Örülünk, Vincent?
A Vincent blog hazatér
Eredeti szerző: zsazsu4 Blogunkat Lapujtő-Alsó település „Babóca” nevű mamabizottsága helyreigazítás közlésére kérte. A sérelmezett írást blogunk a „Napi glossza” rovatban tette közzé, mely írásnak az alábbi részét kifogásolta a fent említett kismamaszervezet: „Azok, akik jobb esetben csak halkan somolyogva a bajszuk alatt, rosszabban tevőlegesen közreműködve végigkísérték az elmúlt 8-10 évben a közbeszéd tökéletes és …
Eredeti szerző: maroz
1.
Nem nagyon tud az ember úgy kihajtani az utcájából, hogy legalább egy kocsma előtt ne haladjon el. A vidéki élet velejárója, mondanám reflexből, de a város miért lenne más? Azért, mert ott már kacifántos neve is van a műintézménynek? Falun ilyen úri huncutsággal nem nagyon vacakolnak, családi ház pincéjében megnyílik, jó esetben kap egy sörös cégért, de azt is minek, aki potenciális kuncsaft azt úgyis odavezérli az életösztön, nem turistáknak való helyek ezek. Inkább a helyi társadalom afféle csomópontjai, innen indul napszámba az, akinek már csak így jut kapanyél, és este a keserves napi keresetet is itt helyezi végső nyugalomra.
Szombat délelőtt van, megyünk befelé a városba. Ha a város az irány ilyenkor a kocsma a főúton van, közvetlenül azzal az utcával szemben, amelyikről rákanyarodunk. Induláskor halkan rákezd az eső, júliusban ez inkább öröm, mint bosszúság. Már látszik a főút, a kocsma, stoptábla, megállunk. És valami felfoghatatlant, valami visszaadhatatlant látunk, első gondolat, hogy le kéne fényképezni, de mégsem, nem, ezt még a fotó se tudná úgy elmesélni, ahogyan ott és akkor volt. Pedig leírva egyszerű, alany, állítmány, és még valami, hogy ne legyen annyira tő az a mondat.
Állt egy gyerek a kocsma előtt.
Eredeti szerző: jotunder
MATEMATIKAI DIÁKOLIMPIA (Amszterdam 2011)
A csapatversenyt Kína nyerte, ahogy az elmúlt években mindig. Az utóbbi három évben minden egyes versenyzőjük aranyérmet szerzett. Négy szingapúri szerzett aranyérmet, ebből három az első tízben volt a pontszámuk alapján. A 39 aranyéremből 28-at szerzett ázsiai csapat. Thaiföld és Észak Korea (!) hármat-hármat, Hong Kong, Taiwan, Japán, Dél Korea és Irán kettőt-kettőt továbbá India és Malajzia egyet-egyet (mindent kézzel számolok, egyet-kettőt elnézhettem esetleg). Az amerikaiak lettek a csapatmásodikok, elsőszamú versenyzőjük David Yang, második Xiaoyu He.
A nemzetek pontversenyében Franciaország (matematikai nagyhatalom) a harmincnegyedik lett. A középfokú oktatásáról híres Finnország pedig a tádzsikokkal holtversenyben lett ötvenhetedik. A magyar csapat huszonötödik. A legjobb eredményt mint azt már korábban megírtam, a német Lisa Sauermann érte el.
Eredeti szerző: szempontpuska
Ma este játszák a Copa America 43. kiírásának döntőjét. Ez a poszt mégsem a Vincent focitörténeti sorozatának egy újabb része. Az Uruguay-Paraguay döntőnek van ugyanis egy magyar vonatkozása. Francisco José Debalí, azaz Debály Ferenc, akit mindkét dél-amerikai ország himnuszának zeneszerzőjeként emlegetnek – valószínűleg tévesen.
Debály Ferenc Havasalföldön (Kinnen) született 1791. júl. 26-án.
Debály egy erdélyi katonazenész családból származott. Az osztrák, majd szárd seregben kezdte karrierjét. 1805-ben már katonazenész volt a Splényi gyalogezredben, 1820 októberében Milánóban szerelt le. Itáliában katonai karnagy volt, majd a szárd királyi testőrség zenekarának másodkarnagya.
Ekkorra már túl volt a napóleoni háborúkon, melyekben részt vett. Korai zenei pályájának egyengetésében aktívan szerepet vállalt édesapja, aki Haydn rajongója és tanítványa volt (egyes források szerint keresztneveit is a zeneszerző iránti hódolat jeléül adta fiának).
Az ifjú Debály apja ösztökölésére Lipcsébe megy, hogy tovább fejlessze zenei tudását. Innen az útja Bécsen keresztül ismét Itáliába vezet, ahol a piemontei lovasezred karnagyává lesz.
47. életévében jár amikor nyughatatlan természete (genovai feleségével és hat gyermekével az oldalán) végül az öreg kontinens elhagyására kényszeríti. Valójában ekkor kezdődik meg életének igazán jelentős korszaka.
Az úticél: Brazília.
Eredeti szerző: Kettes Minden erőfeszítésünk ellenére továbbra is dől belőlünk a hülyeség, pedig akár menthetnénk az irhánkat is. Mivel a Vincent férfikara japán turnén tartózkodik, így most meg kell elégednetek a Felcsúti Bubamara karaoke változatával. Jó éneklést! Felcsúti Bubamara A telkünkön olajkút,Kikapott a fordulóban a Felcsút,Dől a della, dől a lé,Szar a focink, csak …
Eredeti szerző: maroz
<
p class=”MsoNormal” style=”text-align: justify”>Kleist híres regényhőse, Kohlhaas Mihály a jámbor,
törvénytisztelő polgár mintapéldánya mindaddig, amíg utol nem éri őt egy
mondhatni szokványos és hétköznapi igazságtalanság. Talán még ez se okozna
súlyos törést, inkább a folytatás okoz, mert emberünk a fejébe veszi, hogy ő
bizony az igazságáért megküzdene, leginkább a hatalommal, és ettől csúszik
félre drasztikusan az élete. Ugyanis a hatalommal szinte soha nem olyan
egyszerű ügy megküzdeni, és ezt az emberek nagyon nagy többsége többnyire
rezignáltan tudomásul is veszi: fal, nem megyünk neki fejjel, hanem kikerüljük (lásd még: magyar út).
Kohlhaas Mihály ebből a szempontból a kisebbséghez tartozott, hiszen amikor
eljutott addig a felismerésig, hogy tisztességes, mondhatni jogállami
eszközökkel nem képes az igazságát érvényre juttatni egy iszonyatos döntéssel a
nem ortodox megoldási módok felé fordult: gyújtogatott, rabolt, gyilkolt. Régi
dilemmája ez a filozófiának, Kant is nekiment, a középkori „fiat iustitia et
pereat mundus”-elv mellé téve le a garasát, amely elvet sajnos azóta is,
manapság is sokan szó szerint értelmeznek. Mindegy, hogy megpusztul a világ,
mindegy, hogy mi rombolással jár, hány ember, hány ártatlan ember élete megy
rá, mindez nem számít, a fő, hogy az ő vélt vagy valós igazsága
győzedelmeskedjen.
Ezt a posztot csütörtökön kezdtem el írni, egy velem történt
igazságtalanság hatására, de nagyon nehezen haladtam vele, mert egyrészt el
szerettem volna kerülni azt, hogy az írás a Homárra való panaszkodásnak nézzen
ki, másrészt viszont a történetem általános érvényű morgolódásokat is
tartalmaz, de a konkrét eset leírása nélkül igen körülményes lenne ezt az
általános érvényűt elővezetni, így csak vakartam a fejem, töröltem, újraírtam,
megint töröltem, bizonytalankodtam, hagytam volna a fenébe az egészet
leginkább, szóval eléggé döntésképtelen voltam, és akkor erre jött tegnap a
norvégiai hír.
Lehet, hogy most rosszul döntök, de mégiscsak inkább megírom
azt, ami napok óta nem hagy nyugodni. Majd legfeljebb én is kikapok a kedves
olvasótól, remélem szempontpuska kollégának maradt még egy kevéske kukoricaszeme,
megyünk együtt térdepelni a sarokba.