Tarlós és a hajléktalanok: újratöltve

Eredeti szerző: maroz

<

p style=”text-align: justify”>Affinitásom a témához talán onnan
ered, hogy nekem is megadatott az életem során megtapasztalni az erő sötétebb
oldalát. Ugyan nem hajléktalanként, de valami hasonló. Tudom milyen fíling
hetekig nem fürödni, egy hónapig hordani ugyanazt a gatyát, tudom milyen
megtetvesedni és azt is tudom milyen érzés úgy aludni, hogy az emberen
patkányok futkorásznak, bár ez ügyben nekem szerencsém volt, ötvenünk közül
csak mintegy huszonöt embert harapott meg a patkány, minden második embert
csak, és ez az élet  sötétebb bugyraiban egy egészen jó esély. Tehát hajléktalanok. Tarlós,
még a megválasztása előtt az alábbiakat hazudta:

Racionális gondolkodást szeretnék
vinni a főváros életébe, számolni fogok, a legegyszerűbb összefüggéseket nem
hagyom figyelmen kívül. A működést és a pénzügyi helyzetet szeretném
stabilizálni, odáig nyújtózkodni, ameddig a takarónk ér. És bevezetni egy világos
kommunikációt, ami nem vezeti félre folyton az embereket – röviden szólva
magyarul szeretnék beszélni.

Most nem szeretrnék azzal
foglalkozni, hogy ez a „magyarul beszélés” mennyire jött be, az Új Színháztól
az Alstom-ügyig szinte minden megszólalásból sistergett a racionális
gondolkodás szülte világos kommunikáció, és a zembereknek még csak meg se fordult
a fejében, hogy ő itten félre lenne vezetve, fogadjuk el, hogy ennek a
hatalomnak a szóhasználatában a „magyarul beszélés” azt jelenti, amit kapunk:
messze zengő kacsaseggeket. Most inkább arról szeretnék pár
gondolatot csokorba fogni, hogy ez a hajléktalanság mintha túl masszívan állna
ellen a racionális gondolkodásnak és a világos kommunikációnak, mint az egyéb
ügyeink. És ez mintha egy egészen kicsit oldalfüggetlen lenne.

Az egyik oldalon a „konszolidál
többség”, az úgymond „rendes emberek” érdekeire való hivatkozás a
túlhangsúlyozott, erre a meglévő igényre játszott rá Tarlós is, amikor „magyarul
beszélve” az alábbiakat mondta:

Ehhez szerinte néhány hiányzó
elemet kell pótolni a hajléktalan-ellátásban: koedukált szállókat létesíteni a
párok számára, gondoskodni a hajléktalanok biztonságukról akár hatósági úton
is, a munkaképesek számára pedig – elősegítve a visszailleszkedésüket a normál
életbe – közmunkákat szervezni. „Akik ezek után is folytatják azt az
életmódot, amivel zaklatják az embereket a város funkcionális pontjain, nincs
mese, azokat hatósági erővel el kell távolítani. Egy nemzet fővárosa nem arra
való, hogy a konszolidált többség egész egyszerűen ne tudja használni”    

Ennek a
megközelítésnek az a lényege, hogy a hajléktalanok deviáns dögök, akik nem is
akarnak változtatni a helyzetükön, sőt, kifejezetten azért élik ezt az
életformát, hogy ezzel a „konszolidált” többséget bosszantsák, így minden
további nélkül indokolt és elfogadható a velük szemben alkalmazott hatósági
szigor.

A másik álláspont a ló ellenkező oldala: aki fedél nélkül él
az mind-mind áldozat, a sorsáért őt semmi felelősség nem terheli, és aki bármit
is szóvá tesz a viselt dolgaikat illetően az fogja be a száját, mert az egy
érzéketlen barom. Helyenként fasiszta. A hajléktalan jó, a hajléktalan szép, a
hajléktalan egy illatos rózsa az urbánus szövetben, a hajléktalant szeretni
kell, mert a hajléktalant szeretni az olyan liberális dolog. Aki nem szereti,
az fasiszta.

A két, eléggé szélsőséges megközelítés között lenne egy
tényleg racionális, az összefüggésekre is figyelő, őszintének is nevezhető
narratíva, de az ilyesmire manapság nálunk nem igazán van kereslet. Pedig mint
mindig, ebben az esetben is az igazság valószínűbb, hogy úgyszintén középen
helyezkedik el. Nagyon nehéz ugyanis nem elfogadni azon emberek véleményét is,
akik szerint igenis zavaró és nagyon kellemetlen az, ahogyan a hajléktalanok az
utcán élnek. Vannak olyan viselt dolgaik, amelyekre nem lehet azt mondani, hogy
rendjénvalóak lennének, a közterületen végzett szükségtől az italozó életmód
pár kellemetlen velejáróján át sorolhatóak azok a problémák, amelyekre lehet
ugyan sokmindent mondani, de hogy ezek ne lennének olyan tényleg valós és
tényleg bosszantó jelenségek, amelyeket még csak leírni se volna szabad, szóval
ez is egyféle túlzás. Mint ahogyan az is túlzás, hogy maguk a hajléktalanok egy
picit se lennének felelősek a saját sorsukért, hogy ők vitán felül mind-mind
egytől-egyig csak áldozatok lennének, akik, ha lenne egy jobb világ akkor boldogan
költöznének hajlékba és élnék a „konszolidált” többség életformáját. Ezzel
szemben hihetőbb az, hogy sokan közülük részben azért is kerültek az utcára,
mert valamilyen szocializációs félrecsúszás miatt képtelenek arra, hogy
bármiféle normát is elfogadjanak, képtelenek a legelemibb elvárásoknak
megfelelni, és pont emiatt nem hihető az, hogy ha ők kapnának hirtelen egy
lakást ne kerülnének pár hét múlva újból az utcára. Gondoljon bele a kedves
olvasó, hogy mennyi rengeteg kompromisszummal, mennyi norma, írott és íratlan
szabály elfogadásával jár már pusztán csak az a tény, hogy rendelkezik egy
lakással. Strapa, valljuk be. Aki erre a sok-sok törődésre elszúrt
szocializáció, vagy bármi miatt képtelen, az jó eséllyel fogja az utcát
válsztani, és ez akkor is valahol részben az ő döntése, ha az idevezető úton a
mások, alkalomadtán akár a társadalom társfelelőssége is megállapítható.

A „konszolidált” többség pedig éppen pont ebben téved,
amikor is azt hiszi, hogy ezek a félrecsúszott életutak csak és kizárólag az
egyénnek lennének felróhatóak. Megpróbálnak valamiféle „beleérzést”: ha én
lennék a helyükben, mondják, akkor nem vakarnám a tököm egész nap az
aluljáróban, hanem megfognék minden kínálkozó munkát, és már el is lehet ítélni
a hajléktalant, hiszen bűnös ő, amikor nem teszi meg azt, amit én magam
megtennék a helyében. Sajnos ez a fajta beleérzés ennél általánosabb, ugyanígy
viszonyulnak sokan a többi kevésbé szerencséshez is, a tartósan munka nélkül
élőkhöz, a szabolcsi zsákfalvak kilátástalanságában életüket éppen csak tengető
cigány és nemcigány „konszolidálatlanokhoz”: én a helyükben bezzeg! Nos, a
beleérzés az nem pont így működik. Ha már megpróbálom elképzelni, hogy „én az ő
helyében”, akkor próbáljam meg teljesen.

Az „én az ő helyében” úgy kezdődne, hogy nekem ugyan voltak
szerető és gondoskodó szüleim, gyerekszobám és megvolt a napi betevő bébipapim,
ezzel szemben annak a kevésbé szerencsésnek mindez nem adatott meg. Az a
kisded, velem ellentében egy szörnyű helyre pottyantódott: csonka család, vagy
nem csonka, de főállású alkoholista. Hideg putriban ridegen tartott gyerek, vagy
kap enni minden nap, vagy nem, ahogy pottyan. Mára verést dobott a gép, lehet,
hogy holnap evést fog, de a verés az valószínűbb.

Az „én az ő helyében” úgy kezdődne, hogy nekem vannak kedves
fényképeim magamról, amint az óvodában a közösség apró, de megbecsült tagjaként
éppen én játszom a Didergő királyt a nagymamák által párás szemmel végignézett
előadásban. Az a másik kisded is didergő királyt játszik, de abban a darabban
nincs hepiend.

Az „én az ő helyében” úgy kezdődne, hogy Margit néni a
buksimat simogatva tanítgatott a cicabetűre. Azt a másik kisdedet hátraültette
az utolsó padba, mert zavart minket a tanulásban.

Az „én az ő helyében” úgy kezdődne, hogy az én fejemre
otthon könyv esett, így von haus aus hozni tudtam azt a szükséges többletet, aminek
a segítségével (plusz a szüleim erőfeszítése, különórák, biztatás, és ami kell,
bármi, mert az nem lehet, hogy az én gyerekem ne kapjon meg mindent) olyan
középiskolába kerültem, ahonnan szinte már piros szőnyeggel burkolt út vezet az
egyetemre. Annak a másiknak pedig leginkább a vakolat hullott a fejére, és a
nagy büdös „nincs!”. Kicsit még igyekezett a közoktatáson belül ideiglenesen
megmaradni, de ezt úgy komolyabban már senki nem forszérozta, se szülő, se
tanár, sem a társadalom.

Az „én az ő helyében” úgy kezdődne, hogy nekem vannak
flancos diplomáim, eltöltöttem öt plusz akármennyi évet többnyire boldog és
gondtalan egyetemistaként, míg az a másik jó eséllyel abszolválta élete első egy
év négy hónapját.

Állok tehát itt, a mában és én úgy teszek, mint ha tényleg
bele tudnám magam az ő helyébe képzelni. Mintha teljesen és totálisan
csereszabatosak lennénk. Mintha annak a másiknak a sorsa semmi máson ne múlott
volna, csak az akaráson. Nem akarta eléggé, és lám, most sem akarja. „Bezzeg én
az ő helyében!”

Szóval az igazság az valahol középen lehet: nehezen
fogadható el az az álláspont mely szerint takarodjon el a szemem elől az, aki
nem úgy él, ahogyan szerintem élnie kéne, de az sem tartható, hogy csinálhasson
mindenki azt a köztereinken, amit éppen csak akar. A hajléktalanságot
meglátásom szerint felszámolni nem lehet, ezt a célt hiteltelennek tartom akkor
is, ha az Európai Parlament tűzi ki, 2015-ös határidővel és akkor is, ha Tarlós
ígéri meg, egy évessel, mert mink gyorsnaszád lennénk, vagy mi a rosseb:

Az Európai Parlament 2015-ig fel akarja számolni a
hajléktalanságot, ehhez Budapestnek csatlakoznia kell. Reális ez a cél? –
kérdezte a Közbeszéd. „Abszolút reális cél, biztos, hogy meg lehet oldani
egy éven belül” – válaszolt a volt főpolgármester-jelölt.

Hogy mennyire volt ez a cél abszolút reális, azt az ígért
egy év elteltével ítélje meg mindenki maga. Tehát mivel megszüntetni nem lehet,
célként valami mást kéne kitűzni. Igyekezzünk csökkenteni a hajléktalanok
számát, például, valamint azt, hogy ha már a sors hajlék nélküli életre kárhoztatta,
akkor próbáljunk meg megegyezni velük, hogy ezt legalább egy csöppet
kompromisszumkészebb módon folytassák. Legalább a jogos észrevételekre
szülessenek valamiféle válaszok. Persze ez sem annyira egyszerű, mert lehet
ugyan emberkedni, hogy ne brunyáljanak a kapu alá, de ha visszakérdeznek, hogy
jó, jó, de akkor hová, nos, erre a kérdésre illene tudni mondani valamiféle
hihető választ. És úgyszintén arra is, ha a koszosságukat kifogásoljuk. És így
tovább. Közben pedig ne feledjük, hogy nincs királyi út, nincs, mert nem is
lehet olyan cél, hogy mindenkinek csak jó legyen. A „még elviselhető rossz”
azért jobb cél, mert legalább őszinte. Racionális, és nincs benne semmi
félrevezető.

Szerencsésebb sorsú országokban már rájöttek arra, hogy a
problémát könnyebb és hatékonyabb megelőzni, mint utólag kezelni. Nem nehéz
belátni, hogy a hajléktalanná válás is egy folyamat, így ésszerűnek tűnik az az
elképzelés, hogy egy korai monitorozó-megelőző rendszer segítségével kellene
figyelni és még akkor beavatkozni, amikor még csak éppen megindult a zuhanás,
de még nem fogott padlót a szerencsétlenebb sorsú embertársunk. Amikor például
rácsapja egy ügyintéző a kisablakot egy szemmel láthatóan a végsőkig
elkeseredett ember orrára azzal, hogy: NEM LEHET!!!, mert mondjuk az általa
ismert protokollok szerint tényleg nem lehet, akkor a rácsapás mellett/helyett
egyúttal át is irányíthatná ezt az elkeseredett és a kilátástalanság spiráljába
zuhanó embert egy olyan szociális ellátó rendszerbe, ahol egy másmilyen
elgondolás mentén talán mégiscsak akadna még egy utolsó, majd egy utolsó utáni,
de tán még egy utolsó utáni utáni lehetőség is a számára. Erre, valamint arra,
hogy akik már kint vannak az utcán, de jó lenne őket mégiscsak inkább behozni
ott, ahol ezek a problémák régebb óta jelen vannak akadnak igen érdekes,
alaposan kigondolt, sőt, kipróbált módszerek is, csak meg kéne ismerni őket,
de. De ennek van egy komoly és súlyos akadálya.

Az, hogy mi, ki tudja miért, de szinte mindig pár iszonyúan
szörnyű faszkalap esze után megyünk.

Miért nincsenek nálunk nevek? Miért nem azokra figyelünk
ilyen kérdésekben, akikből kinézhető, hogy értenek is hozzá? Miért tűrjük el,
hogy nálunk obskúrus ifjútörökök okossága legyen a mérvadó, akik minden
komolyabb tudás és teljesítmény nélkül felszopták magukat a politikai
ranglétrán és ész helyett most pusztán csak hatalmuk van? Miért tűrjük el, hogy
nálunk „a” szociológus egy Hegedűs Zsuzsa legyen? Hiszen láthatnánk, ha akarnánk,
hogy ez a súlyos probléma komoly embereket kíván, komoly emberek komoly
munkájához pedig súlyos pénzeket kéne odatenni, és még akkor is hosszú évek,
amíg mindennek eredménye, látszata is lehetne. Helyette tapsoljunk a zuglói
seggarcnak, aki tél elején dózeroltatja le a hajléktalanok kalyibáit és
einstandolja a koszlott ingóságaikat, mert az ő eszéből csak ennyire futja?

Egy politikus, egy Tarlós okossága abban állna, ha egyrészt
befogná a pofáját, másrészt pedig megtalálná azokat a neveket, akik ezekben a
súlyos kérdésekben értelmesen megnyilatkozhatnának. Ha megtalálná azokat az
arcokat, akikre ő, a kérdéshez érthető okokból nem értő vezető a dolgok
intézését, a probléma kezelését rábízná. De ezek még ehhez is hülyék. Helyette
hazudoznak racionális gondolkodásról, egy év alatt megoldható problémákról, olyan
kommunikációról, amelyik nem vezeti félre az embereket. A magyarul beszélésről
hadoválnak és a létezés magyar minőségéről.

És mi
mindezt eltűrjük. De legalább nem szó nélkül, bár a ius murmurandival eddig is
milyen sokra mentünk, ugye.

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16521637-675bc7d9b5707' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16521637&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16521637-675bc7d9b5707&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16521637-675bc7d9b5707' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>