A szélnek eresztett bábu
Eredeti szerző: maroz
<
p class=”MsoNormal” style=”text-align: justify”>Bebólint egy dögunalmas verniszázson. Lövése nincs arról,
hogy mi is az az adminisztráció, ezért lelkesen szidja a saját apparátusát,
nagyjából bármikor, ha az orra elé tolnak egy mikrofont. Három asszonytól van
vagy öt gyereke, és egészen olvasható dolgokat írt. Az apja aggódik, mert
szerinte:
Géza költő, egy szeszélyes ember, aki nem szeret sokat egy
helyben ülni. (…) Nem az a hivatalnoktípus. A mostani funkciójában sokat kéne
ülnie a székében, de Géza jönni-menni szeret.
Időnként furcsákat mond, néha bosszantóan furcsákat, de ha a
teljes mezőnyhöz képest nézzük, Lullától Balatonendrédig, Gubcsival
súlyosbítva? Akár még kedvelhető ember is lehetne, a feje is olyan, átmenet a
jóllakott napközis és a bácsi között, de mégis inkább bácsi, ő lehetne Géza
bátyánk.
Nagy kár, hogy mindenáron nyomot akar hagyni maga után, illetve ez még
nem kár, csak a hogyantól lesz az. Szőcs Géza olyasmikkel akar halhatatlanná
válni, mint például a kedvenc rongybiciklije, a kulturális gps.
A márciusi hóba akarja a nevét belevizelni, és nem szól neki
senki, hogy ez nem annyira jó ötlet.
Légy tiszta önmagadhoz.
Hanem aki kinevezte. Most próbáljuk meg elképzelni azt, hogy
Orbán nem ismeri az államgépezet működését, nincs arról halvány fogalma sem,
hogy egy ilyen művészféleséget az apparátus szőröstül-bőröstül befal reggelire?
Ugyan már.
A nyakig érő lábú Orbán
egy késő téli-esti órán
trójai falóba öltözötten félig
pingpongasztalhoz áll a hóban.
Kezében taplósapka-ütő, azzal játszik.
Ám az ellenfelek? Mester?! Mester?
Egy messzi úton-útfélen Cselényi
Trabantján a gyertyákat cseréli.
És mit tesz ezalatt a többi?
Álljon most itt egy nagy stb.
De míg a pingpongmeccs tart, Orbán
eltöpreng O. egy vasárnapján,
azon, hogy zongorájából otthon kifityeg
egy véres cápauszony s egy fehér kesztyű is
kifityeg, kifityeg.
Éppen ettől tűnik számomra roppantul aljasnak Orbán húzása, mert
neki tudnia kellett mindezeket előre, és tudta is, ebben teljesen biztos
vagyok. Mint ahogyan azt is tudnia kellett, hogy erre jó eséllyel rámegy az
emberi, művészi reputációjának egy jó része, valamint könnyen meglehet, hogy az
egészsége is. Collateral damage? Még akár ezt is elfogadnám, ha egy tényleg
fogyóeszköz pártkatonát áldozna fel, most őszintén, a kedves olvasó szíve fájna
akár csak egy pillanatig is egy Szíjjártó-kaliberért? Sőt, van közelebbi példám
is: Hoffmann. Eléggé nyilvánvaló, hogy Orbán a lehető legaljasabb módon
húzogatja a parasztjait, ez egy másik esetben spirk kollégának (Hogy-hogy
kolléga?! Szintén reumás?) is feltűnt, és Fellegi professzort is tudom egy kicsit
szánni, de maradjunk inkább Szőcsnél.
Pályázatot akar kiírni az európai eszme történetének
olvasmányos összefoglalására. „Nagyon nem hiányzott ez az államtitkárság, de
azt gondoltam, képes vagyok a közösség hasznára lenni abban, hogy az ország a
legműveltebb nemzetek közé emelkedjen, és európai tudásközponttá váljon.” –
mondja, és első hivatalos útján Kazahsztánba megy. Majd Julianus
barát-programot vizionál, a magyarság őstörténetének DNS-alapú feltérképezésére,
genetikusok által. De a visszatérő
motívum, a szíve csücske az a kulturális gps. Hogy mindezekből semmi se lesz,
azt Géza bátyánkon kívül jó eséllyel mindenki tudja, de hogy Orbán tudja, az,
ismétlem, száz százalék. És ennek ellenére biztatta, odaültette, valószínűleg
ahányszor összefutnak mindig beszélteti egy kicsit valamelyik mániájáról, mert
az minden mániásnak jutalomkirándulás ha beszélhet a kedvenc rongybringájáról,
kulturális dzsípíesz, aham, remek ötlet, mindenki Géza bátyája, remek ötlet,
veregeti meg pipiskedve a vállát, hát akkor hajrá, Géza bátyánk, csak keményen!
Orbán valószínűleg tudja, hogy nincs az a csupa szuperhősből
álló nemzet, amelyik egy ilyen kultúrpolitikától a legműveltebb nemzetek közé
tudna emelkedni. De mit tud még, mi az, ami miatt mégis inkább így döntött?
A kultúrára, a műveltségre egy-egy adott társadalomban úgy
körülbelül annyiféle definíció létezik, ahány ember alkotja azt a társadalmat.
Mindenki mást ért alatta, mindenki mást tekint fontosnak. Pöcsösszemérés a
Nobel-díjasok számát illetően, Liszt, igen, Liszt az nagyon fontos, és ugye a
dinamót is mi adtuk annak a hálátlan világnak, Berzsenyi elégikus lírája plusz
Wass Albert. Egy laza csuklómozdulattal egyenlőségjelet teszünk az elitkultúra
és a kultúra közé, holott.
Holott föltehetnénk magunknak a kérdést, hogy egy száz fős csoport, amelyiknek
egy tagja tényleg gyönyörűen olvassa fel a saját tényleg gyönyörű írásait, ámde
a maradék kilencvenkilenc ember mindeközben félrészegen fetreng a saját
mocskában, szóval ez a csoport, mint egész tekinthető-e kulturális értelemben?
Úgy egyáltalán.
A kultúra ennél azért kicsit másabb, kicsit több. Benne van az
is, ahogyan azt az embert hallgatjuk. Hogy nem buzizzuk le Thomas Mannt, még
akkor sem, ha az uszuló, egyáltalán nem új ordas eszmék ezt hangosan követelik
tőlünk. A kultúrában benne van a hallgatásunk is.
Benne van az, ahogyan mi, mint társadalom, mint a léttel
kockázatközösségben küzdő emberkék a hétköznapokról gondolkodunk. Arról, hogy
reggel felkelünk, munkába megyünk, iparkodunk, igyekszünk a „van”-hoz egy picit
mindig hozzátenni, gyarapítani, szépítgetni, arról, ahogyan egymáshoz
viszonyulunk, ahogyan a konfliktusainkat rendezzük egymás között, arról,
ahogyan élünk. Benne van a műveltség is, ami leginkább arról szólna, hogy az
egyén mennyit és mit volt képes a rendelkezésére álló kultúrából átvenni.
Mennyire tudott például megtanulni késsel-villával enni, ha a szükség úgy
hozná.
A kultúra az mindig adott, és mindig változik, mint ahogyan
a társadalom is, így a műveltség, mint fogalom is másként tölthető meg ma
tartalommal, mint mondjuk százötven évvel ezelőtt. A huszadik század elején még
jellemzően egy-egy korosztálynak csak a 2-5 százaléka szerzett olyasmit, amire
ma azt mondjuk, hogy középfokú végzettség, és ez bőven elég is volt. A kapáláshoz
nem kellett tudni írni-olvasni, ott mennyiségi kritériumok voltak, a léttel
való küzdelemhez tizenegynéhány gyerekre volt szükség családonként, akiknek
körülbelül hétéves korig tartott a gyermekkor, innentől már mehettek
lábasjószágot őrizni, olyan tízéves korukig, vagy addig, ameddig el bírták hitetni magukról, hogy nekik még túl nehéz a kapa. Ekkorra jó eséllyel
megtanulták viszonylag üzembiztosan leírni a nevüket, elszámolni százig, és
azt, hogy hogyan kell illedelmesen megsüvegelni mindazokat, akiket illedelmesen
meg kell süvegelni. Ezt sírja most vissza Hoffmann és kompániája.
Ehhez a rendszerhez tényleg vitán felül passzolt az a fajta
mechanikus kultúraátadás, amihez most visszatérni látszunk, hála a hoffmanni
akárminek. Még az indusztriális kor viszonyai is elbírták valamennyire ezt a
mechanikus drillre alapozott műveltségszerzést, hiszen ott is jellemzően a
generikus munkára fogható tömegek mennyisége adta a versenyképességet, csak
ugye itt már picit magasabb volt a kritériumszint, már nem volt elég a szálkás
betűkkel leírt név, hiszen itt már egyre sűrűbben előfordult az, hogy a
munkásnak írott utasításokat, szövegeket kellett tudnia értelmezni, és a
számolni tudásnak is el kellett tartania legalább ezerig. De ennek is
harangozott a hetvenes években az energiaválság, jött az, amit Orbán
posztmodern blablának minősített és amivel szemben a munkához valamint a
lábasjószághoz való visszatérést gondolná alternatívának.
Ez a posztmodern blabla a műveltséget illetően arról szólna,
hogy művelt az, aki képes saját magának időről-időre új skilleket növeszteni és
az ehhez szükséges erőforrásokhoz is van hozzáférése. Ennyi, nincs ebben egy
centi Berzsenyi sem. Ez az alap, mert ez látszik, ez az, ami meghatározza a
versenyképességünket és azon keresztül a további lehetőségeinket. Például a magaskultúrára. Egy olyan
országban, ahol a társadalom negyede funkcionális analfabéta és ezt évről-évre
az oktatási rendszeren keresztül megbízhatóan újratermeljük nincs értelme
legműveltebb nemzetek közé emelkedésről, európai tudásközpontról beszélni, ott
tessék inkább tádzsik recepteskönyveket európaira fordítani, különös
tekintettel a lábasjószágokra. A kilencvenes évek végén találkoztam olyan
vállalkozóval, aki úgy számolta ki a bruttó árat, hogy az alapot elosztotta
néggyel, majd egy újabb taszkban a két értéket összeadta. Kérdeztem, hogy miért
nem százalék, ha már a számológépe szemmel láthatóan tudja? Nem, neki ezt így
mutatta a könyvelője, és amit a könyvelő úgy mutat azt úgy is kell, mert ha nem
jön a zapeh.
Hogyan lehet olyan emberekkel kooperatív stratégiákat kidolgozni, win-win
szituációkra törekedni, akik gyakorlatilag képtelenek az adott helyzetet
értékelni, mert hiányoznak az ehhez szükséges képességeik?
Ez is része a mi kultúránknak. Sajnos.
A kultúrpolitika arról kéne szóljon, hogy van ez a valami,
ez a kultúra, ami mindig olyan, amilyen, és ezt hogyan lehet úgy továbbvinni,
hogy az egy megfelelő forrás legyen a művelődni vágyóknak az abból való
merítésre. A kultúrpolitikus arról ismerszik meg, hogy aránylag biztos kézzel
csoportosítgatja a rendelkezésre álló erőforrásokat a kultúrára hatást
kifejteni képes tényezők között úgy, hogy közben állandóan mérlegel: lehet-e az
adott dolognak olyan funkciója, hatása, amely a kultúránkat összességében tenné
alkalmasabb merítési forrássá, mert ha igen, akkor menjen rá a pénz, ha viszont
nem, akkor kevésbé. Én nagyon nehezen tudnám azt megmondani, hogy milyen kéne
legyen ma egy nagyon jó kultúrpolitikus, azt se tudom, hogy egy szimplán csak
jó kultúrpolitikusnak miket kéne csinálnia, de azt azért még én is látom, hogy
a kulturális gps az minden, csak nem kultúrpolitika.
SOHA NE FELEDKEZZ MEG
ERRŐL A NEM-CSILLAPÍTHATÓ TAVASZRÓL, MELYNEK
CINÓBERSAPKÁS
FEHÉR SÁLAS NAGYKÖVETE MEGÉRKEZETT MOST
HOZZÁD
Visszatérve Orbánhoz: szerintem mindezt ő is látja, de nem
érdekli, neki most (és mindörökké?) mások a szempontjai. Azok a szempontok
pedig most (és mindörökké?) szükségessé tették, hogy megbízhatóan lúzer
bólogatójánosokat pakoljon oda, ahonnan üzembiztosan nem szeretne egy újabb
kellemetlen frontot az arcába. Elég lesz neki a következő években a
nemfideszközeli nemoligarchák koncon való marakodását kordában tartani, és ott
nem ilyen cukipofa, jobbára ártalmatlan Géza bátyáink feszülnek egymásnak,
hanem [öncenzúra]. Szociopata szemmel láthatjuk azt is akár, hogy Szőcs,
Réthelyi valamint Hoffmann kinevezése egy futballokos döntés volt Orbán
részéről, de ha túllépünk az orbánizmus értékkészletén akkor találunk egy olyan
interpretációt is, mely szerint itt roppant aljas módon emberekkel, emberi sorsokkal
van játszva, és felmerülhet az a kérdés is, mely szerint vajon megéri-e a várt
eredmény ezeket az áldozatokat?
Már megint ez a reflexivitás: az ocsmány eszközök mennyire
hatnak vissza a célra? Mikor lépjük át azt a bizonyos észak-itáliai patakot? Mikor
kérdezzük meg, hogy vajon kell-e nekünk, tudunk-e egyáltalán örülni egy olyan
sikernek, amelyiknek az az ára, hogy Szőcsöket, Réthelyiket (és társaikat) áldozunk
fel minden skrupulus nélkül?
Legyen-e jobb nekünk, ha annak az az ára, hogy kisemmizünk és fizikailag is
megsemmisítünk néhány százezer társunkat? Ez a kérdés, és az erre adott
válaszok is részei a kultúránknak, annak a kultúrának, amelyre sajnos
könyörtelenül hatással bír minden egyes kérdés, és az erre adott minden egyes
válasz is. Orbán Szőcshöz való viszonyulása is egy válasz, ami úgyszintén
hatással lesz, és nagyon erősen kérdéses ez a hatás. Én szeretném azt hinni,
hogy lesznek olyanok, akik mégiscsak inkább elborzadnak, akik azt mondják, hogy
na, ezt azért már mégsem kellett volna, ha ez az ára annak, hogy picit jobb
legyen, akkor én inkább mégsem akarok jobban élni, de nem akarok hülyén naívnak
tűnni, tudom én, hogy a futballokos interpretáció fog nyerni. A mi kultúránk
most a futballokos interpretációt forrja ki inkább.
Meg a kulturális gps-t.
itt megállunk,
itt az utolsó sor szélén, lábunk alatt már csak a fehér mélység:
Felnőtt emberekről van szó, gondolom mindegyik egyszerhasználatos miniszter önként vállalta el az egészet. Számolniuk kell azzal hogy korpa és disznók, ez az ő dolguk, ezért nem fogok senkit sajnálni.
Igazad van azzal kapcsolatban amit a kultúráról írsz, csakhogy a fent említett humántőke-termelési kérdéskör Magyarországon (és sok más országban) az oktatási tárcához tartozik. A kult. tárca feladatköre ettől egész jól elválik, oda az tartozik amit az emberek többsége kultúrával azonosít (néptáncosok, színház, pénzcsorgatás a filmeseknek, stb).
HR oktatási szemlélete tényleg borzasztónak tűnik, bár nem tudom mennyi ebből az övé és mit adott hozzá a Nép Atyja. Azért a helyzet nem olyan borzasztó: az elmúlt 20 év tapasztalatai azt mutatják hogy akármit is eszelnek ki a minisztériumban, az iskolákban ettől függetlenül nagyjából ugyanazt fogják tanítani. Ez néha hátrány, most talán előny.
Nehogy már egy percig is Hoffmann-t, Szőcsöt sajnáljam, és ne azokat a generációkat (iskolásokat, múzeumjárókat, mindegy) akiben kárt tesz az országlásuk alatt a kormány. Sem az államtitkárnak szegődésre, sem a bársonyszékben maradásra nem kényszerítette őket senki. Kérdezték volna meg, amikor felkérte őket Orbán, mire kellenek! Mondtak volna nemet, amikor először kiderült!
@tollaszerge: egyszerre írtuk 🙂
Lektor leszek, átnevelek,
kelő nappal én is kelek…
A „másabb” és a „kritériumszint” nagyon durva.
Keresse akkor inkább Szőcs Géza a Petőfi gyerekkori koponyáját Kazahsztánban.
@tollaszerge: @BrianBrian:
Most akkor ti elolvastátok egyáltalán azt amit maroz – megengedem, kissé hosszan – leírni volt bátor? Nem? Vagy csak szövegértési nehézségeitek vannak?
És akkor ez most a mandiner? Vagy tán esetleg mégis csak a Vincent? Ne mááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááááá!
@simonmondja.:
Értekezleten seggelek,
Vincenten meg kommentelek.
Na mit szósz?
„itt megállunk,
itt az utolsó sor szélén, lábunk alatt már csak a fehér mélység:”
Fehér? Nekem feketének tűnik. De lehet, hogy színvak vagyok.
@HaKohen:
Bábú nyelve szól
Gerince ívben hajlik
Akarata holt
Bábú gerincen
Előre megfontoltan
Járulékos kárt
Futballokosan
Ellent lealáz, nincs más
Körben mint üszkök
„ikor kérdezzük meg, hogy vajon kell-e nekünk, tudunk-e egyáltalán örülni egy olyan sikernek, amelyiknek az az ára, hogy Szőcsöket, Réthelyiket (és társaikat) áldozunk fel minden skrupulus nélkül?”
Hát ha valaki egy nyelvészeti kérdést genetikai kutatással akar megoldani, és eközben nem jön rá magától, hogy ez hülyeség. Annak a feláldozása, már önmagában siker aminek örülni kell. Hogy ezek az emberek ott vannak, és megint éveket csesznek el az ország életéből. Na az, szomorú.
@HaKohen:
Nem törődöm semmi mással,
csak a másabbal …
Főleg, mert nem sokat értek ebből a posztból.
Most akkor mégis szeressük Orbánt, mert mi lenne a sok kis költővel és bácsikával, ha nem lehetnének miniszterek ?
Vagy ne szeressük Orbánt, mert ilyen hülye melót adott nekik, ahol későn kell lefeküdni és szegény bácsikák álva alszanak, mint a lovak ?
Csak azt lehet feláldozni, aki hagyja magát…
Ellenben itt egy igazi főhülye, akinél kevés butább (hazugabb??, mindkettő???) alak mozog a kultúra ingoványos terepén:
atv.hu/cikk/20110508_makovecz_senkinek_semmi_koze_az_orban_viktorral_valo_viszonyomhoz?source=hirkereso
Orbántól mérhetetlenül cinikus a dolog. de Szőcs és Réthelyi is NAGYFIÚK. Viselniük kell a következményeket: Orbán feltalálta, (ki)használja, aztán dobja őket. Sorolni lehet a hosszú névsorát azoknak, akikkel ugyanezt tette, Sólyommal az élen. A Szőcs és a Réthelyi esete előre borítékolható, a Sólyomé nem volt előte látható.
Ha ők feláldozzák magukat, tegyék, számalmas az ügy, de nem nekünk kell szánakoznunk.
Maroz :
“Orbán valószínűleg tudja, hogy nincs az a csupa szuperhősből álló nemzet, amelyik egy ilyen kultúrpolitikától a legműveltebb nemzetek közé tudna emelkedni. De mit tud még, mi az, ami miatt mégis inkább így döntött?”
Miheztartás végett nem árt elolvasni a létezés magyar minőségéről futtatott eszmét, abból is azt a fejezetet, amelynek már a címe is sokatmondó : „A kultúraalkotó elit”
Még többet mond a kezdet :
“Amikor kultúra és kormányzás viszonyáról beszélünk, akkor evidens módon az elit kérdését sem kerülhetjük meg. Minden társadalomnak szüksége van elitre, amelyben a közösség céljai tudatosan kiformálódnak; amelynek egyik része kormányoz, jó esetben mindenki megelégedésére, a másik része pedig a kulturális-tudományos életben tünteti ki magát. ( Sic ) ….ésít.
Szerző konklúziója :..” Magyarország polgárai összességében ma annak megfelelően alkotnak véleményt az elit teljesítményéről, hogy az ország kormányzásában, a politikai elit megszervezésében sikeres volt-e vagy sem.” És mégegyszer :
“A „mainstream” értelmiség szellemi teljesítményének megítélése tehát bizonyos mértékig azon múlik, és még évtizedeken keresztül azon fog múlni, hogy az általa képviselt értékek nevében szerveződő politikai közösség és kormányzás sikerrel jár-e vagy sem.”
A fejezet, amely kultúraalkotásról szól, a végén már csak a politikai “elit” életképességének vélt kritériumával fogalkozik. Nyersforditásban, szerző szerint kultúra annyiban van, amennyiben hozzá tud járulni a politikai elit sikeréhez .
maroz :
“A huszadik század elején még jellemzően egy-egy korosztálynak csak a 2-5 százaléka szerzett olyasmit, amire ma azt mondjuk, hogy középfokú végzettség, és ez bőven elég is volt. A kapáláshoz nem kellett tudni írni-olvasni, ott mennyiségi kritériumok voltak, a léttel való küzdelemhez tizenegynéhány gyerekre volt szükség családonként, akiknek körülbelül hétéves korig tartott a gyermekkor, innentől már mehettek lábasjószágot őrizni, olyan tízéves korukig, vagy addig, ameddig el bírták hitetni magukról, hogy nekik még túl nehéz a kapa. Ekkorra jó eséllyel megtanulták viszonylag üzembiztosan leírni a nevüket, elszámolni százig, és azt, hogy hogyan kell illedelmesen megsüvegelni mindazokat, akiket illedelmesen meg kell süvegelni. Ezt sírja most vissza Hoffmann és kompániája.”
Ez egy nagyon komolyan gondolt visszasírás, atyái generikusan “konzervatív zászlóbontásnak” hívják.
konzervatorium.blog.hu/2010/12/02/konzervativ_zaszlobontas
Megjegyzések a jelenséghez :
beszelo.c3.hu/cikkek/megjegyzesek-konzervativ-zaszlobontashoz
@nerángass:
A Beszélő cikkből egy sokatmondó részlet :
„Az írás szerzői20 aláhúzzák a „személyes és közösségi erkölcsiség elsődlegesség[ét] az intézményi megoldásokhoz képest”, s elfogadni látszanak az „igazságosságnak a szeretethez képest másodlagos szerepét”21. Ebből arra következtethetünk tehát, hogy a társadalom perifériájára szorultak gondjaira nem az állam rendszerszerűen és személytelenül érkező segélyei jelentik a megoldást (hiszen ezekben nincsen szeretet), hanem a módos és caritas-vezérelt polgárok önkéntes adományai, amelyeket nyilván a nekik így lekötelezett szegények szemébe nézve (és vállukat jóakaratúan megveregetve) adnak át. Ha az állam az adók csökkentésének útján több pénzt hagy az embereknél, a gazdagok minden bizonnyal többet költenek majd jótékonykodásra, így a szegények pénzügyi értelemben remélhetőleg ugyanúgy járnak, csak éppen a személytelen kényszer helyett a „szeretetnek” köszönhetik majd a nekik jutó tányér levest. „
Cuki. Mindezt a keresztényi szeretet nevében.
@nerángass: Az írás szerzőinek álláspontját nem szándékom védeni, csak annyit jegyeznék meg hogy vannak országok ahol az intézményes megoldások vs. magánadományok terén jóval inkább az utóbbi felé tolódik el az egyensúly, ilyen pl az USA. Elfogadom, ha vkinek ez a megoldás nem tetszik, de nehéz a priori disznóságként elutasítani.
Nekem pl kifejezetten szimpatikusabb, ha magánszemélyek adakoznak, jóval rugalmasabban tudnak reagálni társadalmi eseményekre, és esetleg kevésbé hajlamosak elfolyatni a pénzt. Persze a motiváció itt sem csak a „szeretet”, hanem reputációs (és sok egyéb) vetülete is van a magánadományoknak. Ja és valszeg nem igaz, hogy „a szegények pénzügyi értelemben remélhetőleg ugyanúgy járnak”, mert nem járnak ugyanúgy, viszont fel lehet tenni a kérdést hogy miért szükségszerű nekik ugyanúgy járni.
@nerángass: Szegény Géza bátyánk, mi lenne, ha Megadjáék megtudnák miket mondott róla még az apukája, amit már bele se mertem tenni a posztba:
„Ő egy kozmopolita, számára nem lényeges sem az ország, sem a határok, sem a nyelv. Mindenfelé vannak barátai. Beszél franciául, olaszul, németül, egy kicsit oroszul és angolul is, és természetesen a románt és a magyart is beszéli.”
:))
Ő sem érti :
http://www.es.hu/esterhazy_peter;kis_magyar_akademikus_kerdes;2011-05-05.html
@tollaszerge: Ez az egész eszmefuttatás valahol kimondatlanul is elfogadja azt, miszerint a szociálpolitika egyenlő a jótékonykodással. Ami úgyszintén egy legitim nézet, de vannak roppant erős érvek arra, hogy nem pont annyira üdvözítő, mint ahogyan azt sokan gondolnák. 🙂
@maroz:
A túlsúlyban caritas alapú szociálpolitika egykulcsos szja adó és egyéb előzetes „helyzetbehozások” kíséretében egyszerűen cinikus, hazúg és képmutató, legelsősorban „keresztényi” jellegének hangsúlyozása miatt.
nol.hu/redir/?url=http%3A%2F%2Fwww.noltv.hu%2Fvideo%2F3394.html
Bocsáss meg Moroz. Te nagyon, de nagyon nem ismered az igazi Gézát. És most nem arra az indokolt komplexusára gondolok, hogy immár be kell látnia: KAF Marosvásárhelyen – miniszteri bársonyszék híján is – sokkal időtállóbbat alkot már nap mint nap nála.
Szőcs Gézát egy kor és egy helyszín – a nyolcvanas évek Erdélye – építette fel és ő azonosult ezzel a közel sem kőműveskelemeni művel. (Mégha el el is indultak Kelemen és Manole Mester felépíteni Gorbacsov Európa-házát egy akkori versében:) )
És hogy ez a meghatározottság mennyire efemer, azt kiválóan példázza egy politikai vitát követő replikája még a Gézák háborújának idejéből, kilencvenes évek eleje – elhangzott egy lépcsőfordulóban és vészjósló hangnemben: „MEGÍRLAK.”
Az irodalom, mint ahogy a kultúrpolitika is, ennél azért több, sokkal több.
Maroz… bocsánat
@PR-küszöb: Nem nagyon tudok erre mit mondani, mert én szándékom szerint nem ilyesmikről írtam. Az, hogy a kánonba ki fog nagyobb súllyal bekerülni, Szőcs-e avagy Kovács nem tudom, de ez talán elnézhető nekem, mert nem is akarom tudni.
Művészek között egészen biztosan van ilyen összeméregetősdi, láttam én már sok karón sok varjút, ez van, ezzel lehet tudni együttélni.
Az, hogy Szőcs ne lenne irodalom, hát… legalábbis véleményes.
Az viszont eléggé nyilvánvaló, hogy nem egy kultúrpolitikus alkat, sőt, nem egy politikus alkat, és hogy ennek ellenére vagy épppen pont ezért kinevezték szerintem tömény aljasság, erről szólna részben a poszt, részben pedig arról, hogy mi az, amit elvárhatunk és mi az, amit nem a kultúrpolitikától.
A Gézák harca is számomra arról szólt, hogy van egy Géza, aki annyi éven keresztül csinálta azt, amit lehet és nem azt, ami helyes, jó, igaz, satöbbi, hogy éppen emiatt a készség miatt bizonyulhatott ő alkalmasabb politikusnak, mint a másik Géza, aki inkább mint afféle művész az ideálokat kergette. Milyen érdekes, hogy az a harmadik géza, a Béla is irodalmár, költő. Na, de ez már nagyon mellékszál.
Arany Lánchíd? Nem lehetne inkább Arany Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér?
http://www.origo.hu/filmklub/blog/hir/20110511-szocs-geza-allamtitkarsaga-jovore-elinditja-a-budapesti-nemzetkozi-filmfesztivalt.html