Madách és a gofri

Biztos ismerik azt a jelenetet az Ember Tragédiájából, amikor a prágai színben Jánosomadjpénzt Borbála megkérdez valakit arról, hogy szereti-e a gofrit. És akkor kiderül, hogy nem akármilyen gofriról van szó, hanem, Kamra-szakos olvasóink jól emlékeznek, tejszínhabos, esetenként málnás tejszínhabos gofriról.

Ez az a jelenet, amit azok a magyartanár nénik, akik sohasem vinnék el a diákjaikat a Katonába, mindig kihagynak. Ők csak is a Nemzet színházába viszik az egészséges magyarlelkületű fiatalokat, ahol hangos bemondóból szólt az Úrhangja és szegény Csurka Lászlónak külön be kellett mondania, hogy ez az Úrhangja speciel a Sinkovits Imre. Mert a közönség esetleg összetéveszthetné a Prohászka Ottokárral.

Fenti magyartanár néni, aki daueroltat az Ember tragédiájára, és abban reménykedik, hogy egyszer meglátja Demeter Szilárdot a nézőtéren (Demeter Szilárd utoljára a Ploiesti Teatrul Muncitorilorban látott színdarabot és pont a Pantaloni de cârtiță című csehszlovák drámát), kissé ideges lenne, hogy a Lucifer a Pálmai Anna, ami egy dolog, de Úrhangja az a mamája. A második felvonás elején hívná fel az Erkölcsrendészeti Minisztériumot, de olyan sebesen mintha szivárványszínű sapkát látott volna 199 méterre a Szűz Gabriella Plébániától.

Az Ember Tragédia fájjon, lehetőleg gyomortájékon. A gép forogjon bazmeg, az alkotó pihenjen, a Lucifer adja mi lényege, Úrhangját illesse hódolat, kurvára ne bírálat, közben a gimnazisták szépen egyenesen üljenek, és ne gondoljanak olyasmire, amitől esetleg gerincsorvadásuk lehet, másnap dolgozat, helyesírás, fogalmazás, külalak. És az Embtrag nem fáj. Székely Kriszta rendezte, aki miatt egyszer alaptörvényt fognak módosítani, mert elég snassz lenne csak úgy simán sóval behinteni a Katona helyét, meg kell adni a dolgok módját.

A Tarnóczi-féle Nagy Ibsen-vizsgából négyen is játszottak a darabban, plusz a Székely Kriszta osztályából Béres Bence, akit a Magányos emberekben tessék megnézni a kedves Olvasónak, három Ádám, két Éva, Vidnyánszky művész úr (nem írok róla, mert a színház nem arról szól, majd ha megint látok tőle valami borzasztót, akkor írok róla, és ha esetleg nem borzasztót látok, amire mostanában sajnos kicsi az esély, akkor is, ezt megígérem) nehézlégzést kapna ettől, mármint ha járna olyan színházba, ahol nem egy joviálisan gömbölyded hatvanas úr mondja meg, hogy mit lehet bemutatni, ki játszhat benne, és mit lehet enni a büfében, remélem ez a poszt átmegy nála, mostanában valahogy kritikusabb, nem tudom miért.

Amikor a Szirtes Ági felült az asztalra, eszembe jutott, ahogy eldől a biciklivel a Portugálban, és jön az obligát „faszomat”, meg az is, hogy mellettem ült a chileiek előadásán, kicsit olyan érzés, mintha még lenne valamiféle hazám.

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16531024-6ab2777f1a802' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16531024&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16531024-6ab2777f1a802&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16531024-6ab2777f1a802' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>