Vissza a gyökerekhez: Vértesszőlősi Sámuel
Eredeti szerző: maroz
Képzelje el a kedves olvasó a következő szituációt: hétfőn a munkahelyén kimegy a folyosóra váltani két szót a kollégájával, és miközben elmélyülten beszélgetnek, jön az osztályvezető és indignálódva rámutat egy földön heverő papírgalacsinra: vegyék fel, és dobják a kukába! Ettől ön, kedves olvasó kicsit felháborodik, ugyanis egy ilyen felszólítás leginkább az igazságérzetre hat először: de hát nem is én dobtam le, miért én vegyem fel? Miért nem veszi fel az osztályvezető hölgy/úr? Ettől az osztályvezetőt elönti az epe, és alaposan orrba nyomja önt. Nézne mekkorát? Pedig ez és az ehhez hasonló eljárások napi rutinnak számítanak iskoláinkban. Holott ugye ott is teljes jogú állampolgárok dolgoznak együtt, egy közös célért, csak ott történetesen az állampolgárok zöme kiskorú. Gyerek. Az, hogy egy gyereket egy felnőtt kedvére orrba nyomhat, ha úgy hozza a hisztije, mifelénk az élet szinte természetes, szóra sem érdemes velejárója.
Kár lenne a leépülés útján itt megállni: ha már a konfliktuskezelésünk eszköztára Sámuel ősünkhöz konvergál, legyünk következetesek: ha felbosszant az a büdös kölök, zúzzuk le teljesen és együk meg.
A valóságról némileg teljesebb képet a médiából kapunk, de sokszor ez a kép is annyira torzult, hogy abból a valóságra többnyire csak következtethetünk. A médiában közvetített kép és a valóság között szinte mindig esetleges az átfedés, még akkor is, ha az adott hírközlő orgánum amúgy iparkodna a valóság tisztességes magyarázására, de az ember odafigyelve, sok-sok évnyi rutinnal megtanulja kezelni ezeket a torzításokat, kialakít egy saját médiafogyasztó modus operandit — mikor milyent. Az átkosban például mindenki remekül tudott a sorok között olvasni, és ezzel úgy-ahogy elboldogult. Nagyobb probléma a valóságnak azon szeletével akad, amelyiket a média nem is akar bemutatni, amiről egészen egyszerűen nincsenek hírek. Vagy mert nincs hírértéke (mert annyira gyakori, annyira szokványosnak tekintett, lásd az iskolapéldát: postás és kutya hétköznapi interakciója), vagy mert az esemény különböző okok miatt nem jut a médiamunkások tudomására (például a családon belüli erőszak). Amikor a valóságnak ez a darabkája mégiscsak megjelenik a médiában, és hirtelen többször is, akkor valami gyanús, nagyon gyanús. Vagy valami olyasmi lehet, hogy egy amúgy szokványos esemény (megharapta a postást a kutya) túlment a szokványos kereteken (halálra marta a postást a kutya), vagy az van, hogy változóban az értékrend, és ami eddig nem jutott el — vagy eljutott, de szóra sem érdemesnek gondoltatott — az egyre inkább hírértékkel bír.
Rövid időn belül már a második olyan hírt olvasom arról, hogy egy-egy pedagógus az oktatási intézményben, munkaidőben megütött (lásd még: tettleg bántalmazott) egy gyereket.
Nehéz lenne ennyiből eldönteni, hogy ez most vajon mi is lehet. Jele talán valamiféle óvatos paradigmaváltásnak, vagy csak egyedi, kivételes eset. Már nem a verés, hanem az, hogy hír lett belőle. Nekem az a sejtésem, hogy jóval többször esik meg ilyesmi, mint amennyiről a média beszámol. Az iskolán belüli erőszak eléggé összetett valami, hiszen folyhat a gyerekek között, lehet az iránya tanár-diák, de történhet fordítva is: a diák-tanár erőszak nálunk körülbelül a „postás harapta kutya” esetéhez hasonlít, már a hírértéke. Pár évvel ezelőtt ilyen hírek kezdtek el sűrűn megjelenni, és harsogott is tőle egy ideig a sajtó. Verik a diákok a tanárokat, ennek már volt hírértéke. Különösen akkor, ha a diák bőre kicsit barnásabb árnyalatú volt, mint a tanáré. Lett is némi felhorgadás, készült pár kutatás, elemzés, néhány szokványosan távlatos stratégia, de aztán mintha elfelejtődött volna ez is a francba. Ma ezekről a jelenségekről nem túl sokat tudunk, holott nem ártana, ha tudnánk.
A szocializáció egyik igen fontos terepe az iskola. Itt sajátítja el a gyerek azt, hogyan viselkedjen a nem túl szoros társas kapcsolatokban. Például azt is, hogyan kezelje a konfliktusokat. Vértesszőlősi Sámuel idejében ez viszonylag egyszerű volt: volt egy kőkemény hierarchia, és aki nem hódolt be időben a sorrendben fölötte állónak, azt orrba nyomták egy kicsit, amitől meghunyászkodott, és kushadt vissza alárendelt helyzetébe. Időnként egy-egy feltörekvő ifjú egyed megpróbálta ezt a létező status quót egy kicsit megpiszkálni, nekiesett egy rangban fölötte állónak. — Gyere ki a barlang elé a hóra! — üvöltötte neki, és ha a megszólított nem ment ki, vagy nem nyomta orrba a feltörekvő ifjúságot, akkor neki annyi volt, onnantól minden vadászat után ő mosogatta el a kőbaltákat. Egyszerű, mondhatni primitív körülmények között, amikor a legbonyolultabb hardverünk egy pattintott kőbalta, minden további nélkül remekül működhet ez a társadalmi modell, de ahogy kupálódtunk kifele, ahogyan egyre összetettebbekké váltak az eszközeink, úgy alakult át fokozatosan a közösségi viselkedésünk is. Mára a kőbaltát felváltotta az iPad, és a társadalomszervezési paradigmák is hozzáigazodtak ehhez: például azzal, hogy manapság nem illő egy konfliktust orrba vágással rendezni.
Ennek nem csak szépészeti, hanem racionális oka is van. Sámuelék idejében ugyanis azt a kevés, de annál szigorúbb normát egyáltalán nem kellett senkinek komolyabban megértenie és elsajátítania, nyelvtörő szóval: interiorizálnia. A horda tagjától nem különösebben várták el, hogy ne dobja el a barlang folyosóin az almacsutkát vagy hogy a rangban fölötte állónak önként, mintegy a dolog szükséges és helyes voltát racionálisan felfogva és megértve alávesse magát. Nem is vetette, így ha a fölötte álló picit nem figyelt, minden további nélkül el is csente a velőscsontját. Legfeljebb két lépéssel arrébb vinnyogva ledobta, ha az erősebb társ észrevette, és rámordult. Ez egy morgós normakövetés volt: ha ott volt az, aki ki tudta kényszeríteni a normát és oka/kedve is volt morogni, akkor lett normakövetés, ha nem, nem.
Az almacsutkás eset kiválóan példázza ezt a sámueli normaszocializációt. A tanár (a hierarchiában a többiek fölött álló hordatag) észreveszi, hogy egy darab almacsutka van a földön. Szerencséjére akad a közelben néhány olyan egyed, amelyik a hierarchiában alatta áll, így az általa fontosnak tartott normát (legyen tiszta az iskola) megpróbálja rámordulással kikényszeríteni: veszed fel és dobod ki, de azonnal?!? Az alávetett fiatal egyed olyan korban van, amikor szinte törvényszerűen megpróbálja újraértelmezni helyét a hierarchiában, ezért gesztusát a lokális alfahím úgy értelmezte, hogy „gyere ki a hóra!”, és veszélyben érezte a rangját. Így hát sok morgás után a tétek emelkedését látva némi sörényt cibált és a mancsával párszor odacsapott, helyreállítva ezzel a hirtelen megbomlott rangsort. Az ügy szempontjából milyen nyereséggel járt ez a tanár számára? Azzal, hogy az alárendeltek felfogták: ha itt van a közelünkben az alfahím, akkor nem szabad szemetelni, mert ránk mordul, esetleg kicsit belénk is harap. Viszont ha nincs ott az, aki ki tudná kényszeríteni a normát, akkor lehet bármit, hiszen miért is ne? A lényeg, hogy a rangban fölöttünk álló ne tudja meg, vagy ha megtudja, egyrészt ne legyünk a közelében, másrészt vigyázzunk arra, hogy ne minket találjon meg a haragjával.
Érdekesebb lenne ez a szituáció akkor, ha Sámuel tanár úrral sikerülne szintet ugratni, ha sikerülne őt valahogyan átcsempészni a mai, modern paradigmák közé.
Akkor lenne esély arra, hogy belásson bizonyos dolgokat. Például azt, hogy az iskolának, mint a szocializáció egyik kiemelkedően fontos terepének az lenne az egyik feladata, hogy segítse a gyerekeket a társas viselkedés normáinak befogadásában, az interiorizációban. A tanárnak van egy értékrendje, és ennek konkrét megnyilvánulásaként a példában szeretné, ha az iskola tiszta lenne, és szeretné, ha a tiszta iskola, mint érték helyet kapna a gyerekek értékrendjében is. Megtehette volna azt is, hogy egészen egyszerűen felveszi azt az eldobott szemetet, és ő dobja a kukába, elmondva pár barátságos szóval, hogy szerinte mennyivel szebb egy tiszta iskola, és hogy lám, milyen semmi erőfeszítésbe nem került ezért tenni is valamit. Azért a legtöbb gyerek mégiscsak inkább azzal növöget fel, hogy a tisztaság, a szép, rendezett környezet érték, és megőrzésének a normáját már többé-kevésbé ismeri és elfogadta. Szerintem, ha a tanár szelíden, XXI. századi emberhez méltó módon, mintegy a személyes példával tanítás módszerét alkalmazva irányította volna a gyerek figyelmét a normára, nagyobb valószínűséggel hozott volna eredményt, mint a bemutatott atavisztikus őrjöngéssel.
<
p style=”text-align: justify”>A normakövetés normájával nagyon gyérül állunk. Ha nincs közelünkben az alfahím, hogy ránk morduljon, eszünk ágában sincs a normát követni. Úgy sejtem, ennek egyik erős oka az, ahogyan az iskolában gyerekeinket a normák követésére próbáljuk szocializálni. Ha nem arra törekszünk, hogy a normakövetés értelmének megértésére, a normák fokozatos és alapos belsővé tételére segítsük őket, akkor ne csodálkozzunk, ha a felnőtteket is csak a folyamatos megfigyelés és a folyamatos kényszer, tehát egy kiadós csendőrállam tudja legalább a látszat szintjén, legalább időnként a normakövetésre bírni. És közben feledjük azt se, hogy nem állíthatunk mindig és minden egyes polgár mellé egy csendőrt — valamint hogy a csendőrállam leginkább Sámuel-kompatibilis és kőbalta-kompatibilis, és mint ilyennek, sok helye nincs a XXI. században, az iPAD-ok korában.
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16521609-675ac792ea728' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16521609&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16521609-675ac792ea728&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16521609-675ac792ea728' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
Megkaphatom a relativizáló címkét, de igazából minden szocializáció normakövető. Azaz, ha a tanár azzal szocializál, hogy verekszik, azt *azért* teszi, teheti, mert ezek a normák *érvényesek*. És ugye, mivel érvényes normát ad tovább a verekedéssel, ezért *sikeresen* szocializál. Sőt, a tárgyalásos konfliktusmegoldás örökítése volna a deviáns szocializálás.
Lásd még a lopás, sikkasztás, hűtlen és hanyag kezelés, hatalommal üzérkedés, vesztegetés kultúráját továbbörökítő társadalmi rétegeket.
Normakövetés két okból valósul meg:
1.) az alany felismeri, hogy a norma konkrétan az ő előnyére szolgál.
2.) az alanynak tudomása van róla, hogy a nem normakövető viselkedését a norma kiötlője (védelmezője) nagy valószínűséggel észre fogja venni és meg fogja torolni.
Ez utóbbi szabályban a „nagy valószínűség” alanyfüggő. Van olyan, aki számára elegendő a normakövetéshez maga az eshetőség, hogy lebukik, és van olyan akinél a 100%-hoz közelítő lebukási statisztika váltja ki a normakövetést.
A normákat nem megértetni kell, hanem – begyakorolni.
Hiszen ezek csak normák.
Fárasztó lenne a normákon agyalni állandóan.
Az ember reggel nem azért mos fogat, mert a fogzománcát félti a savas lerakódástól,
hanem azért, mert minden reggel fogmosással kezdi a napot és hülyén érezné magát, ha egyszer kimaradna.
A nevelés csodája, hogyha valamit ráerőltetsz a gyerekre 10 évig, akkor az a gyerek úgymarad.
Ha elmondtad, hogy mit kell és miért, akkor még nem alakul ki a belső igény.
Legfeljebb megtudták, hogy mi a Te belső igényed.
Vagyis megtudták, hogy a szemét nem csak egy szemét, hanem a tanár gyenge pontja.
Innentől már a nevelés feladata a nyomásgyakorlás.
Nem feltétlenül orrbanyomás, de
feltétlenül az a célja, hogy – a gyerek – vegye fel a szemetet.
Nem hisztiből.
Azért, hogy az ő berögzült normája legyen a tisztaság.
Ha nem tágítunk egyszer se, akkor 10 év alatt bevésődik.
@simonmondja.: Így van, ezt hívják drillnek. Ha tíz éves, akkor poroszos drillnek. 🙂
Ez például remek a kutyakiképzésben. Megy lábnál a blöki, odaérünk a gyalogátkelőhöz, én megállok, a blöki magától leül. Viszonylag hamar be lehet vele gyakoroltatni, és utána megbízhatóan csinálja, bárki, aki látja elismerően csettint: de jólnevelt blöki, a mindenit!
Csak ugye mi történik akkor, ha a blöki nem velem, hanem egyedül vág neki a világnak? Ott és akkor fog átfutni az úton ahol és amikor akar.
Tanáraink azért orrba nyomással szocializálnak, mert erre alkalmasak. Mármint ők, mármint a nagy többségük — és nagy-nagy tisztelet a mexállott kivételeknek. A példamutatással szocializáláshoz az kell, hogy a gyerek felnézzen a tanárra, őt egyféle példaképének tekintse. Ehhez meg az kell, hogy tanárnak ne az évfolyam legalja menjen el: azok, akiket máshova nem vesznek föl — ismét tisztelet a mexállott kivételeknek.
Ennek nem egyetlen, de legfontosabb feltétele, hogy a tanárok többet keressenek (nem okvetlenül pénzben, de pl. szolgálati lakással stb.), mint az azonos végzettséggel egyéb pályákon dolgozók.
Bővebben lásd amit a piacképes munkaerő termeléséről írtam.
@simonmondja.: Szerintem meg fordítva.
„Ha elmondtad, hogy mit kell és miért, akkor még nem alakul ki a belső igény.
Legfeljebb megtudták, hogy mi a Te belső igényed.”
Ha csak a norma bevésését erőlteted, azzal csak a Te belső igényedet jelzed. Az ő belső igényének kialakulásához igenis szükség van a megértésnek. Ha csak ráerőlteted a normákat, akkor vagy betöröd, vagy „polgári engedetlenséget” érsz el.
Az egyén által megértett és elfogadott normákon miért kellene agyalni? Ha nem fogadja el, akkor viszont irritálhatja a (számára) érthetetlen viselkedésmód!
….és akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az adott norma mennyire szükséges a társadalom szempontjából és mennyire a Te kényelmedet/érdekedet szolgálja.
@Pásztörperc: Megelőztetek. 🙂
Hasonló gondolatok miatt vagyok tekintély-ellenes. Olyan kevés megszerzett-tekintélyt látok és olyan sok kiköveteltet, ami „nekik jár”.
Hát, az „arcberendezésük”, az jár!
A norma megmagyarázása csak annak kell, akinek már bevésődött a norma.
Hogy igazolja maga előtt a tetteit.
Egy kisgyereknek magyarázhatod, hogy csupa jót tanul tőled, meg hogy miért …
Utánad csinálja, és hisz benne, hogy az csupa jóság, amit mondasz, mert tiszta udvar, rendes ház…
De ha másokkal is megismerkedik, és azok is mondanak jókat.
Mert az is egy csinos elmélet, hogy a tanárt bosszantsuk fel, mert mókás jelenet, amikor elédobáljuk a szemetet és fölveszi.
És megint eldobáljuk, és megint fölveszi.
És ismét sokat röhögtünk.
Meg az is jó magyarázat,
hogy mi szabadságharcosok vagyunk és a gonosz tanár túlhatalma ellen rebellisek,
és majd mi megmutatjuk, hogy egységben az erő, meg sok lúd disznót győz,
és szimbólikusan meg csakazértis, jól – teleszemetelünk mindent.
Mert jó magyarázat mindig akad.
@maroz:
A kutya, ha megtanulja a járdaszegély tiszteletben tartását, mint engedélyköteles határvonalt
– akkor nem üti majd el az autó.
Ha nem tanulja meg, akkor meg kell kötni, be kell zárni, mert veszélyes önmagára.
Kivasalják egy perc alatt…
A gyereknél az a cél, hogy végül kiengedhető legyen egyedül a világba.
Tehát nincs olyan opció, hogy nem tanulja meg.
Bele kell feccölni azt a 10-15 évet, hogy ne fusson a kamion elé az első szabad órájában.
Képletesen mondva…
Ez szülői felelősség.
Kemény meló minden nap, meg sok fejtörés, de aki megspórolja, annak tuti, hogy elcsapják a gyerekét.
@simonmondja.: „A norma megmagyarázása csak annak kell, akinek már bevésődött a norma.
Hogy igazolja maga előtt a tetteit.”
Ez engem erre a zen gondolatra emlékeztet:
-Ha az igazság már világos, mi haszna a meditációnak?
-És, ha az igazság rejtve?
-Akkor már világos.
Egy – csak begyakorolt, de nem elfogadott – norma nem normakövetésre kondicionál, hanem elkerülésre. A Te példádnál maradva: ha nem belső érdekből/megértésből mos fogat a gyerek, akkor ellenőrzés nélkül igyekszik elsunnyogni a dolgot.
A – maroz által megfogalmazott drillezés – egyszerűbb, de kevésbé hatékony, mert felügyeletet igényel. (Ellenőrzés, büntetés, stb)
Tartós bevéséshez kevés, de lehet vele büszkélkedni. (Katonaság, sportbemutatók, stb) Csak látvány.
@acs63: Ja, tényleg Neked írtam.
Szóval a normát vésni kell, mert magyarázni kevés, vagy túl sok.
Elmondhatod a kisgyereknek az egészséges étrendet a piszok bakteriális következményeivel,
de szerencsés esetben elfelejti,
szerencsétlen esetben kényszeres lesz és fóbiás,
mert olyasmitől fél, amit még nem ért.
A gyerek eleinte a kedvedért mos fogat.
Aztán mikor már kevésbé vagy a világa egyetlen közepe,
akkor azért mos fogat, mert tegnap is mosott,
és ma is ragaszkodsz hozzá, és ha mos, könnyebben szabadul.
Aztán amikor kamasz lesz, és Te már csak az, akitől lassan jó lenne lelépni,
akkorra megvilágosodik, hogy a fogmosás a csajozáshoz kell, meg a smárolás alapfeltétele.
De mikor a fogmosásnak köszönhetően családot alapít, akkor a kisgyerekének ezt mégse mondhatja,
úgyhogy kezdi az alapoknál – a tudomány mai állása szerint, a fogmosás jó.
@maroz: Azt valahogy kihagytam a kutyás történetedből, hogy a kutya ültetése a járdaszegély előtt,
az csak vidéki fejjel egy drill, egy mutatvány, és egy produkció.
Itt a városban, ez a kutya életbenmaradásának feltétele.
Hogy ne üsse el a sok autó.
Meg, hogy ne kelljen 80 centis madzagon élnie egész életében.
Mintahogy vidéki gyerek is volt már nálunk, akinek nem lehetett elengedni a kezét, mert begyalogolt a kocsik alá,
mert toronyiránt ment keresztül mindenen.
Még a körülnézés sem volt benn a reflexei között.
Falun a lerövidebb út az egyenes.
És nem volt hülye.
Okos volt, mert egyetemre ment, de azóta már nem él.
Pont egy magavezette autóval haltak meg egy szakadékban ketten a kis barátjával 21 éves korában.
@simonmondja.: Másként gondolkozunk. Te a rutinra esküszöl, én a saját érdekre. Túl sok „félbeszakadt” rutint láttam (és az ebből keletkező gondokat), jóval kevesebb megértett folyamat elakadását.
@acs63: Nem.
Én arra esküszöm, hogy kell egy alap, amit gyakorlunk, és akkor van mit magyaráznunk.
Ha nem volt a rutin bevésve, de a magyarázatot bevésik,
akkor lesz sok szó-szó-szó a normákról,
de nem lesz senki, aki gyakorolja.
@simonmondja.: Vagy csak azok a normák maradnak, amiknek van értelme és a dogmák elkopnak. 🙂
Nem azért nem szarunk a ventilátorba, mert bevésődött, hanem, mert nem tűnik jó ötletnek.
Amúgy a szó a gondolat magasabb szintű átadásának kísérlete társainknak. Ebben különbözünk az állatvilág többségétől.
Azzal egyetértek, hogy meg kell találni egy gondolat legpontosabb kifejezését, de az elég nehéz. Egyszerűbb kinyilatkozni, mint alaposan átgondolni. (Most nem rád gondoltam, a vita nem cél, hanem eszköz.)
@Pásztörperc: Respect, Pásztörperc 🙂
@acs63:
Ja, hát lehet, hogy valaki azért nem szarik a ventillátorba, mert nem tűnik jó ötletnek.
Ezek tényleg dogmatagadók.
Aszerint fogadják el a normákat, hogy hasznukra van-e elfogadni …
Mások nem ötletelnek a különféle helyekre szaráson eleve.
Elfogadják kiskoruktól, hogy a szarral nem játszunk, mert büdös.
És olyannal, aki szarral játszik, nincs közös ügyünk.
Ez egy alap.
Lehet nevezni dogmának, de mégis egy alap, amire számítani lehet.
Míg a szaráson elmerengő dogmatagadók,
elég kiszámíthatatlanok.
Nem tudni, hogy mikor tartják majd mégis jó ötletnek azt a ventillátorost …
Talán már holnap megtalálják az értelmét.
@simonmondja.: „Elfogadják kiskoruktól, hogy a szarral nem játszunk, mert büdös.
És olyannal, aki szarral játszik, nincs közös ügyünk.
Ez egy alap.”
Nem neveztem játéknak, hanem cselekvésnek. (A trágyázás elég elterjedt szokás, ha nem zavar a szag, hanem a mezőgazdasági fontosságra koncentrálsz.)
Ezek szerint téged a kiszámíthatatlanság zavar, nem a cselekedet. Engem viszont az, ha valaki nem az észt, hanem a megszokást tartja fontos visszatartó erőnek.
Most megy az Androméda sorozat. A mai mottója:
„Lehet hogy a demokrácia közel jár az anarchiához, de legalább nem olyan hangos.”
Szerintem pont az önálló gondolatok és a kompromisszum-képesség azok, amik elkülönítik egymástól a két dolgot. Ezt nem lehet drillel megtanulni, használni kell a szürkeállományt. Én ennek hiányát látom a mai hazai oktatásban. A porosz képzés hátránya.
Király poszt. A példamutatás tud nevelni. Már emberi értelemben véve, mert a kényszerítés legfeljebb idomít vagy valamilyen alkalmazkodást ér el. Ezt egy állattal is meg lehet csinálni. Kár, hogy nem minden hozzászóló érti, miért kell „interiorizálni”. Nem lennék a gyerekük 🙂
Bocs, de valahogy nem tartom önálló gondolatnak sem a trágyázást, sem a ventillátorba szarást,
és a normakövetést nem tartom a szürkeállomány hiányának.
A demokráciát nem tartom anarchiának.
A következetesség helyett nem használom a drill fogalmát,
és nem beszélnék poroszos képzésről egy olyan országban, ahol törvényt kell hozni, hogy a gyerek meg a szüleje ne rugdossa óra alatt a tanárt.
Szóval most kicsit passzolok.
szerintem az akar erőszakosan hatalmat gyakorolni másokon,
aki nem érzi, hogy sajátmaga vagy az élete felett lenne hatalma
hát nem tudom,de ha tanár az én gyerekemen gyaokrolná a samu féle nevelést, akkor én meg őt nevelném meg ugyanezekkel a módszerekkel. Vagyis pofánvágom oszt jónapot.
@simonmondja
Én nem drillnek hívnám, hanem kondicionálásnak. Persze attól még ugyan az, hiszen Te feltétlen reflexeket akarsz kialakítani az emberekben, vagy kutyákban. Valójában a kutyáknál működik is, de ha egy önmaga cselekedeteiért felelősséget vállalni tudó, urambocsá akaró felnőtteket szeretnénk nevelni, akkor inkább a példamutatás és a magyarázás a megfelelő módszer.
@Rozsdás öreg buldózer: Nézd meg választásainkat, amik totálisan példázzák, mennyire rosszul látod ezt. Az átlagmagyar éppen hogy nemgondolkodó és nemfelelős felnőtté szeretné nevelni gyermekeit — és sikerül is neki. Ennek tünete, ahogy választóként viselkedik: nem vmiféle programokra vagy értékrendekre szavaz, hanem személyekre, és ebben fő motivátora nem a gondolkodás, hanem a rajongás — bővebben lásd a „celebkultusz” címszónál.
@Pásztörperc: Hát, igen. És persze ezeket a sémákat rengeteg pozitív visszacsatolás éri a sémák eredményeképp helyzetbe kerülő erőktől. Magyarán erőteljesen újratermelődnek.
@Pásztörperc:
Épp a választások a jó példa arra amit mondtam. Ha az emberek felelős felnőttek lennének, nem így választottak volna. Nem szeretném az elmúlt 100 év történelmét végigvenni, de igen rövid részre tudom ráfogni, hogy a gondolkodásra tanítás célként lett volna kitűzve a vezetőink részéről. Én ezt inkább Chapignon projektnek hívnám.
Viszont ezt nem a szülők erőltetik, hanem azok akik nemgondolkodó, jól kondicionált szavazógépeket szeretnének látni az országban.
Kivéve természetesen egy belső kört, az ő gyerekeik akár külföldre is elmehetnek tanulni…
@Rozsdás öreg buldózer: De már megint az a nyomorult felvilágosult abszolutizmus. Nem lehet az uralkodótól várni, hogy az tanítson gondolkodni. Azt meg kell tanulni, ki kell vívni, nem pedig azt várni, hogy majd valaki valahonnan jól megmondja.
@Counter: Lehet félreérthető voltam. Nem várom el az államtól a gondolkodó emberek képzését, csak indokoltam, hogy miért tartunk itt.
Mélységesen egyetértek ezen mondatoddal: „Azt meg kell tanulni, ki kell vívni, nem pedig azt várni, hogy majd valaki valahonnan jól megmondja.”, bár él bennem némi remény, hogy most is vannak köztünk olyanok, akik József Attila szavait magukévá tették.
„Én egész népemet fogom…”
@Rozsdás öreg buldózer:
Példát mutatnak eleget nekik a tévében.
Meg magyaráznak is.
Nem kell túlbeszélni, mint a cigány, aki a maga lovát dicséri.
Ha valamiben biztos vagy és még fontos is – norma – , akkor azt erőltetned kell akkor is, ha a gyerek ezer kifogást talál.
Ha nem fáradsz bele,
akkor a gyerek látja, hogy ez nem egy napi szeszélyed vot,
hanem tényleg fontos.
Ezzel mutatsz példát,
hogy megszenvedsz érte a büdös kölökkel küszködve évekig.
A kutya az ujjgyakorlat ehhez képest.