Hogy a hangfal adja a másikat…
Eredeti szerző: sajtohuba
<
p style=”text-align: justify;”>A Soft Machine egyike a Canterbury-hangzásnak nevezett improvizatív pszichedelikus jazz-rock, vagy akár rock-jazz, zenei irányzatnak, amely a ’60-as évek második felében bontakozott ki. Ez a zenei világ egynyári slágernek nehezen nevezhető, elvont szövegű, semmi „kék az ég és zöld a fű, íly egyszerű az élet” feelinget ad, hanem sokkal inkább rikítozó-tántorgót.
Az SM mellett a Camelre és Caravanra mindenképpen, esetleg még a Gongra és egy-két Isotope számra mondanám, hogy na igen, ez jöhet nagykanállal. A banda történetének kronológiai feldolgozását itt olvashatjátok.
És hogy miért is jó ez a zene? Ha beengeded, belemászik a fejedbe, ott kézen fog és visz magával váratlan ritmusokkal az abszurdnak tűnő harmóniákba. Utaztat, ha ráérzel. Ha nem, akkor marad az egyhelyben topogós „hát ez meg mi?!” ki-, és lemaradás érzés.
Az én kedvencem a Softs c. lemezük, úgy ahogy van, bérelt helye van a top tíz albumom között. Nem is emelek ki egy számot sem, hanem meghallgathatjátok az egészet.
A legelső albumukról a legelső formáció két húzóemberének (Ratledge és Wyatt) közös munkáját választottam:
A Softs mellett a másik legjobb albumuk szerintem a Third, amint hosszú instrumentális számok vannak, de megéri végighallgatni őket, főleg ha valaki szereti a jellegzetes SM szaxofonos hangzást. Ennek zárószáma ez:
Egy kis ízelítő a Six. c albumukról:
Utolsó albumuk az első, amelynek címet is adtak: Land of Cockayne. Zárószámnak jöjjön Kokainföldről egy adag vékony forrókekszes finomság. Jó étvágyat!
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16527358-6a2fb9c641438' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16527358&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16527358-6a2fb9c641438&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16527358-6a2fb9c641438' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
Na, (in medias res) hogy mit hallgattam ezekben a napokban. (Kíváncsi valaki rá? Nem hinném, de azért…)
Aszondja, hogy, honnan kezdjem? Folyamatosan hallgatok zenét, sokkal nagyobb zenebuzi vagyok, mint amilyen színházbuzi (lehet) Jótündér, ez azért asszem mond valamit.
De már nem úgy hallgatok zenét mint a kőkorszakban (jó, a rézkorszakban, mert a kőkorszakban még magnóról hallgattam), hogy vinyl elő aztán szertartásosan, óvatosan kivenni, lemezjátszóra rárakni, beülni a hangfalak közé, szem behuny, és mehet a menet. Ma már ezt semmilyen szempontból nem engedem meg magamnak, és nincs is rá szükségem. Régen, amikor az Ecserin… emléxem, egyszer ott vettem a King Crimson: USA lemezt 600 Ft-ért (nem is merem megmondani, hogy az akkor hogyan aránylott a fizetésemhez), és Robert Wyatt: Rock Bottom-ját, ha jól emléxem ez 500 volt. Volt mellette a faszinak valami Soft Machine lemeze is, talán egy későbbi (azok nem olyan jók), vagy koncert (a studiólemezeket jobban szeretem), így máig rejtélyes megérzésből a Wyatt lemezt vettem meg, pedig akkor éppen a SM volt a kedvenc együttesem. De akkor még a Canterbury-stílusban majdnem kezdő voltam (nem volt meg – mint ma – az egész családfa összes együttesének összes lemeze), nem tudtam, hogy mit jelent a zenében a Rock Bottom c. lemez. Hát nemsokára megtudtam… Egyébként, régi szép idők, amikor csak egy-egy lemez megvétele is hetekig tartó szinte eufóriát jelentett. Ilyen már sosem lesz.
Na de eltérültem. Ma már csak szárítógépről hallgatok, digitálisan tárolt anyagot. Sokkal kényelmesebb. Közben mást is tudok csinálni, nem kell már annyira odafigyelnem minden hangra, profi zenehallgató lettem az évtizedek alatt. Azért, ha kell, odafigyelek. De már nem olyan orthodox módon hallgatok, mit régen, hogy elejétől végig a lemezt… Most már sokszor ismétlek akát ki is hagyok, és ami tetszik, azt meghallgatom egymásután akár 20x is. Azért eléggé fanatikus hallgató vagyok most is, ez nem változott. Nagy öröm a zene.
Szélesedett az ízlésem, már több minden tetszik, mint régen. Ill. több mindenre vagyok kíváncsi. Wahornnak egyszer volt egy jó szövege az operetthajón, ahol éppen kolbászolt, és megkérdezték tőle, hogy mi a lófütyülőt keres ott pont ő. Azt mondja Wahorn erre – és ez tényleg egy kurva jó gondolat: „Mindenből, amit igazán szerettem, már kijutott a részem. Most olyan dolgokat keresek, amiket nem szeretek. Részben azért, hogy szórakozzak, részben azért, hogy újraértékeljem az életet, és esetleg így találok benne még valamilyen szórakoztató dolgot. Egyébként már ki vagyok égve teljesen a saját kultúrámból, abból amit én csinálok, ezért vagyok kíváncsi arra, amit eddig nem kerestem.”
Ez nagyon figyelemreméltó, és megfontolandó szöveg. Tehát ma már a régi progrock, jazz, avantgárd zenei horizontom szélesebb. Legalábbis csápokat nyújtok ki egészen távoli területekre is. Aztán persze többnyire visszahúzom őket, mert mégsem találok ott túl sok érdekességet, vagy nekem tetszőt. De megpróbálni, érdekes.
Nem tudom… ezer éve kommentelek itt, de most sem tudom, hogy van-e a kommentek mennyiségi határa. Úgyhogy… Teljesen eltérültem, de nem is baj, mert az is teljesen esetleges, hogy éppen mit hallgatok, összevissza. Tegnap gyorsan végigmentem az After Crying életművön (bizonyos heppjeik idegesítőek, de azért nem rossz), ma már eddig volt… a Herbie Hancock-féle Mwandishi 3 lemeze (a középső a legjobb), egy kis Captain Beefheart (az mondjuk olyan zene, hogy kiválóan alkalmas a túl sokáig maradó vendégek kikergetésére), volt egy kis Taylor`s Universe (megunhatatlan)… Tegnap mi volt, hát viszonylag ismeretlenebb, nem is angolszász progrock zenék: Syrinx, Hooffoot, On the Raw, Secret Oyster, Planeta Imaginario, de persze ezek is sokszor hallottak. Igaz, a IX szimfóniát is meghallgatják századjára is. Az a baj, hogy nagyon nehéz már új, és jó zenéket találni. Régen minden jobb volt. Viszont, Karinthynak is van egy megszívlelendő jó tanácsa, a Nihil c. versében, ezzel zárom:
…
„Biró beszélt a neo-impresszionizmusról,
Én mondtam: mindent abba kell hagyni:
A művészetnek ne legyenek korlátai –
Se ütem, se vonal, se szín.
Vagyis az a művészet, amit az ember gondol,
És ha nem gondol semmit, az is művészet –
És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.
És ha neked ez nem képez művészetet
Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –
Nem is az a fontos, hogy művészet-e
Vagy sem; – nem az a fontos.
És ha ez nem művészet: hát nem az,
De akkor nem is kell művészet –
Mert az a fontos, hogy figyeljenek
Az emberek és jól érezzék magukat.”
És hogy ne csak a levegőbe dumáljak, itt van egy együttes, akikkel meg mai estét zártam be. Franciák, a progrock jazz rock/canterbury irányvonalát nyomják, elég jól. Teljesen instrumentális, de az csak jó. Ez nem avantgárd, és nem free(jazz), eléggé régimódi, épp ezért közérthető, elég komplex, de mégsem túl elvont zene. (Nyilván nem Henry Cow-ot fogok itt mutatni.)
És ez még szerintem nem is a legjobb lemezük, csak hirtelen éppen ezt találtam meg egészében a Youtube-on. (Én nem Youtube-ról hallgatom őket, nekem ezek megvannak.)