mit továbbadni, és a probléma újratermelődik mert az iskolarendszerünk se nagyon hatékony ezen a téren. Marad valamiféle imitációs tanulás minták alapján, hátha ez segít hosszútávon, wishful thinking off, de ez nagyon lassú. Ha a te családod kivétel akkor örülj neki és köszönd meg nekik, de attól még a poszt fájóan relevánsan karakterizálja a helyzetet.
@Belagezapista: Ismétlem, én nem általánosan és elviekben mondtam azt, amit, hanem a saját és a környezetem-korosztályom megfigyeléseit, élettapasztalatát írtam le.
Én szinte soha nem fordulhattam információért, tanácsért, útmutatásért a szüleimhez ha ilyesmikre adódott szükségem, mert azokról a kérdésekről, amelyekkel az én generációmnak óhatatlanul foglalkozni kellett nekik még csak fogalmaik sem voltak. És ez az én környezetemben eléggé általános volt. Az övék egy olyan világ volt, arra épült, hogy el kell az elején sajátítani többnyire teljesen mechanikusan azt a kevéske tudást, és ezzel kész is, annyi elég egész életre, többé már nem is kell foglalkozni azzal, hogy mi van a világban. És ne érts félre, ebben részemről egy centi szemrehányás nincs, csak a szomorkodás azon, hogy így alakult a világ.
No meg, amint már azt is írtam, a tényleges különbség most tudatosul bennem, amikor én vagyok masszívan szülő. Látom, hogy mennyire összehasonlíthatatlanul könnyebb az én gyerekeimnek úgy, hogy csak lekurjantanak a szobájukból és már kapják is a választ a kérdésükre. Mert én összegyűjtöttem keserves munkával valamit, amit ők már tényleg „hagyomány”-ként vihetnek tovább, és tényleg segíteni fogja (egészen konkrétan: segíti is) őket a boldogulásban és a sikeressé válásban, és abban is biztos vagyok, hogy ők mindezt a „hagyomány”-t nem csak hogy továbbviszik, hanem bővíteni is fogják, tehát a leendő unokáimnak még annál is jobb lesz, mint a gyerekeimnek. Időnként (sűrűn) elmerengek azon, hogy hol tarthatnánk most, ha annak idején én is egy működőképes „hagyomány”-t kapok otthonról, és nem nekem magamnak kell a közel nulláról összelegóznom.
@tollaszerge:
Én annyira nem érzem, hogy ritka kivétel lennék. Meg persze vannak fokozatok, gondoljunk csak a cigányokra, többségük éppen azért nem jut előbbre, mert katasztrófa, amit otthon kaptak, hozzájuk képest maroz is sokat kaphatott otthon.
@maroz:
Így már jobban érthető. Én valószínűleg nálad sokkal többet kaptam otthonról ahhoz, ami a mai világban kell. Bár nekem mondjuk vannak vitáim szüleimmel ma is ilyen téren, mert azért vannak dolgok, amikben náluk a régi beidegződések működnek, de azért 90%-ban már gyerekkoromban is jól látták a rendszerváltás utáni világot.
„Időnként (sűrűn) elmerengek azon, hogy hol tarthatnánk most, ha annak idején én is egy működőképes „hagyomány”-t kapok otthonról, és nem nekem magamnak kell a közel nulláról összelegóznom. „
Az is lehet, hogy sehol, mert érdekes módon körülöttem éppen azok a legsikeresebbek, akiknek a szülei ilyen téren semmit sem adtak nekik, és maguk ollózták össze. Eszméletlen sok sikeres szülőnek van úgymond semmirekellő gyereke.