Hoffmann meséje és az egy tál lencse
Eredeti szerző: maroz
Kezdem a mesével:
A kormány alapvető fontosságúnak tartja a magyarságismeret megerősítését az iskolákban — mondta Hoffmann Rózsa kedden Budapesten.
Közlése szerint a magyarságismeret megerősítésének egyik eleme lesz az iskolai emléknap bevezetése, a másik pedig a külhoni tanulmányi kirándulások megszervezése állami támogatással a közoktatás évei alatt.
Mint mondta, ma már nem kell attól tartani, hogy magyarságunk erősítése, magyar nemzeti identitásunk hangsúlyozása józanul gondolkodó emberekben visszatetszést kelthet.
Pedig de. Józanul gondolkodom — bármit is jelentsen ez — és a hangsúlyozás módja visszatetszést kelt bennem. Nehéz erről írni, tologatom is hónapok óta, leginkább azért, mert nem igazán tudom, hogy kiknek is írhatnék, kinek szóljon a poszt. Amit mondani szeretnék, az annyira triviális, hogy triviálisabb már nem is lehetne. Mit akar ez itt, miért magyarázza nekünk, hogy nem komilfó a vasárnapi terített asztal mellett hangosakat szellenteni? Aki viszont eddig sem értette, azt valószínűleg nem itt és nem ezzel az írással fogom felvilágosítani. Mindegy, tipródás megvolt, jöjjön a lencse.
A magyar név megint szép lett. Áruvédjegy, mint akármely mosóporé. Él és virágzik a nagy „Magyar” hype.
Vettünk egy csomag lencsét. Bocsánat, étkezési lencsét, de ez Pásztörperc kolléga kenyere, asztala, csak úgy tolulnak a képzavarok, szóval gyanúm szerint ez a „hülyék nyelve”-kategória, mert ugyan milyen lenne az a lencse, amit félkilós kiszerelésben az élelmiszerboltok polcain árulnak? Optikai? Takarmány? Hogy néznének ki a franciák a fejükből, ha náluk is így feliratoznák a portékát? La lentille verte du Puy — pour manger. Brrr…
Szóval itt ez a csomagolás. Nemzetiszín szalag, Magyarország térképe, termék, a hátoldalon a hálálkodás: „Köszönjük, hogy termékünk megvásárlásával magyar munkahelyeket támogat”, a zacskóban pedig kifejezetten ígéretesnek tűnő portéka. Hűha, nézzük már meg közelebbről, ki az, aki nálunk ilyent tud termeszteni, keresem hát a termelőt a csomagoláson. Származási ország: Kanada.
Na, várjunk! A nemzeti identitásunk hangsúlyozása ennél a konkrét esetnél miről is szólna? Hogy képesek vagyunk a kanadai lencsét félkilós zacskókba kiporciózni, és piros-fehér-zölddel felpántlikázni???
És ez nem egyedi, nagyon nem az. A hájp dübörög ezerrel. Import termék? Bődületesen szar portéka? Mit számít, pántlikát neki, piros-fehér-zöldet, mert az elbír bármilyen alázást, és hadd szóljon! Az a jó, ha van hozzá egy honlap is, gondosan ügyelve arra, hogy a „magyar”, ha melléknév, ha főnév, minden esetben nagy kezdőbetűvel íródjon, no és kötelező kelléke még az oldalnak legalább féltucat brutális helyesírási hiba (szárazárú, például, de ez az „áru” szavunk bármilyen formában keményen vízválasztó tud lenni, leírásilag) és minimum két irtózatosan magyartalan mondat a magyarkodásról.
Velünk is terhes a világ.
A nevelő félrenevel,
a vezető félrevezet,
a házastárs félreba…rátkozik,
a félimpotens adja az érzékit.
Sándor György
Nos, kedves Hoffmann Rózsa, ez bizony bennem visszatetszést kelt. Tessék jól megérteni: nem a magyar, nem az, amikor egy tetszőleges teljesítményünkre, sikerünkre, vagy akár pusztán a tisztességes létezésünkre, kiállásunkra büszkén, örömmel tekintünk azért is, mert az a teljesítmény, siker, satöbbi egyúttal magyar is, hanem ez a -ság. Amikor a semmire, vagy egyenesen a sumákságra vagyunk büszkék, mert felpántlikáztuk és az onnan már magyarság. A létünk helyett a léthazugságainkra legyünk büszkék?
Aki mindezt szóvá teszi, az ellenség, mert el akarja veszejteni a magyart, holott azt most nagyon meg kéne védeni, mert veszély fenyegeti. Értik, ugye, ezt a nációt kell félteni a hálivúdi kultúrmocsoktól, a globálkapitalista akármiktől, ezt a népet, amelyik túlélte a tatárjárást, a török megszállást, két világháborút, és még Soltész Rezsőt is túl fogja. Legyünk már komolyak!
A nemzeti identitás, a kulturális közeg fontos, ezt elég könnyű belátni, hiszen az individualista „én” is ezekben a közösségekben fejlődik ki. Belenövünk egy kultúrába, és ennek a kultúrának a gazdagsága, a sokfélesége adja meg nekünk később azt a lehetőséget, hogy belőle válogatva magunkat mintegy megcsináljuk: olyanná, amilyenné szeretnénk. Akit erre a vidékre pottyantott a gólya, annak igenis fontos a csoport kulturális és anyagi jóléte, mert ebből tud meríteni, és minél bőségesebb valami, annál jobban meríthetünk belőle.
A szolidaritás is erősebb a csoporton belül. Én is sokkal szívesebben szolidaritok a magyar paraszttal, hiszen őt ismerem — a szomszédom, együtt élünk, együtt örülünk, bánkódunk. A kanadait, a franciát nem ismerem, a hollandnak meg még a nyelvét sem értem, szóval az individualizmus és a kommunitarizmus ellentéte itt is csak látszólagos. Nincs nekem semmi bajom a szolidaritás nemzeti eszméjével: azzal van bajom, amikor ezzel az eszmével visszaélnek. Vajon érti-e Hoffmann Rózsa, hogy az ő meséje éppen pont a visszaélésről szól? Hogy egy tál lencséért „-ság”-ot csinálunk a nemzeti identitásunkból?
Az egyéni önbecsülésem része az is, hogy legyen valamiféle elismerése, megbecsülése a világban annak a kultúrának, amelyikbe születtem és amelyikben élek. Ezért is haragszom azokra, akik haragszanak a világra akkor, ha az nem esik hasra az áhítattól, valahányszor mi felpántlikázzuk nemzetiszínűre a szart, és a képükbe toljuk, hogy na, ezt ismerjétek el, mert ez magyar! Oppardon, ezt ismerjétek el, mert ez Magyar! Én nem duzzogni szeretnék az egész világra, amiért az nem becsül meg minket, hanem azt szeretném, ha megbecsülne. Hogy ehhez kéne teljesítmény is? Ja, ha csak úgy nem… Erről vajon miért nem szól egy szót se Hoffmann Rózsa meséje? Hogy a teljesítmény, az mitől lesz?
Én nem a célokat vitatnám, hanem az eszközt. A célon nincs semmi vitatni való, az közös. Az értékeim, és — mint fentebb utalni próbáltam rá — még az érdekeim is ezt diktálják, de az eszközt eléggé szörnyűnek tartom. Leginkább azért, mert nem jottányival se visz közelebb a célhoz, sőt. Csak azt nem tudom, miként vehetnénk rá Hoffmann Rózsát, hogy inkább dünnyögjön egy új mesét. Lehetőleg ne a fasiszta kommunizmusét…
P.s. A lencse amúgy finom volt, a forgalmazó cég nyugodtan küldhet belőle egy kartonnal, hálából az ingyenreklámért. Minket, vincenteket ugyan nem lehet megvesztegetni, de próbálkozni azért szabad. Kérésre kommentben receptet is írok. Posztban nem: félek, hogy bosszúból egy gasztroblog Hoffmann Rózsáról írna posztot, azt meg nem élném túl.
@Wolff: szamoljunk otszaz euroval havonta. en nem tudom, hogyan lehet abbol megelni de hogy kevesebbol nem lehet az biztos. az ugye felevente 3000 euro. ezt szorozzuk be 30000-rel. az 90 millio euro.
az 27 milliard forint. evente 54 milliard forint. biztos lesz ra penz.