Beszélgetés Kiss Sándorral és Lőrincz Sándorral
Eredeti szerző: szempontpuska
<
p style=”text-align: justify”>Focitörténelmi sorozatunkhoz kapcsolódva, új fejezetet nyitunk. Megkezdjük személyes interjúink sorozatát az utolsó nagy korszak illusztris személyiségeivel. Az első beszélgetést Kiss Sándorral, az Ú.Dózsa egykori gólzsákjával és Lőrincz Sándorral, a PMSC legendás játékmesterével folytattuk.
(Fotó: berochello küldése)
Álmos péntek délután, lassan tényleg elhisszük, hogy itt van a tavasz, amikor Medvegyevvel és zsazsuval megérkezünk egy pécsi söröző elé. Stílszerűen “GÓL” a neve, ugyan mi más lehetne?!
Azt is mondhatnánk, zártkörű rendezvény lesz, hiszen csak a mi kedvünkért nyitottak ki. Nincsenek vendégek, nem kell a kiszolgálásukkal törődni. Benn két úriember vár ránk. Kamaszkorunk idoljai, akiket csak a lelátóról annyiszor láttunk főszerepben.
A falon, körös-körül futball relikviák. Mezek, zászlók, kabalafigurák. Itt minden a fociról szól. A sarokban diszkréten elhelyezve még egy zöld-fehér figura is megbújik. Szinte szégyellősen. Döbbenten nézek Kiss Sanyira, aki szinte elnézést kérően jegyzi meg, máshová nem tudta eldugni. A falon, jól látható helyen egy LCD, gondosan elhelyezve, hogy a söröző másik sarkából is lehessen látni az aktuális meccset. Most is be van kapcsolva. Természetesen foci megy. Rövidesen kezdődik a Fradi-Újpest. Medvegyev akarva sem tudta volna jobb időpontra szervezni ezt a találkozót.
Asztalhoz ülünk és megkezdődik a több, mint két órás időutazás a múltba, a magyar foci utolsó nagy korszakába.
Nézem a mellettem ülő kedvenceket. Kiss Sanyi szinte semmit sem változott, mintha nem fogna rajta az idő, Lőrincz Sanyi pedig komoly úriemberként, de elhagyva bajszát. Nem biztos, hogy ráismernék az utcán. Pedig bizony Medvegyev éppen kutyasétáltatás közben ment oda hozzá és hívta meg erre a beszélgetésre.
Nem mintha zavarban lennék, de igenis izgulok. Rengeteget gondoltam erre az interjúra. Nem ez a szakmánk, először csinálunk ilyet.
Mielőtt belevágunk a sűrűjébe, egy-egy képet teszünk eléjük.
Elsőként Kiss Sanyinak szegezem a kérdést:
szempontpuska: – Tudod, hogy ez hol készült? Ez melyik gólod?
Kiss S.: – Hogy ez melyik gólom? – tanácstalanul réved a távolba. Nem számított tesztkérdésre – …hát annyi volt – folytatja cinkos mosollyal.
szp: A Köln elleni. Gól lőttem Schumachernek. Ez volt a címe, amikor megjelent.
Lőrincz Sanyi viszont azonnal rábök az Ő képén mellette álló Kovács Imrére: – Ez Imre bá’!
Hozzáteszi:
– Micsoda hajam volt!
Medvegyev: – Ő volt az, aki azért nem fért be az Aranycsapatba, mert Bozsik helyén játszott. Pécsen pedig hatszor vagy hétszer volt edző. Alkalomszerűen visszatért.
K.S.: Így van. Ha baj volt, mindig őt hívták vissza, hogy rendet tegyen.
M.: Hívtak egy embert aki anyagilag megfoghatatlan volt, nagyon jól szituált úriember volt és távolságot tartott az emberektől, átverni nem nagyon lehetett. De nézzük meg, hogy honnan indultatok?! A kezdeteket. Én végigkövettem az egész korszakotokat. Katzirz Béla, Iványi Tamás, Jónás Feri, Dobány Lajos, Kincses Viktor, Toma Árpád, Dárdai Pál, Pál Gyula, Lutz Jakab, Kardos Ernő, Nagy Imre. Akkor kerültetek vissza. Egy MNK meccset játszottatok a Fradival a PMSC pályán.
Lőrincz Sanyi! Rólad az a hír járja, hogy nem teljesen jószántadból jöttél Pécsre.
Lőrincz Sándor: Ez valóban így volt. Ugyanis a Honvéd nevelése vagyok. Tősgyökeres kispesti gyerekként ’74-ben vonultam be katonának. Egy éve voltam a seregben, amikor a Honvéd meg akarta szerezni a Kocsis Pistát. Jónás Ferit és engem akartak küldeni helyette. Katonaként egyszer egy hónapban kellett bemennünk, aláírtak és én egész hónapban kinn voltam. Ez volt a sportállás. Ezt érthetően nem nagyon akartam otthagyni, eljönni Kispestről. Akkor aztán behívott az őrnagy és azt mondta: Vagy lemész, vagy nagyon megnehezítem az életedet (persze nem pont ezekkel a szavakkal).
Ekkor én még mindig nem akartam Pécsre menni, ezért apámhoz fordultam, aki szintén katona volt. Ő végül azt mondta, nem akar beleszólni, meg szeretné is ha itt maradnék, de jobban járok ha megyek Pécsre.
Jónás Feri sem akart Pécsre igazolni, de amikor mondtam, hogy én eldöntöttem, ő már be se ment az őrnagyhoz. Így kerültünk hát Pécsre. Akkor vitték fel tehát Kocsis Pistát a Honvédhoz, Zomborit a Vasashoz és a Jokkát meg Újpestre.
M: De előtte még játszottál valamennyit Szentendrén a Kossuth KFSE-nél, ugye?
L.S.: Igen, pontosan. Kilenc meccset játszottam náluk és Budai Laci bácsi volt az edzőm. Amikor lejöttek a Honvédtól és fiatalokat kértek Laci bácsitól, három játékost, Varga “Kacsát”, Morgóst Gabit, meg engem ajánlott. Morgós Gabit nem adták oda, mert akkor már az első csapatban volt. Utána vissza kellett mennünk a Honvédhoz és akkor kerültem ide Pécsre.
M.: Kiss Sanyi te pécsi vagy.
K.S.: Nem!
M.: Már úgy értem, hogy baranyai…
K.S.: Így már igaz!
szp.: Ez olyan, mintha egy nápolyinak mondanád, hogy olasz 🙂
K.S.: Édesapám bányász volt. Komlón élt, de csak Pécsett volt ificsapat. Rengeteg ilyen klub volt, nehéz is összeszámolni. Pécsi Dózsa, Pécsi Bányász, Kinizsi, Zsolnay, PEAC, Bőrgyár, Kesztyűgyár, PVSK. Ezek mind pécsi csapatok voltak.
szp.: Ma hány ilyen klub van?
K.S.: Mindössze három.
A PVSK, a PEAC, meg a PMFC. Itt kezdtem el focizgatni, az ifiben, amikor Lantos Misi bácsi beajánlott az ifjúsági válogatottba. Utána Garami mindig mondta rám, hogy azt a kis szőke gyereket fogjátok le és végül felkerültem a nagycsapatba. Aztán érettségi, majd főiskola és 79-ben egyszerre kerültünk a felnőtt keretbe.
M.: Hát akkor nagyon kellettetek abba csapatba. Abban az évben egészen furcsa módon kiesett, pedig valósággal agyonverték a Dózsát. Dárdai Pali rúgott négy gólt, a vége 4:2 lett.
K.S.: …pedig három leendő válogatott játszott abban az együttesben és mégis kiesett.
L.S.: Akkor még a Rapp Imre védett, talán hat vagy hét meccs volt hátra, amikor az Imrét elküldték. Ekkor érkezett a kapuba Katzirz Béla.
M.: Ti még játszottatok amikor Rapp Imre védett?
L.S: Nem, akkor már nem volt a csapatban amikor mi jöttünk.
M.: Lőrincz Sanyi! Ha jól emlékszem te elkezdted ’75-ben és ’88-ig voltál itt nálunk?
L.S.: Igen. 88 áprilisában mentem el Finnországba
M.: Hol voltál Finnországban?
L.S.: A Valkeakoski Hakánál. Itt játszott korábban Kolár is, meg ott volt még Szebegyinszky. A dolog érdekessége az, hogy az UEFA kupában pedig pont olyan sorsolásunk volt, hogy játszottunk a Fradi ellen is.
M.: Számos edzővel volt szerencsétek dolgozni…
K.S.: Dunai volt, amikor idejöttünk, akkor vette át Garami az első csapatot. Utána jött Imre bácsi (Kovács Imre). Őt nagyon szerettük.
M.: Mit tudott?
K.S.: Mindent tudott. Ránk nézett és tudta, hogy most kimaradtam, vagy jó formában vagyok, vagy mit csináltam előző éjjel. Egyszerűen mindent tudott!
M.: Mások akik voltak itt még edzők? Szőcs, Rónai?
L.S.:.. és Szarvas. Kovács Imre rengeteget gyakoroltatta a szabadrúgásokat, szögleteket, pontrúgásokat. Nem volt edzés, hogy ezt ne vettük volna át. Mindig. Volt olyan időszak, amikor kifejezetten ezeket a formulákat gyakoroltuk be. Nagyon jók voltuk. Legurításból, vagy direkt pontrúgásokból.
M.: Azok közül akikkel egy csapatban voltál, kikkel volt Neked könnyű együttjátszani, kikkel éreztétek a játékot?
L.S: Nagy Imre és Kiss Sanyi. Én inkább azokkal tudtam együtt játszani, akik képzettebbek voltak. Én voltam az irányító. Akkor ezt még így hívták.
M.: Nehéz ellenfelek a pályán?
L.S.: Hát voltak. A békéscsabai Lázár. A fehérvári Baranyi.. (általános nevetés), a Fradiban Hámori Gyuri, aki később a Volánba ment. Volt egy-két kemény gyerek, de róluk inkább a Sanyi tudna mesélni…
M.: Kiss Sanyi, te milyen védőket nem szerettél?
K.S: Óóóó hát a Jancsikát annak idején ki nem állhattam (nevetés). Utána nagyon jó barátok lettünk, de Ő nagyon kemény védő volt. Hiába cselezte ki az ember őt kétszer-háromszor, mindig utolért, mindig rámászott a csatárra, mindig becsúszott, nagyon kellemetlen volt. Ilyen védőt én még nem láttam. Vékony is volt, és mint a tű úgy szúrt, ha az ember hozzáért.
Paróczai Sanyi ellen szerettem játszani a Honvédból. Mindig mondták, hogy hadd menjen fel, úgyis rosszul adja majd be a labdát és akkor az ellentámadásból mentünk gólt lőni… 🙂
szp.: Még egy pillanatra térjünk vissza a pécsi csapatra, utána úgyis elkezdek kegyetlenül dózsázni 🙂 Hogyan állt fel ekkor ez az együttes?
L.S.: Katzirz, Toma, Kincses, Dárdai..
szp.: Brezniczky?
L.S: Brezniczky ő később jött.
szp.: No dehát nekem egyben megvoltatok gombfociban! Az biztos ’86 előtt volt!
L.S: Brezniczky helyén Kincses Viktor játszott, aztán még Schulteisz, Dobány, Nagy Imre.
M.: A két korszak között az összekötő kapocs Te voltál, meg Toma és Dárdai.
L.S: A csapat neuralgikus pontja a balszél volt. Mészáros felbukkanásáig. Próbálkoztak Jónással, Kardossal, Dobánnyal és Nagy Imrével is… Aztán amikor az Oroszlánytól kikaptunk itthon, jött az edzőváltás és bekerültünk a csapatba.
szp.: Kiss Sanyi, Te pedig ’79-ben kerültél Újpestre. Hogyan dőlt el, hogy hová igazolsz?
K.S: Saját döntés volt. Már a harmadik voltam a góllövőlistán és hívott a Fradi, a Honvéd, Lantos Misi bácsi pedig, mint volt edzőm hívott Fehérvárra, Ő akkor a Videoton edzője volt. Apám szerette volna ha a Honvédhoz megyek. Imádta Tichyt, én meg imádtam a Fradit.
szp: Ugye nem árulunk el titkot ha megmondjuk, hogy Fradi drukker voltál?
K.S.: Igen, így van. De megnéztem a csatársorokat, Újpesten is remek játékosok voltak, de már kezdtek kiöregedni. Ekkor gondoltam, hogy majd szép lassan bekerülök a csapatba.
zsazsu: Akkor ez egy nagyon előrelátó, tudatos döntés volt!
K.S.: Így van. Szerettem volna előrelépni, az Üllői úton ott voltak Nyilasi, Szokolai, Pogány, Újpesten pedig Törőcsik éppen akkor sérült meg autóbalesetben
L.S: Az utolsó fordulóban, Zalaegerszegről hazajövet.
K.S.: Ez volt az utolsó lökés a döntésemben. Kerekes Gyuri és Bodnár jött helyettem Pécsre.
szp: Egyből bekerültél a csapatba?
K.S.: Igen, egyből a nagycsapatba kerültem. Ott voltak a Nagy Laci, Dunai III., Fazekas, Fekete, Zámbó, Törő, de labdát akkor nem passzolták ám nekem! (mosolyog) Nagyon nehéz volt.
M.: Tóth Zoli?
K.S.: Tóth Zoli akkor lépett le, amikor én odamentem. Volt egy túra nyáron és onnan már nem jött haza velünk.
M: Akkor voltak kapusgondok…
K: Igen. Szigeti már nem védett, Bodnár Pécsen volt, Ádámnak (Rothermel) kellett visszatérnie a kispadról. Volt súlyfeleslege, de rúgótechnikában állítom, hogy ő volt a legjobb az egész csapatban. És jött még Kollár a Fradiból. Aztán Temesvári érkezésekor hozta magával Szendreit. Onnantól megoldódtak a kapusgondok.
M.: Egymás ellen játszani kettőtöknek, milyen volt?
K.S: Olyankor mindig volt egy kis lelki tusa. Nem csak a Lőrincz Sanyi ellen, hanem valahányszor Pécsen játszottunk, a tudat, hogy jöttek a barátok, láttak az ismerősök… Ott vannak az egykori csapattársak, haverok az ellenfélnél. Azért egyszer-kétszer odarúgott az ember, hogy a barátság azért megmaradjon 🙂
szp: Az előbb végigvettük a Pécset, most nézzük az akkori Dózsát. A csapattársaidat, akikkel játszottál. Jurácsik?
K.S.: Rövid ideig volt velünk, egy nagyon jó felépítésű, igen tehetséges játékos volt. Közzéppályást vagy bekket játszott. Németországban disszidált, aztán játszott talán Svájcban is. Már nem foglalkozik a futballal. Néhány éve hazatért, jólmenő vállalkozásai vannak itthon.
Tóth Jóska már akkor ott volt a védelemben, jött Kovács József, meg Szűcs János a jobbhátvéd posztra, Kardos már stabil csapattagak számított, Sarlós Bandi…
M: Az volt akkor Európa leglassúbb védelme
K.S: Igen, de nagyon technikás játékosok voltak. Akkoriban tért vissza Herédi, aki eredetileg csatár volt, aztán a védelemben és a középpályán kapott helyet. Végül vezéregyéniséggé, csapatkapitánnyá lett.
Temesvári hozta Kisznyér Sanyit, ott játszott Steidl és volt néhány játékos, akik csak rövidebb ideig jutottak szerephez, mint Bogdán, Polónyi, Freppán, Ambrus, Árky, Balogh és Birkás…
szp: Derekad? Ahogy visszaemlékszem állandó és visszatérő problémáid voltak a derékfájdalmaiddal.
K.S.: Azóta is fáj…
zs: Gerincsérv?
K.S.: Igen.
szp.: A másik dolog, ami Rád akkoriban jellemző volt, hogy szinte soha nem láttalak felhúzott sportszárban.
K.S.: Annak is megvan a magyarázata. Olyan szűk volt, hogy állandóan begörcsölt a lábam. A lábszárvédő még nem volt kötelező, ezért játszottam bokáig letűrt sportszárban.
Lőrincz Sanyi itt hozzáteszi, ezzel Ő maga is éppen így volt.
szp.: Volt a focisorozatunkban egy kép, amikor Kiss Sanyit ölben hozza le a pályáról Kakas.
K.S: Igen a Vasas elleni mérkőzésen volt. Itt van a tenyeremen a heg, a mai napig megmaradt a stoplijának a nyoma, ahogyan összecsúsztunk.
M.: Lőrincz Sanyi neked mi volt a legnagyobb sérülésed amivel meg kellett küzdeni, ami hátráltatott?
L.S: Három izomszakadásom is volt a karrierem során. Az egyik miatt nem tudtam játszani a Feyenoord ellen, amikor az UEFA kupában indultunk. Összesen hat, vagy hét hétig feküdtem azzal a sérüléssel. Be is voltam jelentve műtétre, de végül az injekciózással megoldódott, nem kellett kés alá feküdnöm mégsem.
M.: Nem is kerestek Téged ’88-ig? Mert volt olyan hír, hogy az Újpest le akart igazolni.
L.S.: Sőt! Ott is edzettem. Megállapodtam az Újpest vezetőivel, hogy biztosítanak egy háromszobás szövetkezeti lakást. Megmutattak hármat, kiválasztottam, aztán mégsem kaptam meg egyiket sem. Ezért kellett visszajönnöm. Ilyen banális oka volt. Már minden cuccom fenn volt Pesten
K.S: Pont akkor mentek el a Nagy Laci és picit előtte Tóth Andris. Óriási szükségünk lett volna Sanyira. Éppen a KEK sorozat előtt voltunk. Aki tudja, hogy hova passzoljon, úgy lát a pályán ahogyan Sanyi…
L.S: Visszajöttem a nyolcadik fordulóban, de akkor még Dózsa játékosnak számítottam. Fennállt a veszélye, hogy egy évig nem játszhatok, de aztán megoldódott. Egy fegyelmi tárgyalás is volt. Elkísértem a fiúkat Zalaegerszegre, ott szóltak, hogy el van intézve.
M.: Abban a KEK sorozatban Temesvári volt az edzőtök. Milyennek láttátok őt belülről?
K.S: Merev tanárember volt. Nála az első a fegyelem volt. Nyíregyházán ért el sikereket, de én úgy láttam, a pesti vagány gyerekekkel nehezebben értett szót. Mondta Törőnek meg nekem, hogy jöjjünk vissza védekezni…. hát gondolhatod! Szóltunk hátra Kisznyér Sanyiéknak, hogy figyeljenek jobban, mert mi elől maradunk 🙂
Mi inkább csipkedtük magunkat, hogy ellentámadásból, ha volt valami helyzet, igyekszünk gólokat lőni. De ehhez nem kellett edző. Ezt szolidaritásból megoldottuk.
szp.: Jól gondolom-e, ha azt mondom, annak a Dózsának a taktikai fegyelem volt az erőssége? Elvégre a nemzetközi kupákban a kontrázásoknak köszönhetően, sokkal nagyobb tudású csapatokat vertetek ki.
K.S: Így utólag azt gondolom, annál jobb csapat volt az akkori Újpest, minthogy 5-6 helyen végezzen. Talán egy más mentalitású edzővel többet ki lehetett volna hozni a bajnokságban. Kovács Feri bácsi, Mezey Gyuri, vagy Mészöly Kálmán… Más karakterű ember illett volna hozzánk.
szp.: Megyeri úti éveid alatt szinte kizárólag Te voltál a házi gólkirály. Nagy fájdalmam volt, hogy végül sosem lettél gólkirály.
K.S: Rengeteg jó csatár, gólerős játékos volt abban az időben. Nyilasi, Fekete, előttük még Fazekas, aztán Dobány… remek játékosok, nagy lövők.
szp.: Tizenhatoson kívülről, te nem nagyon lőttél gólt, ugye?
K.S: Dehogynem! Egyszer rosszul találtam el a labdát, emlékszem és bement. A viccet félretve: Az én szerepem befejezőcsatár volt, be kellett mennem, magammal vinnem az embert, vagy ha valamelyik védő hibázott, lecsapni rá és berúgni. Amihez én értettem, az mindig időben érkezni oda ahová a labda jön a kapu előterében és bárhonnan, bárhogyan kapura fordítani. Ehhez fejben nagyon ott kellett lenni, együtt élni a játék ritmusával.
M.: Nézzük a kapusokat! Volt-e nektek mumus közöttük?
K.S: Én Andruscht szerettem nagyon. Meccs előtt mindig zrikáltam, hogy “Marcsa, egyet lövök jó?! .. lehet hogy kettő is lesz belőle” Aztán utána mindig megbeszéltük a dolgokat egy sör mellett.
L.S: Én a magas kapusokat nem szerettem. Mindenhová odaértek. Ilyen volt tipikusan Mészáros Bubu. Vagy Zsiborás.
M.: Katzirz Béla milyen kapus volt?
L.S: 96 kiló csont és izom. Nagyon jó kapus volt.
K.S: Ha Béla jött ki, akkor én húztam össze magam, mondom inkább élni akarok. 🙂
L.S: Ha Béla kifutott, akkor előtte szétnyílt a tömeg. Jól is tették.
M.: Tatabányai kapusok?
L.S: Dombai, Kiss Imre.. mind hatalmas termetű atléták. Csepecz pedig egyenesen díjbirkózó alkat volt.
K.S: Én szerettem a kapusokat. Veréb, Brünyi, Gáspár. Amelyiküknek sok gólt lőttem, azokat meg különösen szerettem. Kovács Lacinak még Pécs-Videotonon lőttem hármat, és Kakasnak is a Vasas ellen, már Újpest színekben, ahol tízest kaptam a Népsporttól.
M.: Kik voltak azok akikkel szerettetek együtt játszani? Akik csatárként nagyon jók voltak?
K.S: Nagyon szerettem Szokolait. Alacsony volt, mégis remekül fejelt. Annyira érezte a kaput, ahogyan kevesen mások akkoriban.
L.S: Nagy Imre. Nagyon jó focista volt, kár hogy később nem tudott kibontakozni. Sokkal több volt benne.
M.: Kiss Sanyi te nagyon “önálló” játékos voltál. Rólad az a hír járja, hogy még öregfiúk meccsen is időnként szóltak, hogy – Sanyikám! Nem akarod odaadni időnként nekünk is a labdát?
K.S: Nem, hát előrébb már nem volt játékos, mint én – replikázik mosolyogva
M.: Lőrincz Sanyi! Te végijátszottad, összekötő kapocs voltál a Pécs mindkét nagy korszakában. Milyen különbséget látsz közöttük?
L.S: Érdekes amit felvetsz. Mert az a csapat, amelyik tulajdonképpen a kiesés ellen küzdött, jobb képességű együttes volt, mint a későbbi. Az utóbbiba bejöttek azok a fiatal játékosok, akik csak később értek be. Bérczy Balázs, Kónya Misi, Túri, Palaczkyék. Olyan csapat alakult ki, ahol talán túl nagy lett hirtelen a fiatalok aránya.
szp.: Kinek mi volt élete legemlékezetesebb meccse?
K.S: Könnyű helyzetben vagyok, mert mindenki a Köln elleni mérkőzést emlegeti. Olyan hangulatban két gólt lőni, az számomra is felejthetetlen marad. Pedig lehet, hogy rúgtam olyan gólokat, amik fontosabbak voltak…
szp: Azt hittem esetleg a válogatott találkozódat említed, vagy a Vasas elleni 10-es meccset, ahol négy gólt lőttél?
K.S: Hármat és egy gólpasszt.
szp: Na! Hát akkor mégis volt gólpasszod, naugye?! 🙂
K.S: Persze. Ha olyan volt a helyzet, hogy végképp nem lehetett mást csinálni, akkor azért néha leadtam 🙂
L.S: Nekem életem nagy meccse a Feyenoord elleni UEFA kupa mérkőzés lett volna, de akkor pont sérülés miatt nem játszhattam. Ezért az igazán emlékezetes meccs az volt, amikor itt – még a PVSK pályán – az én gólommal vertük meg a Fradit 1:0-ra. Akkor a Sanyi adta a gólpasszt.
K.S: Látjátok?! Még egy gólpassz! 🙂
M.: Ez 1977 ősze. Akkor még a Fradiban Bálint Laci, Martos, Vépi, Hajdú játszottak. 20-22.000 néző előtt. Készültek az emberek a meccsekre. A vasúti felüljárón már fél órával a kezdés előtt gyűltek az emberek. Mennyi volt a nézőcsúcs?
L.S.: 23.000 néző egy meccsen a betonteknőben. A vidéki csapatoknál voltak a kiemelt meccsek, elsősorban a fővárosi csapatok ellen, ahol rendszeresen ráígértek a prémiumra.
M.: Mit tudtok a többiekről? Mi lett velük, mit csinálnak az egykori csapattársak manapság?
L.S: Katzirz Béla ügyvéd, Kónyának szállodája van, mások legfeljebb ificsapatnál, vagy alsóbb osztályban edzők. Róth Anti a Haladásnál edzősködik, Dobány pedig az egyesület elnöke. Nagy Imre Hollandiában dolgozik, nem focival foglalkozik.
K.S: Néhány kivételtől eltekintve, mint amilyen az említetteken túl például Nyilasi Tibi, nem érezzük, hogy ennek a korosztálynak szükség volna a tapasztalatára, a munkánkra.
zs: Nagyon furcsa ez, mert szerintem éppen most a Ti generációtoknak kéne az élen lenni. Ott a kispadokon.
K.S: Ez így van, de ettől függetlenül megvan a saját életünk, jól megvagyunk.
L.S: Valószínűleg azért, mert nem olyanok vagyunk, akik odamegyünk. Ha nem hívnak, akkor nem megyünk…
szp: Sanyi, hogyan emlékszel vissza a válogatottságaidra?
K.S: Kétszer játszottam, két gólt lőttem. A törökök ellen mutatkoztam be, nem csak gólt lőttem, de volt egy gólpasszom is.
zs: Nos akkor megvan a harmadik gólpassz is (nevetés).
M.: Akkoriban volt felfutóban a Verebes féle Rába ETO. Mivel tudott többet az a csapat, mint a többi NB I-es ugyanebben az időszakban?
L.S: Ők kezdték el a holland stílust, az egészpályás letámadást. Rengeteg gólt lőttek.
szp: Féltetek tőlük? Milyen volt ellenük játszani?
L.S: Felszabadultabb, könnyedébb. Nem volt bennünk gátlás. Bátrabban kockáztattunk, hiszen nem volt mit vesztenünk. Ők voltak az esélyesebbek. Vagyis a dolog pont fordítva működött, a tét nem kötött csomót a lábunkra.
K.S: Szerintem az is különbség volt, hogy akkoriban nem volt szokás, amit Verebes csinált, hogy azt mondta mindenkinek, te vagy a legjobb. Olyan erővel, olyan szuggesztíven tudta hajtogatni, hogy a játékos a végén elhitte.. és tényleg ő lett a legjobb. Vitte őket a lendület és ez a mentalitás sikerre vezetett.
M.: Mi volt a különbség az UEFA kupában menetelő Vidihez képest?
L.S: Az más volt. A Videoton egy egységes csapatként működött. Kovács Feri bácsi ennek a híve volt. Jó közösséget alakított, remek volt köztük a hangulat. 79-ben viszont – igaz, nem ezt a Videotont – , de 7:1-re megvertük.
A beszélgetésnek ezen a pontján megszakad a beszélgetés. Az Újpest, Kabát góljával vezetést szerez az Üllői úton, minden tekintet a képernyőre mered. Sanyi gólt kiált, tekintete felvidul és telefonja rögtön meg is csörren. Látszik, hogy a régiekkel együtt kíséri figyelemmel a történéseket.
folyt. köv.
@JuAn:
Tisztelt JuAn!
Nagy élet volt ott…
@maribor: Na, ezzel most kicsináltál! Nem bírom nem böngészgetni ezt az oldat!
@Tutó: Már az edzéseken és azok megtekintésén kívül is?
A 23-as villamossal elég gyakran jártam arra, de pl. a régi lelátókra egyáltalán nem emlékszem … és azt hiszem az építkezésre sem. 🙁
Csak olyan képek jönnek elő, ahol már készen van az új.