A zöld hájpról
Eredeti szerző: maroz
<
p style=”text-align: justify”>Kerülgetem, de nem azért, mert forró kása lenne (amúgy az),
hanem leginkább azért, mert nekem sincs erről az egészről egy összeszedettebb
véleményem. Nem gondolnám, hogy ez egy annyira brizáns téma lenne, minden
korban mindig is voltak hájpok, hisztik, így ebben a zöldben sincs semmi
komolyabban különös, inkább az van, hogy az utóbbi napokban túl sok
inicializáló töltetbe botlottam, durranjon hát.
Nem értek a környezetvédelemhez, szögezzük le rögtön az
elején. Illetve sasszé balra, egy-két-há, a legnagyobb problémám ez esetben az,
hogy valójában még csak azt sem tudom, hogy mi is az, amihez nem értek. És ez
zavar. Leosztott egy gyerekem lehetne gyerek, hogy fogjam be a pofámat, mert
ennek ő szakértője, ő ehhez nagyon ért. Ő egy környezetvédelmi mérnök, mondta.
Örültem, hogy ennyire büszke a BSc-jére, de ettől nem lettem beljebb, sőt, most
ráadásul még azon is töprenghetek, hogy mi a szösz az a környezetvédelmi
mérnök. Vízimérnök, az tiszta sor, pikkelyes a háta és úszóhártyák vannak az ujjai
között, de hogy ez a környezetvédelmi mi lehet…
Első tippem: pap. Egyházi személy. Klerikális. Jöhet a
hitvita: van isten, vagy nincs isten. Újfent: illetve: ha van, akkor zöld-e az
isten. Legalább a szakálla, az a bizonyos kapor.
Szóval lenne ez a környezetvédelem nevű vallás, egy furcsa
istennel és rengeteg dogmával. Szokatlan, hogy az isten ebben a vallásban
kevésbé antropomorf, Gaia meg van már itt haladva bőven, inkább valamiféle
életérzés-isten ez, tessenek megnézni dizájnilag pár zöld blogot, szájtot, na,
az. Sok zöld, sok kék, sok felhőcske. Édicuki szőrmók izék, boldog paradicsomok-paprikák,
papa-mama plusz két gyerek egy ötflekkes tájleírásban egyedül terpeszkedő
mézeskalács-házikó előtt boldogan gyomlálja a veteményest. Imádunk téged, ó
szent környezetvédelem. Életérzés-isten,
egyre jobban tetszik.
Vannak még a dogmák, de inkább olyan őskeresztény készültségi állapotban,
sebaj, majd pár évszázad alatt kanonizálják. Ja, és van ám pokol is: atom,
génmódosított kukorica avagy egy kiásott gödör. Plusz ugye a mindenféle
irányzatok: egy neológnak az is elég, ha a legnagyobb hazai egérkínálattal
rendelkező áruházláncban rajta van a zsugorfólián a címke, miszerint a termék
zöld energia felhasználásával készült. Ezt egy ortodox sikítva dobná el, már ha
egyáltalán betenné a lábát egy olyan (kurzív) áruházba, persze dehogy teszi,
dehogy teszi, ő csak olyan hónapos retket hajlandó megvenni, amit direkt az ő
kedvéért hozott fel maga a termelő a Nyírségből, vagy az Őrségből, bármelyik
jó, a lényeg, hogy a portéka minden kilójára jusson minimum öt liter elpüfögött
gázolaj, mert a bio az igazi. Persze figyelve a szakralitásra, csak a megfelelő
szent helyen átadva, és mindenképpen legyen rajta a zöldrabbi kóserbélyegzője
is.
Dübörög a hájp, tudatauchan, tolja a pofánkba a kreatív, igen, kedves olvasó, ma már a legutolsó
vándorköszörűsnek is van úgymond cégfilozófiája (imádom amúgy ezt, a
targoncaalkatrész-forgalmazó céget, amikor azzal nyit, hogy: cégünk filozófiája…),
aminek kezdő, záró és középmotívuma a fenntartható fejlődés. Mert az fontos.
Sőt, elengedhetetlen, mert az embereknek joguk van valamihez. És a szóban forgó
cég ezzel
messzemenőkig. De hogy miről is lenne szó konkrétan, na, az már nem
hámozható ki egyik wannabe Hegel szövegéből sem. Pedig a képlet egyszerűnek
látszik. Van egy darab erőforrásunk, szimbolizáljuk ezt egy tóval és a környékén
elterpeszkedő zölddel. Tegyük fel, hogy kellően nagy és kellően érintetlen.
Megérkezik az első emberke a partjára és boldogan lehéderel. Épít magának
vityilót, gyűjt fát az erdőben főzni és fűteni, fog halat, lő szarvast, és
abból sincs semmi, ha direkt a tóba pisál, legfeljebb három lépéssel arréb
megy, ha inni szeretne, onnan már ihat nyugodtan, semmi baja sem lesz,
próbálva. Eszébe sem jut környezetvédelemről, fenntartható fejlődésről és
effélékről agyalni. Mint ahogyan azt is sötétzöldre nevetné, aki pénzt kérne
tőle a vízért vagy a fáért, lásd Derszu Uzalát Kuroszawa csodálatos meséjében.
A probléma akkor kezd el körvonalazódni, amikor megjelenik
egy másik emberke is a tó partján, és az is ott kívánná tengetni a
tengetnivalót. Majd fokozódik az egész, ahogyan újabb és újabb pontocskák
kezdik el bepöttyözni az addig makulátlant. Egy bizonyos mennyiségű fa
kivágását elbírja az erdő, pár belebrunyálást simán kibír a tó, egy szarvassal,
pár hallal kevesebb meg se kottyan, de ha már milliók telepedtek le a tó
környékén? Szűkössé válik az erőforrás, gazdálkodni kell vele, de hát ez meg
ökonómia lenne, szóval akkor megint: mit is védünk? A saját portánkat, azt
igen, mert ki a franc szeretné, ha az ő háza környékéről vágnának ki minden fát
és a saját szarából emelődne domb az ablaka alatt? Ha a szomszéd erdejéből
hozzuk a tűzrevalót és a retkünket is elviszi valaki beleborítani a szomszéd
tavába akkor minden rendben is lenne, kicsiny lelkünk megnyugszik, a nagyon
nagy többség ezzel már abszolválni is vélte az úgynevezett
környezettudatosságot. Önt zavarja komolyabban az a tudat, hogy Kínában
komplett hegyeket dózerolnak el azért, hogy mi viszonylag olcsón lecserélhessük
háromévente a laptopunkat? Hát az, hogy az elhasznált, megunt, kidobott
kacatjaink kontinensnyi kiterjedésű szigetekké állnak össze az óceánokban? Ne
válaszoljon elhamarkodottan, és arra kérem, hogy legalább saját magával szemben
legyen őszinte. Ha mégis azt hinné, hogy önt a fentiek komolyabban zavarják,
akkor most próbálja meg azt elképzelni, hogy a külszíni fejtés az ön portáján lenne,
a gyárkémény közvetlenül az ablaka alá ontaná és próbálja meg azt is elképzelni,
hogy az ön szemetét öt évig nem viszik el, szennyvíz beleértve, hanem szépen
egyenletesen terül a matéria az udvarán. Ugye, hogy ehhez képest egészen
feledhető Kína is és az óceán is?
Ha komolyabban zavarna, akkor el kéne gondolkodjunk azon,
hogy mitől is van úszó szeméthegy az óceánban. Attól, hogy mi dolgokat szerzünk
meg, majd azoktól megszabadulunk, mert már nem kellenek. Mit kéne tennünk? El
kéne tekintenünk a dolgok megszerzésétől. Lenne ennek realitása? Nem igazán. Az ok
eléggé egyszerű. Az ember, mint falkalény állandó küzdelemben van a
csoporthierarchiában elfoglalható helyért. Ezt a küzdelmet a boldog ősidőkben
szó szerint kellett érteni, aki mindenkit le tudott teperni az lett az alfahím,
és ez a dolgok logikája szerint látszott is rajta, ő volt a legerősebb, a
legnagyobb, a leghosszabb fogú, hasonlók. Ez az emberiség kultúrtörténete során
mintegy szublimálódott, ma ezt a hierarchizáló szerepet a fogyasztás tölti be.
Fogyasztanunk kell, mert a fogyasztás mennyiségével és minőségével
szimbolizáljuk a helyünket a hierarchiában. Az ügy még cifrább, mert az igazán
komoly alfahímek közötti hierarchia azon dől el, hogy ki tud minél több embert
minél több fogyasztásra rábírni. A komolyan vehető környezetvédelem ott
kezdődne, amikor valaki kiállna és elmondaná, hogy ember, ne fogyassz.
Valamint egyúttal azt is elmondaná, hogy mit ajánl helyette.
Hihetően.
Elmondaná, hogy a környezet akkor védődne érdemben, ha az
éves kőolaj- és energiafogyasztásunk idén tíz százalékkal kevesebb lenne, mint
tavaly. A nyersanyagfelhasználás úgyszintén. Az eladott frinc-francok volumene
is úgyszintén. Versenyeznének az államok, hogy ki tud jelentősebb
gazdaságszűkülést produkálni, kinek csökken jelentősebb mértékben a dzsídípíje.
Ki abszolvált abban az évben több zöldmezős kiruházást. Melyik országban adtak
le több személyautót a megszeppent polgárok. Effélék. Hihető, ugye?
Ez a
csúcsra járatott hájp leginkább arról szól, hogy nincsenek komolyan vehető,
érdemben tárgyalható elképzelések, de van az egyre inkább érezhető
erőforrásszűke, és az ezekért folyó küzdelem, amihez mindig jól jön valamiféle
ideológiai alap, ne feledjük, hogy harcolni igazán jól csak Isten nevében
lehet, a még több szeretetért és emberi jóságért, kard ki kard. Erről szól a
zöld hájp is, aki nagyobb buzgósággal tudja felmutatni a zöld istennel szembeni
áhítatát, az előnyben lesz, az többet fog tudni kimarkolni az egyre szűkösebb
erőforrásból, és mi úgy teszünk, mint aki komoly fejjel elhiszi, hogy mindettől
jobb lesz annak a bizonyos erőforrásnak. De hát mit tehetnénk mást, ne
fogyasszunk? Azt nem lehet, és tényleg nem, ebben nincs semmi irónia, marad a
disszonanciaoldás a zöld istennek való áldozással. Et dimitte nobis debita
nostra.
Tényleg nem lehet?
Én az utóbbi időben egyre gyakrabban elgondolkodom ezen. Általában furabogárnak nézzük azokat, akik egyszer csak eldobnak lakást, és autót, ELMŰ-t és mobilt, és kiköltöznek a dzsungelbe egy szál pöcsben, és felhúznak saját kis kacsóikkal valami viskót, általában környezettudatos, napelemes, hobbitos furaságot és onnantól lombot esznek, meg saját kezűleg megfojtott medvét. Környezettudatosan.
Néha, ismétlem, NÉHA irigylem őket.
Mondjuk, mikor jönnek a számlák.
De nem hiszem, hogy erre vetemednék valaha, pedig nyilvánvaló ez lenne az ultimate megoldás. Vagy a kipusztulás.
Lássuk be, erre nagyon kevesen hajlandóak, képesek.
De valóban lehetetlen lenne visszavenni a szédületes tempóból?
Nem növeszteni gigapoliszokat?
Pár száz/ezer fős városkákban lakni?
Abbahagyni a mértéktelen habzsolását a javaknak?
Persze, ehhez tiszta fejek kellenek és tiszta lelkek. Méghozzá többségben. Mondjuk kétharmadban… Kérdés, van-e annyi a világon?
@penelope garcia: Akik elvonulnak azok sok mindent nem oldanak meg, és lássuk be, annak sincs sok realitása, hogy másfélmillió budapesti megszállja a Pilist. 🙂
A kistelepülés pedig nem jönne be, mert az életmódunk olyan, hogy kismillió olyan dolgot megszoktunk, igényeljük, ami százas/ezres településnagyságnál nem oldahtó meg. Nem nagyon látni arra példát, hogy lemondanánk önként, kényszer nélkül olyasmiről, amit megszoktunk és kellemesnek találjuk. Bájdövéj, de ez tényleg csak igen érintőlegesen tartozik ide: még arról se mondunk le szívesen, amit megszoktunk, annak idején még az értelmét is tudtuk, de ma már nincs nekije és nem is igazán kellemes. Ragaszkodunk a rosszhoz is, mert megszoktuk.
Nem hinném, hogy ez tiszta fej és magas moralitás kérdése lenne, leginkább azért nem hinném, mert szerintem ez megint egy olyan probléma, aminek nincs megoldása. Nincs egy olyan szcenárió, amit tiszta fejjel és tiszta lélekkel át lehetne látni és tenni lehetne azért, hogy megvalósuljon.
Ezért is gondolom én azt, hogy a környezetvédelem inkább vallás. Olyan a funkcióját tekintve, mint az összes többi. Nézd az analógiát: az ember is olyan, hogy nagyon jól tudja miszerint az életében eljön az a fordulópont, ahonnan már minden csak rosszabb lesz, jönnek a betegségek, megszűnnek a fontosabb örömforrások elérhetőnek lenni, és azzal is szembe kell néznünk, hogy egyszer csak végünk lesz, mint a botnak. És mégis élünk, mégsem szállunk ki félúton. Ehhez nyújt nagyon sok embernek nagyon nagy segítséget az istenhit.
Ez lehet a környezetvédelemmel is. Tudjuk, hogy ebből a szempontból egyre rosszabb lesz, egyre többen kell osztoznunk egyre szűkülő erőforrásainkon és az is gyanítható, hogy valamiféle apokalipszist sem fogunk tudni mindig elkerülni, de élni mégis szeretnénk, így megteremtjük a zöld vallást, ami tényleg segít elviselni ezt az egészet.
Én meg bosszankodom kicsit a túlzásain, a farizeusokon és a potyázókon, de hát a vallások már csak ilyenek, van, aki rendületlenül hisz és van, aki bosszankodik. 🙂
@penelope garcia: „akik egyszer csak eldobnak lakást, és autót, ELMŰ-t és mobilt, és kiköltöznek a dzsungelbe egy szál pöcsben, és felhúznak saját kis kacsóikkal valami viskót, általában környezettudatos, napelemes, hobbitos furaságot és onnantól lombot esznek, meg saját kezűleg megfojtott medvét. Környezettudatosan.”
Valahol olvastam, hogyha középkori igazi bio technológiával, mondjuk háromnyomásos gazdálkodással termelnénk meg a kaját akkot, ugyanahhoz a mennyiséghez 50x szeres földterület kell. Vagyis a valóban fentartható gazdálkodáshoz csak a jelenleg élő emberek töredékének elegendő az erőforrás. Vagyis hirtelen el kellene tüntetni kb 4-6 Milliárd embert a földről, és elérni, hogy később se legyenek többen. A technológia már megvan. A maradék talán élhet tovább hosszútávon a mai szinvonalon.
@fuhur: És mennyi földterület jut ma egy emberre Magyarországon? 1 hektár.
Meg lehet termelni 1 hektáron egy ember éves élelmiszerszükségletét középkori módszerekkel? Nem.
Ennyi.
@Post: Én az amishok meg egyes borászok gondolkodása között húzok párhuzamot. Ragadjunk le az időben valahol, és az ottani módszerekkel éljünk tovább. Egyet nem szoktak elmondani: miért pont ott ragadtak le az időben? Miért nem előbb vagy később? Mennyivel természetesebb kenezni a bort (mert azt még a legelvakultab bioborászok is szokták), mint glicerint adni hozzá? Mennyivel jobb lovasszekéren járni, mint biciklin?
Én nem tudom, de szerintem ők se. És ha már egyszer természetesen élünk, akkor még a kőbaltát se csináljuk meg, hiszen olyan a természetben nincs. Na, elég radikális voltam?
Sok igazság van a cikkben, és az emberiség nagy része tényleg ragaszkodik ahhoz amit megszokott, legyen az jó vagy rossz (mint az öt centes tojáshoz a máltaiak a 22es csapdájában 🙂 ).. és persze nem lehet elvárni a népektől, hogy ilyen homályos „vallási” okokból önként lemondjanak arról, ami amúgy kellemes és kényelmes és még meg is engedhetik maguknak (per pillanat).
De azért nincsen megtiltva az sem, hogy ki-ki a maga belátása, vérmérséklete, lehetőségei szerint zöldüljön annyit, amennyit jónak és értelmesnek lát.. amennyi még nem fáj nagyon. Mert az erőforrások tényleg gyorsan fogynak.
És ez többet ér mindenféle ortodox sötétzöld vergődésnél és multik által bemutatott melldöngetésnél.
Én sem vetem be magam egy szál pöcsben a pilisbe, de azért jobban esik a lelkemnek, ha az autót tényleg csak akkor indítom be amikor nagyon kell, magyar gyümölcsöt eszem banán helyett, és az elektronikus vackaimat csak akkor cserélem le ha tényleg nagyon kell. És ha ez miatt bizonyos körökben lúzernek tartanak, ám legyen, túlélem.
Persze, egy ember „zöldülése” még édeskevés, ezt is értem. De ez az egész pazarló, szemetelő, randalírozó emberiség egy emberekből tevődik össze..
És olyan jó lenne ha nem köpködnék le a kései utódaim a síromat, amiért egy szétrabolt szemétdombot hagytam rájuk.