Hogy a hangfal adja a másikat…

Eredeti szerző: szempontpuska

<

p style=”text-align: justify;”>

Ő is azok közé az előadók közé tartozik, akikről az igazán vájtfülűek és hozzáértők pont azokat a számokat értékelik nagyra, melyeket rezzenéstelen arccal és teljes érdektelenséggel simán továbblapozok.

Phil Collins a legendás – itt majd másik Vincent értékeli milyen érdemekkel rendelkező – Genesis együttes dobosaként ugrott a mikrofonhoz az önerőből lassan totemmé váló Peter Gabriel távozása után.

Phil Collinsból azt hiszem először az egyéniség, a számaiból és klipjeiből áradó önirónia fogott meg először. Hosszú ideig – több-kevesebb sikerrel – kokettált a filmiparral. Néhány tűrhető feledhető moziban is kipróbálta ezirányú ambícióit.

Róla kevesen tudják, hogy elkötelezett és már-már radikálisan jobboldali zenész, akivel a toryk a Thatcher korszak után úgy kampányoltak, hogy szavazzon ránk, különben Phil Collins visszatér. És valóban! Kilátásba helyezte, hogy ismét Nagy-Britanniában aktivizálja magát, ha a Munkáspárt győztesen kerül ki a választásokból.

A Vincentblog mai, szubjektív válogatásának első részében nem a legismertebb, nem a legsikeresebb számait vesszük végig, hanem azokat, amelyek valami okból megfogtak. Vannak azért közöttük slágerek is, de inkább olyanok, amelyeket érzésem szerint talán nem is hallottatok.

Ez volt az első dal, az első bakelit lemezen, ait valaha megvettem Phil Collins hangja miatt:

 Államvizsga tételei fölé görnyedve loptam az időt, fél szemmel Irak bombázását figyeltem az (akkor még nem sorszámozott) első öböl háború idején. Nade, hogy jön ez ide, egy 1991-re már régen lejárt sláger esetében?

Utólag olvastam, hogy az NSA listát készített azokról a számokról, amelyeket a légicsapások idején nem játszhattak az amerikai éterben. Phil Collins korai klasszikusa is ezek közé tartozott.

 

Amorózó hangulatban lévő késői tiniéveim egyik hódítási kísérlete kötődik e számhoz. A liason nem jött össze, viszont meghitt barátság sült ki belőle:

 

 Már látom, hogy túlerőben lesznek a szentimentális hangvételű dalok, dehát ez van :-/ Phil Collins énekel a hajléktalanokról, valamikor abból az időszakból, amikor Tarlós is csak egy volt az SZDSZ-esek közül:

 

A következő klipben mindenki megkapja a magáét! Zizi top-szerű indítás, Michael Jacksonos kulcsakrobatika bizonyságául annak, hogy még egy nagyjából illiberális miniszterelnök méretű zenésznek is lehet öniróniája:

 

A most következő számról egyszerűen nem tudok magyarázatot adni, hogy miért tetszett. Eposzi hosszúságú klip, amelyet teljes egészében szerintem sohasem adott le az MTV. (Türelmetleneknek: zene a 2 perc 28 mp-től) csak azért hogy kakasos és sajtohuba is csendben maradjanak, a videóban feltűnik Eric Clapton is

 

Jó tudom! Magam is belátom, hogy késői kamaszkoromban talán kicsit túlzásba vittem a Phil Collins hallgatást. Egy filmzene ami a filmet nem tudta emlékezetessé tenni… de nekem mégis:

Végülis melyikünk az aki sebészi pontossággal el tudja választani, mit szeretünk egy zenében: a dallamát, vagy azt amik akkor voltunk, amikor hallgattuk őket…?

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16527371-6ab22687b3265' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16527371&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16527371-6ab22687b3265&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16527371-6ab22687b3265' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>