Alámosás

Eredeti szerző: Pásztörperc

Kedves Olvtársak!

Ennek a műnek a szerzője nem én vagyok, hanem kiski kollég. Technikai okokból úgy alakult, hogy én teszem föl ide, de az ő nevében:

<

p style=”text-align: justify”>Pasteur/c

Amikor terveznek egy műtárgyat, mint egy iszaptározó, mérnökök dolgoznak az ügyön. A mérnök alapvetően gondos ember. De mert a mérnökök közt is akad trehány, sőt buta, gondatlan és felelőtlen is, a gondos és felelős mérnökök alkottak egy olyan szabályrendszert, amit minden mérnöknek be kell tartania.

Amikor tehát egy mérnököt megbíznak egy tározó tervezésével, előveszi a szabályrendszert, és nekiáll végigmenni az előírt lépéseken. Az effektív tervezést előkészítés előzi meg. Ennek is van sok lépése, de minket ebből csak az érdekel, hogy meg kell vizsgálni, milyen talajra akarunk ilyen komoly súlyt ráhelyezni.

Ezt a következőképpen csinálják mérnökék. Kiszámolják, mekkora teher fog nehezedni a talajra. Ez könnyű: tudjuk hogy mekkora az építendő és tárolandó anyag sűrűsége és mérete. (Pongyola megközelítés: a tározót a tárolandó anyag bent tartására tervezik, tehát ehhez nem kell még a talaj ismerete.) Azt is tudjuk, hogy egy bizonyos terhelés milyen mélységig érezteti a hatását. Egyszerűen elképzelhető: építsünk egy homokdombot, és abba fúrjunk vízszintesen egy lukat. Aztán tegyünk a domb tetejére egy betonkockát. Ha a lukat a domb tetejéhez közel fúrtuk, beomlik. Ha az aljához közel, nem omlik be. A mi betonkockánk által okozott terhelés eloszlott, „átboltozódott”.

Tehát a mérnök kiadja a feladatot: talajmechanikai vizsgálatot rendel. A földtudósok ilyenkor kivonulnak a helyszínre, és nekiállnak lukakat fúrni – az előzetes feltételezések szerinti átboltozódási határig. A fúrt lukakból kiszedik a mintát. Ezt magmintának nevezik, mert pontosan olyan állapotban van, mint amikor még lent a föld mélyében volt. A magmintát azonnal becsomagolják vízhatlanul. (Izé… Szóval hát: kotont húznak rá.) A magmintákat aztán elviszik a laborba, beteszik egy vízzel telt tartályba, és elkezdik növelni a víz nyomását. Mint tudjuk, a víz összenyomhatatlan, tehát a minta pont úgy fog viselkedni, mintha ki se vettük volna a talajból, ahol szintén nem tudna mondjuk oldalirányban szétesni. Amikor aztán a minta szerkezete összeroppan, a mérnök megkapta az adott talaj teherbíró képességét.

Talaj néven itt ne azt képzeljük el, amit a földfelszínen látunk. Különböző mélységekben egymás alatt különféle anyagféleségek vannak. Fent a humusz, mi ezt látjuk. De lentebb lehet márga, lösz, agyag, iszap, kavics, homokkő, mészkő, gránit stb. Ezek közül sok vízzel telített, sok meg nem. Amikor a talajtanászok egy ilyen területre kimennek, sok lukat fúrnak, és mérik, melyik fúrásban melyik talajfajta milyen mélységben váltja a másikat. Aztán ezt jól megrajzolják a manapság divatos 3D-ben, és ezzel megkapják az adott terület rétegszelvényét. Most már pontosan tudja a mérnök, hogy minek a tetejére épít, és azt is, hogy az mekkora terhelést bír el.

És ezek után tervezi meg a műtárgyat. Ami szépen áll és működik az idők végezetéig. Illetve hát, nem addig, mert addig semmi sem működik. Az emberi építmények főleg nem. A földrengés, a szél, a jég, a villámlás, de még a baktériumok, a növények és a víz is mind-mind azért vannak, hogy tönkretegyék az ember készítményeit.

Ezek közül a mérnökök a vizet szeretik legjobban. A víz az entrópia éllovasa. Mert mozog. Mindenhova bemegy. És mindig mozog. A talajban lévő vizek is mozognak. Mozog, folyik a talajvíz, mozognak a rétegvizek. Leginkább arra, amerre úri kedvük tartja. Erre mondták anno az építészek, hogy egy vízépítő mérnöknek csak annyit kell tudnia, hogy a víz lefelé folyik. Viszont ezt a víz magától is tudja, ergo a vízépítők képzését akár meg is spórolhatnánk.

Nos, igen. A víz főként lefelé folyik. De amikor akadályba ütközik, akkor hisztizni kezd. Örvényeket csinál. Kis mikroörvénykéket. És nekiáll megenni az útjában lévő anyagot. Mert nem csak mozog, de remek oldószer is. Mindenből kimossa a könnyebben oldható anyagokat, kiszakítja a kevésbé szilárd részecskéket. Ezzel nem jut sokkal előbbre, viszont ráér. Évente egy milliméter? Belefér. Lassan, de biztosan bármilyen kőzeten átrágja magát. Csinál belőle szivacsot. A felszínen meg békésen elvan minden anélkül, hogy észre lehetne venni. Mert: a víz összenyomhatatlan. Amíg benne van a szivacsban, addig ez a porózus kőzet pont olyan szilárd és teherbíró, mint azelőtt, hogy a vízzel találkozott volna.

Amint azonban a víz kijut ebből a kőzetből, a szivacs összenyomódik. Összenyomódás közben kiszorítja magából a vizet. Azt ugye mindenki tudja, hogy a megfelelő nyomású vízsugárral acélt lehet vágni. Követ meg pláne. Hát kérem, ilyenkor olyan nyomással préselődik ki a kőzetből a víz, hogy szanaszét vágja a körülötte lévő struktúrákat. A terhelés hatására tehát úgy zuhan magába a talaj, mintha ott se lett volna.

És most nézzünk szét a tározó betongátján! Ha egy negyven méteres szakaszon mosta alá a víz a területet, akkor e felett a terület felett minimum 40 000 tonna gátanyag volt. Amint ennek az alátámasztása megszűnt, a gátunk olyanná vált, mint egy híd. A két szélső alátámasztási ponton a gát keresztmetszetében lévő anyagnak kellett volna elbírnia ennek a 40 000 tonnának a felét-felét. A képek azt mutatják, hogy nem bírta el. Lustaságomból (és egy csomó alapadat hiányában) nem számolom ki, milyen nyíróerőt kellett volna elviselnie ennek a kohósalak-betontömbnek, de azt látjuk, hogy nem bírta. Nem erre tervezték, na. A másik oldalon valószínűleg több tartás maradt a talajban, mert ott nem szakadt le függőlegesen a gát, hanem a lebillenő másik oldal törte le.

Nehezen tudok elképzelni mást, mint hogy alámosta a víz a gátat. Túl nagy erők kellettek ennek a műtárgynak a megmozdításához, és ekkora erők semmi másban nem voltak a közelben, csak magában a gátban. Maga a gát volt az erő, ahogy a helyi érdekeltségű vezérigazgató is mondta. És erre nem lehet felkészülni. Ez ellen nincs védelem. Hacsak az nem, hogy nem építünk az emberek feje fölé sok millió köbméter életveszélyes anyagot tartalmazó tartályokat, hanem vállalva a költségeket, a föld felszíne alá mélyesztjük, netán a dombtető helyett a völgyben építjük fel őket.

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16517117-6ab3c9eb92220' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16517117&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16517117-6ab3c9eb92220&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16517117-6ab3c9eb92220' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>