Olcsó bolsevista trükk avagy a szakértelem

Csurka István értett valamihez. Tehetsége volt hozzá, lehetősége is volt, hogy kibontakoztassa a képességeit, és élete jelentős részében nem fasiszta idióta volt, hanem profi drámaíró. Nem volt óriás, darabjait Magyarország határain túl nem lehet értelmezni, de színdarabjai (és novellái) egy érzékeny, tehetséges és a szakmáját magas szinten művelő ember képét idézik. Egy idő után borzalmasan primitív és aljas szövegeket tudott csak írni, de ez az ő személyes problémája és nem az enyém. Szakértő volt, egy olcsó, bolsevista rendszerben vált szakértőjévé valaminek, az  írásnak. Megdolgozott érte, oda rakta mögé a fél életét, ahogy kell.

     Csurka István egyébként nem a szakértelmet nevezte olcsó, bolsevista trükknek, hanem a szakértelemre  hivatkozást. Még azt sem állítom, hogy ebben nem volt semmiféle igazsága. Antall József Bencze Izabellától Bogár Lászlóig kóklerek egész hadát szabadította ránk, de a velük  szemben álló old guard szakértelemre  hivatkozása joggal bőszíthette fel Csurkát. Soroljuk fel azoknak a baloldali és liberális közgazdászoknak a nevét, akik a Klubrádióban és az ATV-ben tartják el a kisujjukat Matolcsy György neve említésétől, és kb. 1982 óta nem tanultak semmi újat? Igen, vannak tehetségtelen, agresszív, citromsárga zakós hülyék mindkét, mindhárom, mindnégy oldalon. Sokan vannak, fájdalmasan sokan.

     A szakértők nem helyettesíthetik a politikusokat. A szakértő kormányok (caretaker governments) krízishelyzetekben, a politikai elitek részleges vagy teljes összeomlásakor működnek, és akkor is csak ideig-óráig.  A szakértők networkje nem irányíthatja közvetlenül egy ország életét, de minősége meghatározó. 

     Magyarországon szakértői, szakértelmi válság (is) van. A rendszerváltás huszonkét évében új kontraszelekciós mechanizmusok váltották fel az otthonos régit. 

     Ahhoz, hogy az ember valaminek a szakértőjévé váljon, igazi profivá, ahhoz valóban tízezer óra munkára van szükség. Tízezer  olyan órára, amely beépül a személyiségbe. Egy ország minőségét a tízezerórásaik, de az ezerórásaik száma is tükrözi. Egy átlag egyetemi hallgató ezer óra közelében nem fektet magába. Eltölti az ezer órát a tanulmányaival, de leginkább csak védekezésként. Ez az ország  egyszerűen nem igényli ezeket a tízezer órákat. Sokkal egyszerűbb bemenni egy tévéstudióba valamilyen elfogadhatatlan garbóban, és osztani az észt az IMF ármányairól, az egyedüli helyes útról, a közgazdaságtan alapvetéseiről, aztán sikakaszaléc, ahogy a zenetudományokban mondják. Ez az ország erre lett kondícionálva. A párszázórások oktatják a huszonnégyórásokat. 

    (A Heti Válaszban megszólított bennünket egy ilyen kevésórás figura. Hogy ő bármikor vitatkozik velünk. Róla van szó. Tessék csak kattintani, kedves Olvasó! Egy kicsi reality check arról, hogyan néznek ki a magyar filozófuskirályok, ideológiai alapvetők, amikor nem a rezsimújság címlapján trónolnak. Katasztrófa.)

     A megoldás sajnos tízezer órákból áll. Nem kétsoros kommentekből, százsoros posztokból, négyflekkes vitairatokból értelmiségi folyóiratokban. Nem készséges műsorvezetők mikrofonjából és nem nagy hatalmú politikusok vállveregetéséből. Tízezer órányi kétségből és diadalból, tízezer órányi halálos fáradtságból és földöntúli boldogságból. A kidumálhatatlan, a megúszhatatlan tízezer órákból áll a megoldás, amely után az élet már arról a tízezer óráról fog szólni visszavonhatatlanul. Ezekkel a tízezer órákkal lehet valójában leváltani a… nem is tudom, mit. Azt a valamit, ami miatt ott vagyunk, ahol: Orbánnal vagy nélküle.