Magyar Ünnep
Eredeti szerző: zsazsu4
Gyakori színházjáró vagyok, ezért ritkán vártam ennyire darabot, mint ezt. December 20-án már megvolt a jegy. Azóta a várakozás nemcsak a darabnak szólt, hanem a körülötte keltett gusztustalan botránynak, az Alföldi Róbert iránt érzett mélységes elismerésemnek, ugyanakkor az iránta és a Müpa iránt érzett haragomnak is amiatt, hogy lefújták az eredeti formában, december 1-re, ott és úgy tervezett bemutatót.
No meg Závada Pál regénye miatt. Olvastam, nagyon szerettem és zseniálisnak tartottam az Idegen testünket, hogy többes szám első személyű megírásával nem engedi, hogy kívülállónak „ehheznekemsemmiközöm” olvasónak érezhessem magam. De erről majd később.
És tudtam, hogy Mia Wallace erről majd ír a Vincenten.
Aztán az előadás után azt gondoltam, hogy mégsem írom meg. Azért, mert laikusként gyáva vagyok megírni, hogy mit gondolok darabokról. Azért, mert ha valamit ennyire látni akarok és szeretek, arról nehéz elismerni, hogy… nem volt jó. Ami nem azt jelenti, hogy nem tetszett! Azért, hogy a sok büdösbutykó egykori tüntető ne érezhesse azt, hogy igaza volt. Erre a mai Mancsban nagyinterjú a rendezővel — ez eldöntötte, hogy nem leszek sorbaálló maimagyarballib, hogy amiről rosszat is tudunk mondani, arról inkább ne beszéljünk. Ezt itt a Vincenten egyébként sem tesszük.
Laikusságomat mi sem igazolja jobban, minthogy nem tudtam előre: ez danolászós darab — amit én nem szeretek. Puff neki. Már a könyv se volt könnyű bonyolult szövésével és kaotikus rokoni szálaival. Aki nem olvasta, csak a darabot látta, annak a színpadi történések nem lehettek érthetőek. A zenével és karral szaggatott darab a végére egységes egészet ad, de nagy élményt nem. A kar — 4 nő, 4 férfi — a regény ,,mi,,-je. Ők vagyunk mi, a mindenkori plebs, a külső szemlélők, az ottsemlevők, a mindent megúszók az énártatlanvagyok-ok. Ez az egyik legszebb erőssége a rendezésnek, hogy felelőssé tesz minket azért, ami velünk, általunk történik és zajlik ma. Is.
Ez igazolja, hogy mekkora felelősséget hordoz a tavaly novemberi tüntetők tudatlan, sötét óbégatásának semmibe vétele. Bebújni a csigaházba és valahogy kibekkelni — na, ez nem megy. Ezért a visszakozásért haragszom Alföldire is. Ő tudta, hogy ez az egész előadás és annak időzítése hogyan, miért, milyen pályázaton jött létre. A Müpa sunyi, technikai akadályokra hivatkozása hogyan ássa el azt a célt, amiért ezt a darabot színpadra állították. A jobbikosoknak fogalmuk nem volt — nem is lehetett — arról, hogy ami ellen ők kivonultak és mocskos jelszavakat óbégattak, na annak kábé húsz perce volt a darabban. Az 1940-es erdélyi bevonulás csak az első hangjegye volt az utána következett szégyenteljes szimfóniának, ami hazavágta Magyarország összes vágyát és bármilyen jövőképét.
Szerintem Janka öregre, Johannka veszélytelenre, Urbán Vince bátortalanra sikeredett — nem a színészi képességek, hanem a rendezés miatt. És Flórián Imre is csak Znamenák zseniális alakításának köszönhetően volt átütő. (taps)
Nehezen írom ezt le, mert a darab nem rossz. Bármikor, bárkinek, a legnagyobb zseniknek is lehetnek nem jól sikerült dolgai. De akkor sem kell énekeltetni olyan színészeket, akik nem tudnak énekelni. Viszont kár kivágni a korszellemet, a plebs korszellemét plasztikusan bemutató onanizálást, ami miatt néhány oroszlánosmellényesnek elszáll az agya.
A darab vége előtt viszont le a kalappal! A kézi kamerás szembesítő show hozza végre azt, amit látni, gondolni szerettem volna. Bátor, szokatlan, de hiteles(!) tükrét a múltnak és jelennek. Dezső állandó távol- mégis egyben jelenléte szép tiszteletadás a szerző előtt (köszönjük).
Már csak a sablonok: érted haragszom, nem ellened. Hajrá Magyarország, hajrá Nemzeti Színház, hajrá Alföldi Róbert!
<
p style=”text-align: justify”>Provokálni jó. Provokálni kell!
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16522298-6757ae7aa9c45' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16522298&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16522298-6757ae7aa9c45&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16522298-6757ae7aa9c45' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
Nos én a könyvet nem olvastam, de – talán éppen ezért – tudom kimondani, hogy a darab középsz@r.
A színészek nem tunak énekelni (engem az sem hatna meg ha tudnának) az egész zavaros, csapongó, olyan izé…
A jobbikosok helyében egyenesen köteleztem volna a román nagykövetet, hogy üljön be és nézze végig 🙂
Két éve egy holland társulat hozta be a kézikamerát a Nemzetibe, azóta kétszer is láttam, a Pánikban is, és a Bodó Viktor féle Handke darabban.
@jotunder: és énekeltek is? 🙂
@szempontpuska: Engem nem annyira zavar, ha nem nagyon profi módon énekelnek. Egy musicalben persze igen, de általában nem.
@jotunder: engem az is zavar ha profin énekelnek :-))
Olyan jópofa kis párhuzamos univerzumok vannak itt, káeurópában. Nem csak arról van szó, hogy akadnak eltérő vélemények, mert az még teljességgel rendben is lenne, hanem tényleg úgy tűnik időnként, hogy vannak világok és ezek között nincs meg egy egészséges mértékű átfedés.
Például az, hogy egy magyar és egy román Kolozsváron többnyire teljesen más világban él, más a múltjuk, más a jelenük és bizonyos mértékben más a jövőjük is. Holott – a jövő kivételével – elvileg azonos kéne legyen. Ezt próbálta meg két kandikamerás srác érzékeltetni, beültek pár kolozsvári taxiba, finn diákoknak adva ki magukat, az egyikőjük „kicsit beszél román” és kérdezgették a taxisofőrt, hogy mit érdemes megnézni Kolozsváron:
http://www.youtube.com/watch?v=AiruaTrDQ_s&feature=player_embedded
Namost, ha azt mondjátok, hogy a magyar-román párhuzamos univerzumok léte érthető, akkor igazatok van, mert bőven van a jelenségre magyarázat, de a magyar-magyar párhuzamos univerzumokra mi? 🙂
@maroz: Miért látsz különbséget a magyar-román és a magyar-magyar párhuzamos univerzumok létrejötte között?
Bármilyen eseményt két szemtanú másképpen meséli el. (Más nézőpont, más emóciók, stb). Ha nem egyeztetik az emlékeiket/álláspontjukat, akkor külön történeti fejezetet nyitnak.
Az egyik esetben a nyelv és a nemzeti öntudat, a másik esetben a politikai nézet és az identitás az akadály.
@maroz:
Jó kérdés. Találtam valami válaszfélét rá itt : galamus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=45715%3Aradics-viktoria&catid=80%3Ag-7&Itemid=117&limitstart=5
pontosabban, ebben a részletben :
“Nem szívelem a „magyargyalázás” fogalmat, amit használtál. Én – a sorsomnál fogva – tényleg képtelen vagyok nemzeti keretek között gondolkodni, és csak akkor tudlak megérteni, amikor arról írsz, hogy mikor a ballib (uh, már megint ez az ócska agyjárás és szóhasználat! de nincs más szavunk) a magyarosok fétiseit, kultikus tárgyait (melyek a kultúrájukat, a tradíciójukat szimbolizálják) gúnyolja, akkor, annak ellenére, hogy neked nincs ilyen kollekcióid és nincsenek ilyen vonzalmaid (inkább undorodsz megannyi „hazai terméktől”), szolidáris vagy azokkal, „akiknek elemi identitásszükségletükhöz tartozik ez a föld is, ennek vélt vagy valós [nem mindegy! – vágok közbe] történelme, kultúrája”. „Ha nekem olyan tárgyaim vannak, amelyek fétisként vesznek körül a szellemvilágukkal, akkor azt a tárgygyűjteményt ne szólja le senki, ne nevezze ócska bóvlinak, mert gyalázkodásával lelkemet, szívemet sebzi meg.” Ez a mondatod szíven talált, a saját hibámra és „gondolatbűnömre” figyelmeztetett, de azonnal meglódult a kritikai vénámban is a pulzus.
És itt megint szükséges egy szituációrajz: Vajdaságban élve én valódi multikulturális közegben éltem, és pont az életösztönöm hajtott rá arra, hogy a nacionalista túlzások minden (akár szerb, akár magyar, akár horvát) fajtáját bíráljam. No meg a jugoszláv kultúra, amelyben szocializálódtam. Egyszerűen szólva, ha nem tanulok meg szerbül, akkor élhetetlen vagyok, akkor ki se léphetek az utcára a 90 százalékban szláv szülővárosomban. Érted? Nem növekedhettek ki nemzeti fétis-nyúlványaim. Hiszen nem is voltam nemzet, hanem csak egy kisebbség. Nemzetiség, ez a kicsinyítő képző járta. És nem érthettem meg a fétiseket őrizgetőket, mert ezek a fétisek csakhamar háborús jelképekké váltak. Ezért vagyok erre ilyen érzékeny, és olykor, igen, gyalázkodó. “
Radics Viktória levele Marno Jánoshoz .Két, egymáshoz közel álló magyar párhuzamos – ha nem is élete –de perspektivizmusa.
Erdélynek a legnagyobb baja, hogy két “anyaország” tartja gyermekének. Az igazi anya az lenne, amelyik hagyná, hogy gyermeke a saját lábára álljon a nagyvilágban. Ezt egyik sem fogja hagyni megtörténni.
@acs63: Lényegesek a különbségek. Romániában a párhuzamos univerzum eléggé érthető, hiszen hosszú időn keresztül szinte köszönő viszonyban sem volt egymással az a két történelem, amivel a románok illetve a magyarok találkozhattak. Nem abban az értelemben, mint teszem azt Károlyi Mihály hazai megítélése, hanem úgy, mint ha az egyik univerzumban létezett volna és a másikban egyáltalán nem.
@nerángass: http://www.youtube.com/watch?v=ehWJesoCY0A 🙂
@maroz: Mindenki csak abban lehet biztos (úgy, ahogy), amit személyesen tapasztalt. A többi hit és meggyőzés kérdése. A tolerancia hiánya élezi ki a konfliktusokat és az, hogy az emberek többsége nem ismeri (fel) a saját korlátait. A szkepticizmus is csak addig jó, amíg nem akarjuk „uralkodó” izmussá tenni. („Mindenki téved, én vagyok az etalon!” gondolkodás hibája.)
Az önismeret a legnehezebben elsajátítható folyamat. Az (őszinte) önkritika pedig az egoizmus miatt nehéz. Ez van. 🙁
@maroz:
Valahogy így. Köszönöm.
@szempontpuska: Itt már eléggé elkanyarodtak a kommentek a darabtól, én még kicsit visszamennék, mert én is most láttam.
Először is nekem kifejezetten szerencse, hogy nem olvastam a könyvet (most már mindenképpen el fogom), mert nekem még soha semmi nem tetszett, amit előbb olvastam, se film, sem darab.
Mindjárt leszögezem, hogy nekem jobban tetszett, mint Zsazsunak az előadás. Előtte féltem tőle, mert eddig csak a Tragédiát és a Tartuffe-ot láttam a Nemzetiben és egyik sem tetszett. Engem egyre jobban megrendített a történet. Nem zavart, sőt elfogadtam a
„kórust” és – bár tényleg Znamenák volt a legjobb – nekem nem tűntek a többiek sem rossznak. Egyre több ijesztően áthallásos mondat hangzott el. Nekem egyébként is „saját” történeteim van, édesapám 19 évesen sorkatonaként „bevonult” Kassára és Kolozsvárra, nagyszüleim és édesanyám faluja 45 elején négyszer cserélt gazdát, míg aztán márciusban megszülettem. Minket később az iskolában is „háborús” gyereknek tartottak. Szóval kicsit közelebb vagyok azokhoz az időkhöz, mint Ti legtöbben. Eddigi életemben sokáig azt hittem, ezek a mondatok, történetek, jelenségek soha nem ismétlődhetnek meg, most már nem vagyok ebben olyan biztos, mint korábban. Ezeket idézte fel bennem és talán ezért nem figyeltem a rendezésre, a zenére, a színészi játékra annyira, mint arra, amilyen érzéseket keltett bennem. Örülök, hogy láttam és jó, hogy bemutatták.
Remélem nem voltam félreérthető…Nekem tetszett a darab, de nem nagyon:-)
@zsazsu4: Nem értettem félre, csak azt hiszem a fent említett magánokok miatt is nekem jobban tetszett. Arról nem is beszélve, hogy az utóbbi években sokkal kevesebbet voltam színházban, mint Te, de remélem, majd fogok.
@Nisa: Intézem 🙂
Köszi!