Lőrincz Sándor és Kiss Sándor (2. rész)

Eredeti szerző: szempontpuska

<

p style=”text-align: justify”>Vezet az UTE az Üllői úton, második félidejére fordul a rangadó és a mi beszélgetésünk is Lőrincz Sanyival és Kiss Sanyival. Áttekintjük az idegenlégiós éveket, kiderül, hogy Kiss Sanyi fázós, beszélünk arról, hogy mi történt egykori bálványainkkal, miután eljött az idő, hogy szögre akasszák a futballcipőt. Az interjú befejező részében Medvegyevvel és zsazsuval arról érdeklődtünk, miért nincsenek sem ők, sem a kortársaik a mai futball közelében. A beszélgetést követő napon pedig, kamerával a kezünkben bekukkantunk a PMFC pályára és elzarándokoltunk a vasútállomás mellé, ahol e két nagyszerű sportember karrierje indult. Legendás meccsek színhelye, a PVSK pálya – ahogy ma kinéz.

Medvegyev: Pécs mellett, még van egy közös pont a pályafutásotokban: Finnország. Lőrincz Sanyi! A PMSC után a Hakánál te olyan voltál, mint Gera az angoloknál: Valakinek fociznia is kell…

Lőrincz Sándor: Ez így igaz. Az első évben ott kinn, engem úgy neveztek el, hogy egy adogató-gép vagyok. A Hakával kupagyőztesként a Fradi ellen is játszottunk.

FTC-Valkeakoski Haka összefoglaló, 1989:

 

szempontpuska: Kiss Sanyi viszont Spanyolországban, Cartagenában kezdted a légióskodást…

Kiss Sándor: Igen, de sajnos ott nem találtam meg a számításaimat. Gyenge együttes volt a másodosztályban. Nehéz körülmények között, el-elmaradozott a fizetés is. A feleségem akkor volt terhes és nem volt olyan kórház, ahová be mertük volna vinni. Haza is kellett jönnie..

szp: Spanyolországból?

K.S: Igen. Az Dél-Spanyolország, szegény környék. A csatársorban szinte egyedül én voltam elől, rendszerint hatalmas, benga szerb védőkkel szemben, egyedül.

szp:.. és megtanultál spanyolul?

K.S: Ó hogyne! Eleinte két szótárral a kezeim közt, mint egy kigyúrt fickó jártam edzésre. De annak a csapatnak, azoknak az állapotoknak nem volt semmilyen kifutása. Az év végével hazatértem.

szp: Finnországi tapasztalatok?

K.S: Nagyon hideg volt – nevet hangosan

L.S: Sanyi sosem bírta a hideget.. – szúrja közbe Lőrincz Sanyi

K.S: A körülmények viszont összehasonlíthatatlanul jobbak voltak. Élesben, stoplis cipőben, lábszárvédővel, teljes felszereléssel tartottuk még az edzéseket is. Első alkalommal mentem ki a pályára és nem is értettem. Mondom, mi van? ma is meccs van? Nekem nem is szóltatok! – emlékszik vissza mosolyogva – Aztán kiderült, hogy errefelé ez a szokás.

Ami a mezőnyt illeti, nem is kellett csipkednem magam. Jól ment a játék, lőttem a gólokat. A védők nem tudtak velem mit kezdeni. Ha valamelyik rosszul vette át a labdát, lecsaptam rá és csak be kellett passzolni a kapuba – kacsint csibészesen

M: Amikor annak idején a Dózsához kerültél, a régi nagymenők közül, ki volt ott veled?

K.S: Fazekas, Zámbó, Nagy Laci, Fekete, Tóth Andris

M: Hozzájuk képest, mi volt az, amit szerinted Ők jobban tudtak? Ami nem volt meg a későbbiekben?

K.S: Fazekast nagyon nagyra tartottam. Egymás közti játékban, amikre képes volt, nem ismert elveszett labdát. A megfutásait a szélen, a beadásait. Nem nagyon lehet már ilyeneket látni azóta…

M.: Szokolai, akit korábban kedvencednek mondtál?

K.S: Ő egészen más játékstílust képviselt mint pl. én. Kistermetű,  erőszakos, becsúszik, fejel…

M.: Még a Rábában egészen különösen jól megértették egymást Somogyival. Teremtornák?

L.S: Nagyon szerettük. Amikor decemberben véget ért az őszi idény, megkezdődtek a teremtornák. Mentünk Zalaegerszegre, Győrbe, Fehérvárra, játszottunk itt Pécsen is…. Az a stílus, különösen a technikás játékosoknak feküdt jól. Ott ki lehetett élni ezeket a vágyakat és képességeket.

K.S: Még manapság is, öregfiúként ha hívnak, vagy szervezünk egy-egy tornát vagy meccset, akkor amíg bírjuk szuflával, az első öt-tíz percben nem látnak labdát a maiak sem, bármennyivel fiatalabbak 🙂

szp: Azok a nevezetes Képes Sport Kupák, ekkor már nem mentek, ugye?

L.S: Nem, azok korábban voltak. Ebben az időszakban már csak meghívásos tornák voltak, aztán később – ahogy manapság is van – már megszervezték a hivatalos bajnokságot, utóbb pedig kialakították a saját szabályait is.

M.: Nagyon sok bunda volt?

K.S: Hát különösen a hidegben. Meg Finnországban… Tudod, hogy nagyon fázós vagyok…. (nevetés). Komolyra fordítva: Bunda volt, van, meg lesz is. Nem pénzről, fogadásról szólt, hanem amikor úgy fordult, leadtak egy pontot, aztán később visszakapták. Ez előfordult. Volt amikor nem is kellett megbeszélni.

L.S: Pénz nemigen volt benne. Inkább szívesség, meg vissza. De amikor voltak kiemelt meccsek, előfordult, hogy háromszoros pénzért játszottunk a győzelemért. 10.000 forintot is kaptunk, amikor 2.400 Ft volt egy havi fizetés.

K.S: Ilyenkor mindig elmondom, hogy a csapatnál voltunk, de hivatalosan az Uránnál voltunk elhelyezve. Egyszer csak szólnak, hogy menjünk be a vállalathoz. Hú, gondoltuk baj van, mi lehet az amit csináltunk… bementünk a „Főnök” elé, mire kiderült, hogy csak azért hívtak, mert az álláshoz tartozik fizetés is, amit hónapok óta nem vettünk fel. Kérdezték is, hogy na mi van? ilyen jól megy, hogy a rendes bér már nem is kell?

L.S: Azt hittük le fognak szúrni bennünket…

M: Érdekes helyzet volt ez a PMSC-vel. úgy tűnt, mintha a PVSK és a Pécsi Dózsa mellett, valahogy ezt az „új” csapatot nem érezné annyira magáénak a város. Aztán volt – egy rövid időre – amikor két élmezőnybeli csapata. A PVSK is feljutott az NB I-be. De messze nem voltak olyan jók, mint a PMSC bármikor. Nagyon darabos csapat volt.

szp: Mindenesetre ritka volt, hogy egy-egy vidéki város néha több csapatot tudott az élvonalban. Apropó! Nem volt túl sok az a pesti csapat?

L.S: Nekem nem, mert így többet tudtam menni Pestre 🙂

K.S: Volt például a Csepel. Oda szörnyű volt járni – Én sem szerettem – szúrja közbe Lőrincz Sanyi.

Olyan hangulata volt, olyan a környezet, hogy.. jujj. Az egész nagyon nyomasztó. Alig voltak nézők. Szinte talán azok, akik velünk jöttek.. A hideg végigfutott tőle a hátamon.

M: Volt még olyan helyszín, ahol nem szerettetek játszani?

L.S: Békéscsabát nem szerettem. Olyan fanatikus közönsége volt…

K.S: Nem igazán tudom…

szp: Az idő megszéípti, nem?

K.S: Lehet. Azt nem szerettem, ha Nyíregyházára el kellett menni hidegben (mindig bejön a hideg! – szp.) délután, amikor más családos emberek otthon vannak a sajátjaikkal. De mindegy, hogy ez éppen Nyíregyháza, vagy máshol… délután egykor ugrabugrálni, ebédidőben…

M: … és ha úgy nézzük, hogy közönség szempontjából mi a legrosszabb hely?

K.S: Én szerettem menni idegenbe. Megszoktam ha pályára lépünk, rögtön jött a lila majmok, meg a többi… Szinte már hiányzott ha nem hangzott fel valamilyen rigmus :-). Lepergett rólam.

M.: Volt békéscsabai meccs, a Vasas ellen, amikor a rendőrség oszlatta a hazai közönséget – vagy a Videoton-Fradi meccs után beverték a csapat buszablakát.

K.S: De az akkoriak kultúremberek voltak ahhoz képest, ami most zajlik a pályákon.

zsazsu: Akkor a szlogenek szintjén kimerültek ezek a dolgok.

M: Pesti csapatoknál azért alapvetően más volt a helyzet. Jöttek a nagycsapatok, a mérkőzés után megvárták őket az autogrammkérők, rajongók. Kisebb tömeg gyűlt össze a vasutas pályánál. Ennek is volt egy mára már tovatűnt feelingje. Válogatott játékos! Az nagy dolognak számított. Kiss Sanyi esetében az egész gimnázium lányai beléd voltak szerelmesek.

K.S: És ezt csak most mondod?! (nevetés)

M: Ma már nem biztos, hogy érdekelnének Téged, de akkor odavoltak a Sanyiért, azzal az ártatlan tekintetével…

szp: Mikor szerettek Benneteket a legjobban? Mikor voltatok a kedvencek?

M: Lőrincz Sanyit végig.

L.S: hát azért az ránk is igaz volt, hogy csak akkor, amikor ment a csapatnak. Vagy azt az esetet tudom kiemelni, amikor Sanyival ketten együtt elmentünk diszkóba 😉

Viszont volt az a Vasas Izzó meccs, amit Nagy Béla lefújt komolytalan játék címén… Na akkor rendőrautóval vitték haza a játékosokat. Mi a szállón laktunk. Bevittek bennünket biztonságban az épületbe. Vártunk egy félórát, aztán hallom, hogy Sanyi mondja nekem: Most már mehetünk… Irány a diszkó.

M: Az komolytalan játék volt?

L.S: Nem! Az is teljesen éles volt! Tudni kell, hogy a két csapat edzői testvérek voltak. Kovács József és Kovács Imre.

M: Ó igen! Kovács I és Kovács II a hajdani MTK-ból.

L.S: Az öreg egész héten előre mondta nekünk, nehogy meghallja még csak a gyanúját is annak, hogy itt valamit kitalálunk. Csak ugye a nézők hozzá voltak szokva – ez NB II volt – hogy három-négy góllal verjük az ellenfelet. Három gól alatt akkoriban nem rúgtunk. Május elseje volt. A közönség sem volt színjózan. Száz fok volt… és tényleg nagyon rosszul játszottunk.

Már a tizedik percben kiabálták, hogy bunda.

K.S: Ez első- és a második helyezett rangadója volt. Nekik is jó volt az egy pont, meg nekünk is. Senki nem hitte el, hogy nem az, vagyis inkább előre tudták, hogy bunda lesz. Nem az volt.

M: Lőrincz Sanyi, te itt egy köztiszteletben álló figura voltál, Téged nem szidtak semmiért.

L.S: Hát azért, amikor rosszul ment a játék, bizony én is megkaptam a magamét… És a csapattal együtt sírtunk-vígadtunk. Ettől nem lehetett egyénileg elvonatkoztatni. Ez egy csapatjáték, osztoztunk egymás sorsában. Akkor ez így ment.

szp: Mi volt a mélypont a karrieretekben?

K.S: Amikor odamentem Újpestre. Volt egy év amikor nem sikerült beilleszkednem. Már azon gondolkodtam, hogy visszatérek. Nem kaptam labdát, szálláson laktam, egyedül voltam, mint az ujjam.

szp: Kiszorultál a csapatból?

K.S: Azt nem. Csak nem volt se barátom, se ismerősöm. Nagyon nehéz időszak volt. Vége volt a napnak és akkor hová menjek?

M: Hogy jutottál ki ebből a holtpontból? Segítettek, vagy a magad erejéből?

K.S: Nem segített gyakorlatilag senki. Nem volt pszichológus. Nem foglalkoztak ilyesmivel. Csatár voltam, elkezdtem rúgdosni a gólokat és megoldódott minden.

szp: Kivel voltál jóban az akkori Dózsából?

K.S: Törővel nagyon jóban voltunk. Együtt mentünk nyaralni a feleségével is. Nem csak a pályán, hanem azon kívül is jól megértettük egymást. Nagyon jól.

Aztán Jokkával is nagyon jó volt a viszony. Ráadásul pécsi gyerek volt. Így összejártunk sokat ebben a körben.

Az újpestieken kívül összejártunk még Nyilasiékkal, Ebedlivel, Esterházy Marcival. Ebből megvolt a baráti körünk, hiába voltunk ellenfelek.

szp: Jancsikával is söröztél? 🙂

K.S: Volt rá példa igen. Utána már mindegy – nevet – senkire nem tudnám azt mondani, hogy bárkire is neheztelnék a múltból. Senkire.

M: Lőrincz Sanyi, neked a Feyenoord mérkőzés volt a mélypont, amikor kimaradtál sérülés miatt?

L.S: Nem. A balesetem volt, ami után hónapokig nem tudtam magamhoz térni lelkileg. nagyon mélyen voltam.

M: Búcsúmeccset csináltak-e nektek?

K.S: Hát majd mi magunknak csinálunk. Hol van még a búcsú?

L.S: Pécsen egyetlen játékosnak, Kincses Viktornak volt búcsúmeccse. Őt is akarta vinni annak idején a Dózsa. Nagyon technikás játékos volt.

szp: Az ő helyére jött Brezniczky.

M: Utána pedig Palaczky, akinek volt egy nagyon rosszul sikerült mérkőzése a válogatottban, az olaszok ellen Palermóban. Donadoni vált a rémévé.

L.S: Egy négyest kaptak… semmi nem jött össze.

szp: A korabeli dózsásokkal mennyire tartod a kapcsolatot, mennyit tudsz róluk?

K.S: Kisznyér Sanyiról, Szendreiről tudok, Tóth Jóska Finnországban telepedett le, Törőcsik 50. szülnapi meccsén ott voltam. Herédi Attila nemrég még a Vecsés edzője volt. Szendrei egyébként a színészekkel szokott játszani. Nagy Laci. Őt látjuk a TV-ben szakkomentárként is. Steidl pedig Vácon vállalkozó.

L.S: Fekete Laci, akinek volt egy komoly műtétje is.

szp: Rostással Te játszottál együtt?

K.S: Igen, vele még egy évet játszottam.

M: Számon tartjátok, hogy ki hol van a korosztályotokból?

L.S: Igen, nagyjából.

K.S: Én mióta abbahagytam az edzősködést, kevésbé. Hál’ Istennek megtaláltam a magam életét.

zs: Ezt láthatjuk. Gyakorlatilag ez az az egész generáció, amelyiknek most kéne a futball közelében lenni, távolmaradt. Talán csak Róth Antal kivételével.

M: Bodnár mesélte, hogy elhagyta az örökbelépőjét a pályára, ment ki és mondta, hogy szeretne egy új belépőt. Azt válaszolták neki: „Nem”. Így az arcába. 🙁

Ki volt a kedvenc edzőtök?

K.S: Nekem Lantos Misi bácsi. És Kovács Imre bácsit is nagyon szerettem. Ők meghatározták a pályámat. Sokat adtak.

L.S: És Kovács Józsi bácsi.

M: Érdekes kérdés, hogy mind abból az MTK-ból voltak, akik versenytársai tudtak lenni a Puskás féle Honvédnak.

zs: Szoktatok netezni?

K.S: Igen! Muszáj ebbe is beletanulni.

zs: Elküldjük a linket és az értesítést az interjúról. Ott megismerkedhettek azzal a szeretettel és érdeklődéssel, ami irántatok él a kommentekben, az olvasókban.

---

E ponton véget ér a beszélgetés. Megkértük vendéglátóinkat, hogy a sorozat olvasói részére dedikálják előkészített fotóikat (lásd: előző rész). Még megnézünk néhány bődületes kapufát az Üllői úton zajló rangadóból és elköszönünk.

Furcsa és felemelő érzés kijönni a GÓL-ból. Mint amikor az ember egy győztas rangadó után kilép az utcára és mély levegőt szív. Ők, a játékosok talán nem is tudják, milyen érzés lehet az. Egyetlen átszellemült pillanatba sűríteni 90 perc minden izgalmát, örömét és boldogságát. Amit ők adtak nekünk.

Az öltözők mélyén, a szertárban biztosan másként zajlik le minden. Arról meg mi nem tudunk. De van az a felejthetetlen pillanat, amikor elönt az afeletti öröm, hogy az imént lefújt meccsen mit láttál, mi téreztél át, minek voltál a részese.

Ezeket Ők adták nekünk. Lőrincz Sanyi a pécsieknek. Kiss Sanyi a dózsásoknak.

Nem tudjuk, nem magyarázhatjuk meg magunkban, hogy lehet az, hogy az utolsó nemzetközi szinten is sikeres magyar futball generációja, ma már nincs a szakma közelében.

De legalább eloszlik bennem abbéli félelmem, hogy csalódott, megkeseredett, mellőzött emberekként látom viszont őket annyi év után. Nem így van, nem ezt láttam és ez elégtétel. Megnyugvás nekem.

A pályáktól távol, a „civil” életben is megtalálták és szemmel láthatóan megállták helyüket. Emlékeznek, de nem az emlékeikből élnek. Semmi sértettség, vagy panasz. Egy szó sem. Vidámak, jókedélyűek és rendkívül kellemes társaság. Mindketten. Az ember úgy érzi, még órákig merítkezne a hangulatban, a világban ami a szavaik nyomán megelevenedik bennünk.

Elkészül a fenti fotó Róluk a poszt számára. Indulunk, mennünk kell.

Ők pedig megköszönik az érdeklődést irántuk.

Kiss Sanyi! Lőrincz Sanyi!

Mi köszönjük!

---

Másnap pécsi túra, a legendás mérkőzések helyszínére:

PVSK-pálya (Verseny u.):

A Pécsi Dózsa és a Pécsi MSC pályája a 60-as és 80-as évek közt.

A sokat látott betonteknő! Itt győzte le a Pécsi Dózsa a Newcastle Unitedet, az előző évi EVK-győztest 1970-ben, 23.000 néző előtt.

PMSC-pálya (Stadion u.):

A 80-as évek óta itt játszik a Pécs, itt lépett fel a Feyenoord és a Manchester a Garami-korszakban.

 

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16517371-6adf12794c8b3' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16517371&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16517371-6adf12794c8b3&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16517371-6adf12794c8b3' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>