Hogy a hangfal adja a másikat…
Eredeti szerző: szempontpuska
<
p style=”text-align: justify”>Eredetileg nem ezt a tartalmat akartam mára betenni, de ha már kaptam némi – szolid – biztatást a tegnapi Jon Andersonhoz (még akkor is ha csak a populárisabb, leszálló ágban lévő korszakából sikerült csemegéznem), akkor arra gondoltam, kivesézzük ugyanennek az előadónak a saját zenetörténetemben hátralévő szakaszát – egyszersmind megnyitva az ajtót sajtohubának, vagy kakasosnak, hogy valamelyik későbbi epizódban kielemezzék az aranykorszakot.
Egy olyan lemez két száma jön, melynek LP-je máig ott hever, gondosan elrakva az idestova 10 éve üzemen kívül helyezett Technics márkájú hifitornyom aljában. Valamikor régen, amikor még nem voltak PC-k, tabletek, laptop, internet és a televízióban is előfordult még, hogy hétfőn adásszünet volt, akkor a házioltár tetején nem egy monitor volt, hanem a lemezjátszó, alatta az erősítő, az equalizer, a kétkazettás deck és az FM tuner visszafogott eleganciával pislákoló fényei szűrődtek ki a gondosan kiválasztott füstüveg mögül és a gyerekszoba (igen, nekem volt olyan, még ha a stílusomon nem is látszik mindig…) négy különböző sarkába elhelyezett hangfalak (ún. álkvadrofon) a kívánt világba repítettek hangulatom szerint.
Volt annak valami különös varázsa, hangulata, ahogyan az ember kivette a bakelitlemezt keményborítójából, majd a puha belsőből. Kegytárgyakat megillető tisztelettel fogta meg a csillogó korongot, a lemezjátszóra helyezte, végül akkurátusan végigsimította a hihetetlen finomságú (asszem lószőrből készült) kefével az A oldal felületét, majd befejezésül megnyomta a play gombot és végignézte a sokat ígérő csendben, ahogy a mechanika valami végtelen eleganciával a lemez peremére ereszti a gyémánt tűt. Egy kis sercegés és indulhat a zene, kezdődik a varázs…
Hölgyeim és Uraim, amíg elmorzsolom a nosztalgia első könnyeit, hallgassátok a Friends of Mr. Cairo-t Jon & Vangelis előadásában:
Mielőtt áttérnénk a következő – önkényesen – kiválasztott közös alkotásukra, feltenném a kvízkérdést: ki tudja milyen filmekhez köthető az imént hallott zene. Két érvényes választ is elfogadok….
A második zene kifejezetten merengős (már-már álmodozós) hangulatra ajánlott, aligha lesz alkalmas a vasárnap délelőtti teszveszhez. Nem sok említést találtam róla a különböző zenei életművek/diszkográfiák sorában, így valószínű, hogy megjelenésének időszakában, egyszerűen csak nagyon illett kamaszkorom ábrándos hangulatához. Így ha nosztalgiát nem is, párotoknak talán inkább egy új (kihagyott) élményt sikerül letennem az asztalra.
A maga módján, mindkét alkotás olyan volt, mintha egy kis eposzt mesélne el, melynek képi megjelenítését a hallgató fantáziájára bízza…
A magam részéről Jon Andersont illetően átadom a stafétabotot hozzáértőbb társaimnak (remélem adtam hozzá ihletet – mert ha nem, akkor jövő héten is én szerkesztek valamit 😛 ).
Vangelisre még muszáj leszek visszatérni, de az egy hosszabb-, nagyobb lélegzetvételű darab lesz.
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16527598-6ae795b4e35f8' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16527598&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16527598-6ae795b4e35f8&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16527598-6ae795b4e35f8' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>