A magyar foci utolsó nagy korszaka – Az előzmények I.
Eredeti szerző: szempontpuska
<
p style=”text-align: justify”>Eheti posztunkban megszakítjuk a sorozat eddigi tér-idő kontinuumát 🙂 és – az olvasótábor nem kis nyomásának eleget téve – most visszalépünk a nagy korszak előzményeihez. Olvtársunk, jabka vállalkozott a kihívásnak eleget tenni. Jegyzete egyszersmind annak előrevetítése is, mihez kezdhetünk, ha egyszer eljutunk a futballtörténeti sorozatunk – lassan már karnyújtásnyira lévő – végéhez…
A magyar foci utolsó nagy korszaka, avagy a korszak kezdete (1976)
BEVEZETÉS
Amikor a sorozat első része még csak születőfélben volt, úgy tűnt, hogy ki lehet tárgyalni a korszakot a magyar válogatott három eddigi utolsó világbajnoki részvételét felölelő szűk nyolc esztendő eseményeinek taglalásával. Ám ahogy az emberek olvasták a részeket és sorra jöttek a kommentek, kiderült, hogy nemcsak igény mutatkozik néhány korábbi esztendő felelevenítésére, hanem szükséges is visszatekinteni egy nyúlfarknyit régebbre, hiszen ez is szükséges annak megértéséhez, mi és miért történt labdarúgásunk utolsó, valóban nagy korszakában.
Ráadásul a főszereplők között bőven van átfedés, hiszen a két, kudarccal végződött világbajnoki selejtező sorozat után, ebben az évben kezdett kialakulni annak a csapatnak a gerince, amely majd’ tizenkét esztendő után az argentínai Mundialon végre újra megmutathatja magát a világnak!
Jöjjön hát 1976, amikor öt csapatunk indulhatott a nemzetközi kupákban, amikor tíz meccset játszott és veretlen maradt a válogatott, ja! És majdnem elfelejtettem; amikor nyolc év után újra bajnok lett a Fradi…
Ahhoz, hogy úgy istenigazából megértsük, hol is tartott a magyar labdarúgás 1976-ban, egy rövid gondolat erejéig vissza kell még egy kicsit mennünk az időben. Egészen pontosan 1973. június 13-ig, amikor egy bizonyos Ralf Edström nevű svéd csatár fejesével 3:3-ra végződött a Népstadionban – 80.000 borzalmasan szomorú szurkoló előtt – az a világbajnoki selejtező, amelyen nekünk mindenképpen nyernünk kellett volna a továbbjutáshoz. Így már a második világbajnokság rendezték nélkülünk – az 1970-es mexikói után az 1974-ben Nyugat-Németországban megrendezett világeseményt is semleges szemlélőként nézhették a magyar szurkolók.
Ezt már tényleg nem nézhette tétlenül az MLSZ akkori vezetése. A két vb selejtezős bukás valamint egy „Lötyögés a semmibe” címmel a Népsportban megjelent írás – amely egy élvonalbeli csapat edzéséről volt hivatott tudósítani – nem beszélve Végh Antal „Miért beteg a magyar futball” című alapművének elolvasásáról – kiverte a biztosítékot a még mindig Puskásék, esetleg Alberték dicsőségét visszasíró hazai futballközvéleménynél. A honi futballszövetség tehát lépéskényszerbe került és arra az álláspontra jutott akkoriban, hogy a kudarcok oka elsősorban a magyar labdarúgók edzettségi állapotában keresendő, jelesül a mieinket a válogatott, illetve a nemzetközi kupameccseken főleg erőnlétben múlták felül a riválisok. Ennek a megállapításnak pedig nem kevés igazságtartalma volt. Így aztán az új MLSZ elnök, Kutas István – a magyar futball valóságos diktátoraként – bevezette az úgynevezett követelményrendszert, amelynek fő attrakciója a lóversenypályán évente megrendezett hosszútávfutó verseny volt.
Bár ezzel az egyedülálló kezdeményezéssel sok pengés játékos vált nevetség tárgyává, amikor méterekkel lemaradt atlétikus felépítésű társaik mögött, azért az intézkedésnek – valljuk meg – voltak pozitív hatásai. 1974-től az NB I mérkőzései nagyobb iramúvá, élvezetesebbé váltak, a közönség hamar visszatalált a lelátókra és a követelményrendszert magáévá tevő Dalnoki Jenő irányításával, a Ferencváros rengeteget futó csikócsapata 1975-ben eljutott a Kupagyőztesek Európa Kupája fináléjába, ahol csak a bombaerős Dinamo Kijev együttese parancsolt végül megálljt a zöld fehérek menetelésének.
Persze nem maradhatott ki az átalakításból a válogatott csapat sem, amelynek két vb selejtezős kudarca miatt kezdődött el minden olyan intézkedés, melynek folyományaként tulajdonképpen elkezdődhetett a magyar foci mai napig utolsó nagy korszaka. Először a kissé már öregecskedő, egykori szupersztárok – mint például Bene – lettek kegyvesztettek. Albert ugyebár 1974-ben végleg szögre akasztotta a stoplist, a briliáns technikai képességekkel megáldott, de keveset futó és nem éppen profi életvitelt folytató játékosok – talán még sok olvasónk emlékszik Kocsis Lajosra – szintén kikerültek a nagyválogatott keretéből.
Baróti, a történelem és a kapusok átka
A tények: 1930 óta sok víz folyt le a Dunán, többek között 18 foci VB-t is rendeztek. Magyarország válogatottja pontosan a felén szerepelt.
A kilenc fellépés 6 kapitány nevéhez kötődik:
Nádas Ödön (34), Dietz Károly (38), Sebes Gusztáv (54),Mészöly Kálmán (82), Mezey György (86) egy-egy VB-re jutottak el a csapattal.
Baróti Lajos négyre.
Első és utolsó világbajnoki fellépése közt 20 év telt el, 117-szer ült a kispadon, ott volt az 50-es, 60-as és 70-es évek nagy versenyein is. Kapitányként 62 győzelem mellett 28 vereséget jegyzett.
Csikóévek (1928-48)
Játékosként a Szegedet erősítette, 14 évesen szerződtették – 1928-at írtunk…
Fedezetet játszott, még a válogatók szeme is megakadt rajta, 1939-ben és 41-ben egy-egy alkalommal szerepelt a nemzeti együttesben.
Aztán jött a háború, a behívó, a front és a hadifogság-1946-ben került haza…
A Győr szerződtette, jól is ment a játék úgy 2 évig, míg egy ostravai barátságos meccsen a kapussal ütközve lábát nem törte.
Így került pár hónapra rá – 34 évesen -az ETO kispadjára.
A klubedző (1948-57)
1948-tól 52-ig edzősködött Győrött, többször voltak a vidék legjobbjai.
Talán tovább is maradhatott volna, ha egy meccs után nem küldi ki az öltözőből a játékosokkal üvöltöző gyári nagyfőnököt. Azonnal felmondtak neki.
Így került Pestre, egy kiscsapatnál tett egyéves kitérő után szerződtette a Vasas. A kor nagycsapatai (Honvéd, MTK) mellett is feltűnést keltett az akkori angyalföldi gárda. Illovszky, Csordás, Szilágyi, Sárosi, Berendi és Bundzsák-nagyon sokszoros válogatottak lehettek volna, ha nem épp az Aranycsapat korát éljük.
Baróti irányításával így is nyertek Magyar Népköztársasági Kupát a Puskás-féle Honvéd ellen, két alkalommal szerezték meg a Közép-Európa Kupát, másodikra 100.000 néző előtt 9-2 verve a bécsi Rapidot.
57-ben lettek bajnokok.
Különös év volt, három szempontból is.
1. 43 évesen mesteredző lett.
2. A Vasas bajnoki vacsoráján Kádár megkérdezte tőle, mit szeretne? „A bátyám, Baróti Dezső irodalomtörténész 56 miatt börtönben ül, szeretnénk gyakrabban látogatni” Baróti Dezső kikerült a börtönből… kutathatott tovább, csak tanítani nem engedték.
3. Pártutasításra szövetségi kapitány lett, bár nem nagyon akarta, megszerette a Vasast.
Az első kapitányság (1957-66)
58-ban Svédország rendezte a VB-t, a magyar csapat a lassan kiöregedő Aranycsapat maradék klasszisaira (Grosics, Bozsik, Hidegkuti és a bajnok Vasasra (Sárosi, Berendi, Bundzsák) épült.
A lelátókon emigráns magyarok tüntettek a csapat ellen.
Idehaza azidőtájt végezték ki Nagy Imrét és társait.
A csapat 4:0-ra verte Mexikót, 1:1-et játszott a walesiekkel és 2:1-re kikapott a házigazda, végül döntőig jutó svédektől.
Az akkori kiírás szerint megismételt meccset kellett játszani a walesiekkel, egy rossz pillanatban Grosics és Sárosi, a balhátvéd nem értett szót és gólt kaptunk.
Baróti beadta a lemondását – nem fogadták el.
59 és 62 között fokozatosan alakult ki az új nagycsapat. Még mindig Grosics védett, a hátvédsorban a villámgyors Mátrai mellett kezdetben az elképesztő futóteljesítményekre képes Sipos Ferenc (a Tüdő), később az „egekbe ugróan fejelő” Mészöly, elöl a sokadvirágzását élő, harcos és szellemes Sándor Csikar, két nagytehetségű fiatal: Göröcs János és Albert Flórián, a nagy bombázó Tichy Lajos és a szorgalmas, precíz balszélső, Fenyvesi dr.
A 62-es chilei VB-re simán kijutott a csapat, a keletnémet és a holland válogatott nem jelentett akadályt a selejtezőkön.
A csoport nem tűnt túl könnyűnek, a bulgár futballt ugyan még nem jegyezték, de Anglia és Argentína, hát…
Szellemes játékkal győztünk az angolok ellen, 6:1-re vertük szegény bulgárokat, kicsit tartalékosan is kibírtuk 0:0-al a hatalmas argentin nyomást.
Ott voltunk a 8 között.
Csehszlovákia ellen estünk ki. Vilem Schroif, a kapusuk kb.olyasmit produkált azon a VB-n, mint Oliver Kahn 2002-ben, kivédte a Puskással felálló spanyolok, a világbajnok brazilok szemét is.
Meg a mienket.
A pálya szinte felborult, annyit támadott és lőtt a magyar csapat – Tichy elképesztő szabadrúgása bentről jött ki, nem adta meg a bíró…
A gólt szokásos módon kaptuk: Grosics lest reklamált a bírónál és késve indult.
Baróti később mindig azt mondta: ez volt a legjobb csapata. És mindig hozzátette: nem volt szerencséje a kapusaival.
64-ben a válogatott sorra győzte le a walesi, keletnémet és francia csapatokat – így kerültünk az akkori EB négyes döntőjébe.
Akkor már Szentmihályi védett, elöl Bene villogott Alberték mellett, az MTK-s Nagy István és a Fradiban még a hetvenes években is játszó Rákosi Gyula rakkolt.
A spanyol válogatott ellen Madridban (!) jó eséllyel lépett pályára a döntőbe jutásért a csapat. Ezúttal nem a mi kapusunkon múlt az egygólos vereség: Bene haláláig emlegette, hogy 3-szor vezethette a labdát szemtől-szembe a spanyol kapura. Nem jött be.
A bronzmeccsre Baróti fiatalokat dobott be: Farkas Jánost, Varga Zoltánt, Novákot és Ihászt-megverték a dánokat.
Az EB-bronz kudarcnak számított itthon… Akkor.
66-ban az angliai VB gyilkos csoportot hozott. Bulgár barátaink mellé a világbajnok brazilokat és a BEK-győztes Benficára épülő, Eusebio irányította portugálokat.
Utóbbiak ellen Szentmihályi fogott ki rossz napot, a csapat szép játéka nem tudta ellensúlyozni a kapushibákat.
A brazilok ellen már Gelei védett, a tatabányai Szepesi levette Garrinchát a pályáról, Bene, Farkas és Albert egymást múlták felül – a csatársor átlaga az angol szaklap szerint 9,87 volt…
Legyőztük Bulgáriát-ismét a 8 között voltunk.
Most a szovjetekkel nem bírtunk, rúgtunk luftot a kapu torkában, ráadásul mindjárt az elején ezúttal Gelei – megint a kapus! – hibázott.
Baróti dühében a BBC mikrofonjába mondta be, hogy elege van, lemond.
Így ért véget első, 9 évig tartó kapitánysága – két világbajnoki 8 közé jutás és egy EB-bronzérem után.
A dózsás évek (1967-71)
Egy év pihenés után szerződött az Újpesti Dózsához.
Rettegett, elképesztő győzelmi arányokat, 6:0-kat és 8:1-eket produkáló támadó csapat született a keze alatt.
Az első, ezüstérmes évben 102 gólt rúgtak, a bajnok Fradi nem érte el a 70-et sem.
Az öregebbek máig fejből fújják: Szentmihályi-Káposzta, Solymosi, Noskó-Dunai III., Nagy L.-Fazekas, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó és persze a később elhíresült tartalékok: Juhász Péter, Tóth András, Horváth József nevét.
Baróti 3 bajnokságot nyert a Dózsával, 69-ben, 70-ben és 71-ben. Utódai még 4-et, miközben a csapat gerince lényegében maradt.
’69-ben a görög Arisz Szaloniki, a lengyel Legia Warszawa, az angol Leeds United és a török Göztepe Izmir legyőzésével a VVK (az UEFA Kupa elődje) döntőjéig menetelt a gárda, ott vesztettek csak a Newcastle ellen. (Összesített gólkülönbség a sorozatban: 27-11)
A második kapitányság (1975-78)
Csendesebb évek jöttek, egy évig Peru szövetségi kapitánya volt, majd régi kedvenc csapatánál, a Vasasnál edzősködött.
Némileg meglepetésnek számított, amikor újra kinevezték szövetségi kapitánynak.
Rutinos edző kellett, a sok bukdácsolós kísérletezés után.
E sorok írója máig örök emlékként őrzi a VB-selejtezőket, a szovjetek elleni óriási hajtást, Kereki parádés fejesgólját 77 tavaszán, Martos küzdelmét az aranylabdás Blohinnal, Nyilasi cseleit, Pintér és Zombori elképesztő rakkolását, Törőcsik és Fazekas trükkjeit, Váradi hatalmas lövéseit,a Bolívia elleni interkontinentális selejtező 6:0-áját…
Lajos bácsi túl a 60-on még egyszer varázsolt. Az akkori menők közül 7-8 játékos bőven befért még a 80-as évek válogatottjába is (Martos, Török, Kocsis, Bálint, Tóth J. Nyilasi, Fazekas, Törőcsik.)
A csapat a VB-re esett szét. A londoni balsikerű előkészületi mérkőzés után (1:4) óriási harcot vívtak a házigazda argentinokkal. Aztán a szokásos: Gujdárról kipattant egy labda, majd elfogytak a bírói ítéletektől megtépázott idegek és kilencen fejezték be.
Az olaszok és a franciák ellen már csak statisztáltunk.
Epilógus
Baróti külföldre ment, 80 és 82 között a Benfica edzője volt.
Akkor hagyta abba, amikor egy durva, a kapust támadó szituáció végén megérezte a szívét…
Kérte a szerződésbontást.
34 év az edzői pályán. 1948-tól 82-ig.
Egy ember emléke, aki csendes volt, aki nagyon tudta a szakmáját, aki ért el komoly eredményeket is, akit tisztelt a közönség.
Akinek nem mindig volt szerencséje.
Hatalmas kort ért meg, 2005. karácsonya előtt ment el, 92 évesen.
Figyelte a futballt: „Ha nekem olyan hátvédeim lettek volna, mint a Roberto Carlos”-mondta egy interjúban.
Haláláig naprakész maradt.
Az MLSZ vezetése a válogatott csapat irányítását először az aranycsapat legendás fedezetére, Bozsik Józsefre szerette volna bízni, de ő sajnálatos szívbántalmai miatt csupán egyszer, az Ausztria elleni – 1:0-ra elvesztett – barátságos találkozón ülhetett le a magyar válogatott kispadjára. Moór Ede, Szőcs János és először Baróti Lajos is csupán ideiglenes jelleggel irányította a nemzeti együttest, mert akkor még bíztak az illetékesek „Cucu” felépülésében. Végül annak ellenére, hogy a Bulgária elleni két selejtezőn, a korábban már három vb-n is a csapatot gardírozó, Baróti irányításával nem sikerült kijutni a montreali olimpiai játékokra, mégis a Vittorio de Sica külsejű mester kapta meg a feladatot, hogy Argentínába vezesse a címeres mezes együttest.
Körülbelül itt tartott tehát a történet, amikor véget ért az 1975-ös esztendő, melynek záróakkordjaként Szombathelyen – már tét nélküli EB selejtezőn, hiszen a jugoszláviai kontinensviadalra sem jutottunk ki – 8:1-re vertük a luxemburgiakat, az akkor mindössze 20 esztendős Nyilasi Tibor öt góljával, aki ezzel valósággal berobbant a köztudatba, egyúttal egy csapásra „Luxemburg grófja” lett.
Ekkor már nagyjából tudni lehetett, körülbelül kikről is fog szólni a következő évek magyar labdarúgása. BAJNOKSÁG 1969-től kezdődően egészen 1975-ig minden bajnokság lila-fehér örömünneppé vált, hiszen zsinórban hét alkalommal az Újpesti Dózsa együttese szerezte meg a bajnoki aranyérmet. Ebben a szezonban viszont komoly kihívót kaptak a Megyeri útiak, a már említett Dalnoki féle KEK-finalista FTC-ben.
1975-76 telén a Fradi állt a tabella élén és zöldek 11 győzelemből, 3 döntetlenből és csupán egyetlen vereségből álló eredménysora – Békéscsaba volt annak az egy zakónak a helyszíne – tekintélyt parancsoló volt. Érdemes visszapillantani, hogyan is állította össze a leggyakrabban csapatát abban a szezonban a pipás mesteredző: Hajdú – Martos, Bálint, Rab, Megyesi – Nyilasi, Ebedli, Mucha – Pusztai, Szabó F., Magyar.
Hellyel-közzel ez volt az a gárda, amely a KEK fináléba is beverekedte magát és tulajdonképpen rajtuk kívül csupán Vépi, a későbbi Dózsás Viczkó, valamint a már disszidálásra készülő Juhász István és a 80-as években Csepelen karriert csináló Kelemen, illetve az Üllői úti stadion villanyvilágításának elkészítéséért később szintén a szigetiekhez kerülő Branikovits jutott szóhoz.
A tavaszi szezont is MNK továbbjutással és bajnoki győzelmekkel kezdte a Fradi és miközben a hétszeres címvédő Újpestiek botladoztak, Kovács Ferenc irányításával a Videoton lett a zöldek legfőbb riválisa az aranyéremért folyó küzdelemben. A székesfehérváriak nagykorúsága akkor vált mindenki számára egyértelművé, amikor a Sóstói stadionban 3:0-ra legyőzték a Dózsát, parádés játékkal.
Kovács L. – Nagy III., Kovács J., Fejes (Baranyi), Végh (Garamvölgyi) – Nagy II., Karsai, Csongrádi – Májer (Wollek), Szalmásy, Tieber.
Wollek Tibor (Videoton)
Ha egy picit szemezgetünk a tavaszi szezon mérkőzéseiből, akkor láthatjuk, hogy a Vidi felzárkózásához kellett néhány Fradi botlás is. Rába ETO-FTC 4:2 és Vasas-FTC 3:2. Ez máris kétszer annyi vereség, mint amennyit ’75 őszén összesen elszenvedtek és az igazán nagy zakó még hátra volt, ez a meccs pedig megérdemli, hogy külön is foglalkozzunk vele.
1976. május 25. szombat; ez a nap a IX. kerületben katasztrófaként, néhány házzal odébb, a negyedikben viszont minden idők egyik legnagyobb diadalának dátumaként íródott az annalesekbe.
Újpesti Dózsa-Ferencváros 8:3 (4:3) Népstadion 50.000 néző Ez egy olyan mérkőzés volt ahol a Fradinak a bajnoki cím miatt volt nagyon fontos a győzelem, míg a lilák számára inkább a hatalmas presztízs és persze a bronzérem bebiztosítása volt a cél. A csapatok összeállításait mindenképpen érdemes leírni, hiszen minden idők egyik legnagyszerűbb bajnokijáról van szó még a tősgyökeres Fradisták véleménye szerint is.
Nyilasi és Sarlós
Újpesti Dózsa: Rothermel – Kellner, Dunai III., Sarlós, Tóth J. – Kolár(Zámbó), Nagy L., Tóth A. – Fazekas, Törőcsik, Fekete. Edző: Várhidi Pál
Ferencváros: Hajdu – Martos, Bálint, Rab(Vépi), Viczkó(Juhász I.) – Nyilasi, Ebedli, Mucha – Pusztai, Szabó F. Magyar. Edző: Dalnoki Jenő
Gólszerzők: Fazekas(5), Fekete(2), Törőcsik ill. Szabó(2), Nyilasi
Bár jómagam is éltem már abban az időszakban, sőt elég jelentősen figyeltem is a mérkőzéseket, azért alaposan kutatnom kell emlékeimben, ha magyarázatot akarok adni arra, hogyan is kaphatott ekkora zakót az egy évvel korábbi KEK döntős ezen a meccsen!
Ú.Dózsa-FTC= 8:3. Ez volt a harmadik!
Talán a magyarázat egyszerűbb, mint gondolnánk; a lilák talán minden idők egyik legnagyszerűbb játékát nyújtották történetük során, Fazekas László öt találatával élete meccsét játszotta, a Megyesi hiányában a balhátvéd posztra állított Viczkónak pedig nyílván rémálmaiban jön elő, ahogy a lilák hetesének egyfolytában csak a hátát láthatja. Bár ezen a napon az újpestiek népszerű „Kapáját” nem akadt volna a földön balhátvéd, aki semlegesíthette volna.
Pedig az első félidőben még jól tartotta a versenyfutást ebben a szenzációs gólpárbajban a Fradi és tulajdonképpen – bármilyen furcsa, de igaz – az egész mérkőzésen nem játszottak rosszul a ferencvárosiak, de hát a tizenegy gólból nyolcat az Újpest szerzett.
Pusztai kapufája (Ú.Dózsa-FTC= 8:3)
Egy dologra tisztán emlékszem, és aki látta a meccset szintén emlékezhet; az 50.000 néző klubhovatartozástól függetlenül végigtombolta ezt a 90 percet, amely valóban minden idők egyik legjobb magyar bajnokija volt. A ferencvárosiak persze nem nyalogathatták sokáig a sebeiket, hiszen folytatódott a versenyfutás az aranyért, a rendkívül jól játszó és pontjait szorgosan gyűjtögető Vidivel.
Június 9. vagyis a tulajdonképpeni bajnoki döntő előtt 43 ponttal vezetett az FTC, mögötte 41 egységgel volt második a Videoton, így aztán a székesfehérváriak győzni mentek az Üllői útra, hiszen ebben az esetben jobb gólkülönbségüknek köszönhetően a tabella élén találták volna magukat és karnyújtásnyira kerültek volna fennállásuk első bajnoki címéhez. A Fradi-Vidi ugyanis már a 29. – utolsó előtti fordulóban került sorra és az utolsó körben az FTC-re Zalaegerszegen, a Videotonra pedig Szegeden várt nyerhető mérkőzés, főleg mivel a létszámemelés miatt ebben a szezonban nem volt kieső az NB I-ből így az alsóház csapatai, tulajdonképpen tét nélkül játszhattak a hajrában.
A természetesen zsúfolt ház – 30.000 néző – előtt megrendezett meccsen Szalmásy Tamás góljával sokáig 1:0-ra vezetett a Videoton, majd Kovács József révén szereztek még egy gólt a fehérváriak, de ezt Müncz György játékvezető nem adta meg, majd nem sokkal később Májer Lajos az 1998-ban tragikus autóbalesetben elhunyt remek jobbszélső a kiállítás sorsára jutott. A székesfehérváriak persze a mai napig összeesküvést emlegetnek, és egyenesen azt állítják, hogy a Fradinak kellett megnyernie azt a bajnokságot. Egy másik tragikusan fiatalon elhunyt jobbszélső, Pusztai László viszont higgadt tudott maradni és negyedórával a lefújás előtt kiegyenlített, így egy – létfontosságú pontot otthon tartott a Ferencváros.
Tekintettel arra, hogy az utolsó fordulóban – minő meglepetés – megszülettek a papírforma eredmények, a Fradisták a május 1-i MNK döntő után – FTC-MTK-VM 1:0 – a bajnoki aranyérmet is megszerezték, ezzel pedig nyolc éves várakozás után lett újra bajnok a zöld fehér gárda, fennállása során huszonkettedik alkalommal.
Ami pedig ennek az évnek egyik legnagyszerűbb eredménye, egyben a bajnokságunk akkori erejét is nagyon jól mutatja, öt csapatunk várhatta 1976 nyarán a nemzetközi kupák sorsolását: BEK: Ferencváros KEK: MTK-VM UEFA kupa: Videoton, Ú. Dózsa, Bp. Honvéd És akkoriban ezek nem selejtezős, hanem főtáblás helyek voltak.
Mindenesetre az előzmények további áttekintésénél majd az is kiderül, hogyan szerepeltek ezek a csapataink 1976 őszén, a nemzetközi porondon.
Eddig jutottunk most az előzmények feltárásában. A múltidézést – szándékaim szerint – nem szeretnénk több részre osztani és széttördelni. De kaptunk egy ízelítőt, étvágygerjesztőt arról, hogy a sorozat eredetileg kitűzött időszakához kapcsolódóan is van – vagy inkább lesz – még mit visszaidézni.
A következő számunban – még a karácsonyi leállás előtt – visszatérünk az eredeti tematikához. 1984 ősze következik.
Ha tetszett, értékelje a posztot!
PDRTJS_settings_958808 = {
„id” : „958808”,
„unique_id” : „default”,
„title” : „”,
„permalink” : „”
};