Nem akarjuk! — a kettős állampolgárságot

Eredeti szerző: Pásztörperc

Nagyon jó beszéd volt. Megfontoltam, megrágtam, és másodszor meg harmadszor is arra jutottam, hogy maradéktalanul egyetértek vele — koncepciójával és részleteivel is. A szónok az ülésteremben szokatlan, mondhatni vaslogikával, de ugyanakkor szellemesen és gunyorosan elemezte témáját: a határon túli magyaroknak megadni kívánt kettős állampolgárság intézményét. A témát sok oldalról megvilágítva mutatott rá arra, mennyire kártékony is az. Fő gondolata az volt, hogy a képviselőket és közvetve a kormányt is azért választjuk, hogy jól gazdálkodjon közösen összeadott pénzünkkel. Roppantul helytelen tehát, ha olyanoknak adunk választójogot, akik nem adják a pénzt, csak venni akarnak belőle — más szóval, akik nem Magyarországon adóalanyok.

Kitűnő szónoki teljesítmény volt, és engem, aki akkor még aktívan politizáltam szoci színekben, evett a sárga irígység: miért nincs nálunk senki, aki ezt akárcsak fele így tudná? Miért nincs az egész szerencsétlen frakcióban senki, aki vállalna bármilyen, mégoly icike-picike konfliktust is, felemelné a fejét, és szépen, tagoltan belemondaná az előterjesztő szemébe, hogy nem igaz? NEM IGAZ! Tanítani kéne ezt a beszédet, de sajnos, még csak föllelnem se sikerült (pedig kerestem, órákig). De hát ebben az első parlamenti ciklusban az elektronikus adatnyilvántartás se volt erősségünk: nem tudom, egyáltalán megvan-e valahol digitálisan. De ezért emlékezzünk rá, mert megéri: az akkor még csupa nagybetűs FIDESZ vezérszónoka mondta a javaslat általános vitájában. Orbán Viktor. És igaza volt, teljesen.

Nem igaz, hogy kulturális közösségünk erősítésének, együvé tartozásunk szimbolikus és jogilag formalizált kifejezésének akárcsak szimbolikus eszköze is lehet, ha állampolgárságot adunk határon túl élő magyar testvéreinknek — egész egyszerűen nem igaz. Kulturális együvé tartozásunkat kulturális kapcsolatrendszerünk erősítésével, közös kultúránk ápolásával és gyarapításával erősíthetjük, és ennek semmi köze az állampolgársághoz. Az állampolgársánggal nem jár semmiféle kulturális többlet. Az állampolgársággal három dolog jár:

1. tizenhétféle (alapvetően szociális, illetve egészségügyi) ellátás;

2. választójog;

3. konzuli képviselet külföldön.

Akik állampolgárságot akarnak adni határon túli magyar testvéreinknek, ezt akarják nekik adni. Az üzenet, az üzlet tiszta és világos: kaptok pénzt a belföldiek adójából, tehát legyetek hálásak, és szavazzatok ránk! Amikor a legutóbbi népszavazás előtt ezt Mikola István (egyes-egyedül őszintén) ki is mondta, akkor nagyon gyorsan nagyon háttérbe szorították; nem is került elő a süllyesztőből mindmáig. Méghozzá azért nem, mert nemcsak ez az üzlet tiszta és világos, hanem az is, hogy ez az üzlet aljas. Aljas, aki felkínálja, aljas, aki keresztülviszi, aljas, aki elfogadja. Márpedig ez nagyon nem fér össze semmiféle hirdetett „erkölcsi” fölénnyel. Hát nem.

A népszavazáson pedig mi, (belföldi) magyarok nem adtuk meg a többséget a kettős állampolgárságot követelőknek, pedig az ellen nem kampányolt senki. A szocik szokás szerint elgyávultak (egy újabb konfliktus elől futottak meg), és „lelkiismeretünkre bízták” a dolgot, a magukat „nemzeti” szocialista irányba pozícionálók (mindenek előtt Szili Kati) pedig egyenesen felkarolták az ötletet. És mégis: mi, magyarok tömegesen szavaztunk nemmel — tűrve, hogy az aljasságot kiötlők és erőltetők ránk kiabáljanak kígyót-békát, és elszenvedve, hogy a mi érveinket ne jelentessék meg sehol. De hát nagyon sokan voltunk, még ha magunkra hagyatva is.

Azóta valószínűleg még többen vagyunk. Egyre többen érezzük úgy, hogy nem jól sáfárkodnak az adónkkal — no de hiszen ippeg ezért kergettük el a Gyurcsány-Bajnai vonalat. És most azt kell látnunk, hogy az újak eleve azzal kezdik, hogy kiveszik a pénzt a kezünkből, és szavazatokat akarnak vásárolni vele. Ha most lenne népszavazás a kettős állampolgárságról, alighanem elsöprő többséggel utasítanánk el, és arany betűkkel vésetnénk kandallónk fölé a nevét annak, aki ezt lehetővé tenné nekünk.

Tehát nem teszi ezt meg nekünk senki. A szocik odáig züllöttek, hogy most már kimondottan megszavazzák a törvényt. Annyira nem mernek már felvállani semmilyen konfliktust, hogy inkább hagynak cserben mintegy három millió választópolgárt, minthogy csúnyán nézzenek rájuk a szomszéd padokból. Nem próbálnak hitelesen politizálni, nem próbálnak senkivel, semmiben szembefordulni. Fordulnak ők, csak befelé. Aztán elosztják egymás között a megmaradt pozíciókat, és tovább fúrják egymást a kedvezőbb újraosztásért.

Végtére is a maguk módján igazuk van: ők bent maradtak a pixisben. A négy év biztos: megéri hát egy kicsit pedálozni azért, hogy ne csak biztos, de nyugodt is legyen.

<

p style=”text-align: justify”>Ki fognak halni. De mi lesz velünk addig?

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16517326-6ae174667cdf5' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16517326&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16517326-6ae174667cdf5&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16517326-6ae174667cdf5' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>