Miért nem írok a liberális demokráciáról, avagy a kisrádió
Eredeti szerző: jotunder
Egy tizenegy éves kisfiú szaladt oda az apjához a csillebérci úttörőtábor kijáratánál. Egy kisrádió volt a kezében. Az a rádió a Kis Matematikusok Baráti Köre országos versenyének megnyeréséért járt. Az a kisfiú talán sohasem volt annyira boldog, mint akkor. Az elkövetkező hét évben számos versenyen vett részt. A matematika akkor sport volt számára: KÖMAL, Arany Dani, Kürschák. Az egyetemen minden ősszel a Schweitzer-versenyre várt a legjobban, a világ talán legnehezebb matematika versenyére, a tíz napos őrületre, a telefonokra, hogy X.Y már nyolc feladatnál tart, arra az érzésre, amikor huszonnégy órás folyamatos küzdelem után végre kijön az egyik feladat megoldása. Aztán már nem sport volt számára a matematika, hanem élete. Ennyit az egyes szám harmadik személyről.
Tegnap olyan sokat álltam a táblámnál, hogy utána alig tudtam megállni a lábamon. Időnként odaültem a géphez, megnéztem a Vincentet, de a betűk összefolytak a szemem előtt. A tízórás busszal jöttem haza az egyetemről. Nemsokára bemegyek, és vélhetően ma is egy késői busszal jövök haza. Az egyetem szinte teljesen üres, de ott vannak a tábláim, a kék, zöld, piros filctollak. Fogalmam sincs róla, hogy meddig lesz ez így, és arról sincs fogalmam, hogy valaha megoldom-e azt a problémát, ami a tábla sarkába van felírva. Úgy tűnik, a probléma erősebb nálam, de csak egyszer lankad el a figyelme, és én győzök.
Pontosan tudom, hogy csak Magyarországon hány nálam jóval tehetségesebb matematikus van. Külföldön élve is megtisztelőnek tartom, hogy egy ilyen közösség tagja lehetek. Ez egy sikeres közösség, erre büszke lehet az ország.
Az én nehezen körülírható szűkebb területemről nagyjából mindenkit ismerek a világban, azt gondolom, hogy ők is ismernek engem valamennyire. Mi nem azt tartjuk számon egymásról, hogy ki kire szavaz, értelme sem lenne, hanem azt, hogy ki mit csinált meg. Azt meg csak én tudom, hogy mit nem csináltam meg, hányszor győzött a probléma, hányszor kellett feladnom valamit napok, hetek, hónapok után, hány tucat kockás füzetet írtam tele olyasmivel, amiből a végén nem lett semmi. Ennyire telik a tehetségemből, ennyire és sajnos nem többre. Nem vagyok A.B, nem vagyok C.D, el kell fogadnom, hogy jótundér vagyok.
Járom az utam, gyakran elfogy a levegő, de ez az egyetlen út, amely nekem adatott.
Akkor írhatnék a liberális demokráciáról, ha a politikatudomány útját jártam volna végig, a kisrádiótól a professzorságig. Más könyvtárak, más sikerek, más kudarcok, más élet. Aki nem tette fel az életét a politikatudományra, ne írjon nyilvánosan a liberális demokrácia mibenlétéről. Írom, és közben látom azt a sok wikipediáról kimásolt szöveget, brutális közhelyet, szánalmas okoskodást, ami mögött nem áll semmiféle tehetség, tudás, munka.
Mindent lehet jól csinálni, mindent lehet alázattal csinálni, mindenre odarakhatja az ember az egész életét, a politikatudományra, a molekuláris biológiára, de a salsára, a filmművészetre vagy a jégkorongra is.
Számomra nem az a legszomorúbb, hogy a magyar miniszterelnök egy erdélyi táborban hülyeségeket beszélt a liberális demokráciáról. Ő egy politikus, és a politikusok szoktak hülyeségeket beszélni, hozzátartozik a munkaköri leírásukhoz. A legszomorúbb az a hihetetlen üresség, ami a beszédet fogadta. A legismertebb magyar politikatudós, a University College of London egykori kiváló professzora, George Schopflin legalább választhatott a szakmai, illetve a politikai lojalitása között. Egy Lánczinak ugyan mi választása lehetne? Hol járta végig ő azt az utat, ami valamiféle komoly tudáshoz vezethet? Egyáltalán hol vannak azok az utak, amelyeket egy tehetséges fiatal végigjárhatna? Maga Lánczi András gondoskodott róla, hogy ilyen utak ne legyenek. És ugyan, miért akarná bárki is végigjárni az utat, miért akarna tízezer órát eltölteni valamivel, amikor negyvenhárom perc alatt megírhat a kormánylapba egy cikket, amelyben elmagyarázza, hogy a miniszterelnöknek igaza van. És ez a negyvenhárom perc sokkal többet számít a karrierjében, mint az a tízezer óra számíthatna. Sokkal, de sokkal többet. És ha ez így van, ugyan miért kellene a legcsekélyebb mértékben is tehetségesnek lennie?
Itt nem csak a király meztelen.
Sajnos semmilyen más tanácsot nem tudok adni azoknak, akik valami lényegeset akarnak mondani a liberális demokráciáról, az illiberális demokráciáról vagy bármi hasonlóról, csak azt, hogy szerezzenek maguknak egy kisrádiót. Aztán majd húsz-harminc-negyven év múlva beszélgethetünk.
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16519407-6ab3ea87b6ee3' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16519407&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16519407-6ab3ea87b6ee3&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16519407-6ab3ea87b6ee3' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
@Helyes Írás: „A társadalmi kérdésekben pl. nem lehet valakinek olyan egyértelműen igaza másokkal szemben, mint a matematikai problémák túlnyomó többségében.”
És tudod-e. hogy ez miért van így? Elmondom.
Két oka van: 1. A társadalomtudományok másféle tényekre reflektálnak (írnak le), mint a matek (a deduktív tudományok). A társ.tud.-ok igazsága (ha van olyanjuk), „korrespondencia” (megfelelés) jellegű igazság. Vagyis akkor igaz egy állítás, ha az megfelel egy (külső) ténynek, azt helyesen írja le. A matematika igazsága nem ilyen jellegű (nem külső tényekre referál), hanem „koherencia”-jellegű. Vagyis a rendszer, vagy annak egyes állításai akkor „igazak”, ha összefüggő(ek), és ellentmondásmentes(ek).
2. A társadalomtudományok (ide most a beszélgetés témájából következve, beleértve a politikafilozófiákat is) állításai sosem csak tiszta tényleíró (deskriptív) jellegűek, hanem azok (a tényleírások), egy rendszert képeznek a morális (normatív), és az előíró (preskriptív) állításokkal. Eme rendszer egyes állításainak értelmezése leginkább csak magának az egész rendszernek az ismeretében, azt értékelve lehetséges (valamennyire), de akkor sem nagyon lehet (és nem is értelmes) elkülöníteni benne a különböző típusú (deskriptív, normatív, és preskriptív) állításokat, és nézni azok igazságértékét – már amelyiknek egyáltalán lehet olyanja.
Ez egyébként tiszta, egyszerű, világos filozófiai egyszeregy, csak mivel az itt írogatók igen gyengék filozófiai elméletből, ezt nem tudják, vagy ha valamelyest kapisgálják is, annyira mégse, hogy a hsz-ikban alkalmazzák is.
És persze, az esetek többségében nem is kell ennyire mélyen belemenni a dolgok elemzésébe, a mondatainak szétszedésébe. Az emberek állításainak minősége, és a világnézetük tartalma között korreláció van. Pl. én egy ideológiai konzervatívról (mert ugye, mint azt már kb 3x elmagyaráztam, a konzervativizmus egy ideológia is), egy fasisztáról, vagy egy Fideszhívőről már csak eme világnézete (az a teljes világnézet egy, de fontos eleme) tudom, hogy alapból hülye. nem egyforma mértékben hülyék, de mindegyik az. Ha ezen felül még akarom árnyalni, akkor persze megnézem a konkrét állításait is, de többnyire ez felesleges. Azért annyira nem vagyok a hülyékre kíváncsi. 😉
@jotunder: Köszi.
@ipartelep:
Nagyon köszönöm, hogy „elmondta”. Annyit szeretnék hozzátenni, hogy az értékelvek többsége még a „tudományos” igényű szövegekben is rejtve marad, s a logikai szövetben gyakran előíró állítások helyettesítik a leírókat, ezért a gondolati rendszer ellentmondás-mentessége, konzisztenciája érdekében igenis érdemes szétszálazni az állításokat, s erre szolgálnak a szakmai viták. Az egyes emberek szintjén pedig szinte mindig töredezett a gondolati rendszer, ellentmondásban vannak, vagy figyelmen kívül maradnak értékelvek, nagyon magas absztrakciós szinten fogalmazódnak meg és a megismerhetőhöz képest is előítéletesek (előíró jellegűek) a tényállítások. Még fontosabb lenne vitákban szétszálazni, pontosítani, árnyalni, logikai rendszerbe foglalni, azaz értelmezni egymás vagy a közszereplők mondandóit. Nem az „igazság” megtalálása céljából, mert olyan valószínűleg nincs, csak a morális és végső ténykérdésekről vallott hit, hanem azért, hogy minél alaposabb tényállítások és minél árnyaltabb morális értékrend alapján hozhassunk előíró szabályokat. Lehetőleg morális kompromisszummal. Mert az értékfilozófiai elmélethez az is hozzátartozik, hogy az értékelveket súlyozzuk, jelentőséget tulajdonítunk nekik, kvázi felszorozzuk valamilyen együtthatóval. Mert ellentmondásban állnak egymással, ugyanakkor valamilyen mértékig egyszerre fontosak számunkra. Ez adja a kompromisszumok elvi lehetőségét.
S ez indokolja az egymással szembeni és az értékrendszerek iránti és közötti toleranciát. Nemes egyszerűséggel lehülyézni a másképp gondolkozókat vagy mint a kiinduló írásban, felsőbbséges nagyképűséggel elutasítani az elemzést és a vitát – ez nem éppen toleráns. Ez egymás legyőzésének a mentalitása, ugyanaz, amit a ma hatalmon lévőknek felrónak. Évtizedes tapasztalattal és némi értékfilozófiai ismerettel magam is félszavakból be tudom azonosítani mások politikai beállítottságát. De nem ezzel mérem az emberi és gondolkodási minőséget. Pedig elég jelentős mértékben hülye konzervatívnak írnám le magam, és értékbeállítottság alapján a Fideszre szavaztam.
Koromnál fogva arra is emlékszem sajnos, hogy a rendszerváltozás utáni két évtizedben a magukat leginkább a liberális értékrendszerhez soroló politikai- és véleményhatalmat gyakorlók a toleranciát hirdetve a lehető legintoleránsabb módon, a vitákat elutasítva, kioktatva, a „fasisztaságtól” a „rasszistaságon”, „antiszemitaságon” át a „homofóbságig” mindenféle undok jelzőkkel minősítgetve próbálták kitaszítani a másféleképpen gondolkozókat a „szalonképes” szellemi térből. (Akkoriban még erősen szabadelvűnek tartottam magam.)
Bizony nem szép dolog, de ne tessenek csodálkozni azon, ha mostanság visszakapják ugyanezt, a „liberális”fogalom szitokszóvá tételével, „kulturális” kiszorítással, stb. Hogy mikor lesz itt hisztéria-mentes, toleráns közélet, nem tudom, mert az ifjú generációk láthatóan követik a rossz mintát.
@Helyes Írás: te tényleg nem érted, hogy miről írtam. milyen vitát utasítok el én?? jézusmária. arról írtam, hogy a társadalomtudományokhoz, a filozófiához ugyanolyan alázat szükségeltetik, mint a matematikához. semmi másról sincs szó.
@Helyes Írás: véleményhatalom… anyám borogass. bogár lászló-e vagy?
@jotunder: 31.media.tumblr.com/bdcae275842cb8a981470614b5482068/tumblr_na6v78KXvW1s6c1p2o1_1280.jpg
Mit vársz.
@jotunder:
De sajnos értem, minden vitát elutasít.
És sajnos másról van szó, arról, amire reagáltam. De ha erről lenne szó: az alázat az nem érv. Az alapján, hogy van-e vagy nincs, s mekkora van, nem lehet eldönteni valamely álláspontról, hogy meggyőző-e vagy sem.
@jotunder:
Ne borogassa az édesanyja. Egyszerű a megoldás: a hatalom nem csak a kényszerítés lehetőségét jelenti, hanem a befolyásolás lehetőségét is. A véleményhatalom a széles hatókörű média véleménybefolyásoló lehetősége. Nem elsősorban a vélemény-szájbarágást jelenti, bár ez is hat: ha tekintélyes értelmiségiek, politikusok mondanak valamit, akkor sokan azonosulnak vele. Ennél fontosabb a szerkesztői hatalom: amikor a sok-sok tény-információt tendenciózusan válogatva tálalják elénk, úgy, hogy abból a hírfogyasztók tendenciózus véleményeket alakítsanak ki magukban. Manipulációnak is lehetne mondani. Az internet új lehetőségeket adott a manipulációval szemben, de még mindig nagyon jelentős, mert a polgárok nagy többsége csak idejének a töredékét fordítja a világról való tájékozódásra.
Látom, Bogár László is az alázat nélküliek kategóriájába tartozik, akikkel ön nem áll le vitatkozni. Kár, mert egyrészt alighanem jóval többeket befolyásol, mint ön, másrészt érvelni szokott, bizony időnként nem is rosszul. Van egy összeesküvés-elmélete? Hát istenem, kinek nincs? Nem olyan nehéz abba se beleesni. Annyi Orbán-összeesküvés-elméletet állítanak elő nap, mint nap, amitől azt hiszik, már nem is kell vitatkozniuk, annyira igazuk van. aztán a választások után padlót fognak, mert nem értik mi van.
Jó szórakozást, de ameddig így fenn hordják az orrukat, ne számítsanak semmi jóra.