Államosítás

Eredeti szerző: Pásztörperc

<

p style=”text-align: justify”>(Kiski újabb művét olvashatjátok. Közvetítő szerepem ezennel mexűnik; az ezután következőket már magától is föl tudja majd pakolni. Jó szórakozást!)

 

Ma arra ébredtem, hogy egy svájcisapkás emberke áll az ágyam mellett, és böködi a mellemet a kezében lévő papírtekerccsel.

— Keljen már fel, lusta nemzetvész, mielőtt magára gyújtom a takarót!
— Mi van? Ki maga? — kérdeztem álomkábán.
— A Sok/2010/BaMe számú törvény alapján magát ma 0:00 perckor államosítottuk. Keljen fel, és adja át magát leltár szerint!
— Ez egy baromság — vettem le az üzenetet azonnal. — Húzzon a picsába, vagy leverem, mint vak a poharat!
— Nem úgy van az! Az állami tulajdon viselkedéséről szóló Sok+1/2010/KuAny törvény értelmében az állami tulajdonba vett személyek nem jogosultak a kijelölt tulajdonkezelő bántalmazására. Nem hiszem én, hogy maga törvényt akarna sérteni.

Igaza volt. Hajnali nyolc órakor mi sem állt távolabb tőlem, mint hogy törvényt sértsek.
— Na de az Alkotmány szerint kizárólag azonnali, feltétlen és teljes kártérítés ellenében szabad kisajátítani!
— Részigazság — somolygott a kisember — ez nem kisajátítás, hanem államosítás. De a Szövetség nem bújik értelmezési nüanszok mögé! — húzta ki magát büszkén. — Mondja, mennyire taksálja az azonnali, feltétlen és teljes kártérítést?
— Nincs magának annyija.
— Maga nem bízik a Szövetségben. Mondja csak!
— Másfél milliárd forint — löktem neki oda a számot. A szeme se rebbent, elővett egy csekktömböt, kiállította másfél milliárdra, és a kezembe nyomta. Aztán elővett egy átvételi elismervényt, hogy írjam alá. Aláírtam. Ebben a pillanatban kivette a kezemből a csekket, és megette.
— Hé, mi a fenét csinál? Az az én pénzem volt!
— Igaz. De mivel magát állami tulajdonba vettük, minden tulajdona természetszerűleg az államra szállt. Mi nagyon ügyelünk, hogy minden törvényesen menjen!
— Hmm. Szidni szidhatom magát? Káromkodhatok?
— Azt lehet, sajnos — mélázott el — egyelőre. De hosszú még a nap, és a Szövetség naponta akárhány törvényt képes hozni. Elképesztően hatékonyak vagyunk.
— Na, akkor húzzon el a kurva anyjába maga tetűfaszú gennygóc, amíg jótállok magamért!
— Jegyeztem, kérem, jegyeztem. És megjegyezném, hogy a birtokomban lévő dokumentumok szerint Ön jelenleg 56 éves, a jótállása még 14 évig érvényes, és a jótállási kötelezettség a feleségét terheli.
— Na, ez nekem így nem megy. Iszom egy kávét, aztán folytathatjuk. Maga addig kint a folyosón dekkoljon, mert állatira nem hiányzik nekem, hogy ellopjon mindenfélét, amíg a vécén ülök — tuszkoltam ki a tulajdonkezelőmet az ajtón, amit rögtön kulcsra is zártam, benne hagytam a kulcsot, és a kilincs alá löktem az előszobai kishűtőt. Gyorsan összekaptam magam, és sorban kinéztem az ablakokon. Mindenünnen ajtócsapkodás, kiabálás hallatszott. Az utcán meg sorban álltak a kék autóbuszok, amikbe vonakodó családapákat tereltek svájcisapkás emberek. — Ennek fele se tréfa — gondoltam, és szaladtam kinyitni az ajtót. A kis emberke éppen telefonált.

Intettem neki, hogy jöjjön be.
— Jól van, úgy látom, észhez tért, Kovács szövetségtárs — mondta, és letette.
— Hát úgy valahogy — mondtam, aztán megfogtam a grabancánál, berántottam az előszobába, és a sarokba vágtam. — Na, kisköcsög! Lássuk!!

Két perc alatt kiforgattam a zsebeit, leragasztottam a száját, levettem a felöltőjét. Fejembe nyomtam a svájcisapkáját, kezembe vettem az iratrendezőjét, és a nyakánál fogva levonszoltam az utcára, el a buszig. Rúgkapált, de szerencsére ott már nem egyedül voltam, számíthattam a szövetségtársak segítségére is, ami ugyan nem volt több, mint hogy egyikük-másikuk odacsapott a pöttömke fickóra a mappájával vagy éppen csak arcul köpte, de ennyi is elég volt. Mire a buszhoz értünk, megjuhászodott eléggé, én meg átadtam a sofőrnek: Kiski Kolos, állami tulajdonba véve, személyi száma: 15410286022, ellenállást tanúsított.
A sofőr akkurátusan bejegyezte egy kockás füzetbe, és intett, hogy feltehetem.

Miután megszabadultam tőle, visszamentem a lakásba, és felébresztettem az asszonyt. Összepakoltuk, amit lehetett, főképpen mindazt, ami zsebbe fér és értékesíthető. Rabláncra fűztem nőmet, és nekiindultunk a világnak. Észak felé mentünk, hátha sikerül átjutnunk Szlovákiába. Útközben nem szenvedtünk hiányt semmiben: bármire szükségünk volt, elég volt bekopognunk valahová. Ahogy az emberek meglátták a svájcisapkámat és az iratrendezőt, már takarodtak is kifelé a lakásból. Igyekeztem úgy időzíteni, hogy lehetőleg vacsoraidőben kopogtassunk. Így az asszony is hálás volt: nem kellett minden nap azon törnie a fejét, mit főzzön, és mégis változatosan étkezhettünk. Sajnos, csak lakótömbönként minden tizedik lakában lakott valaki. A tévéből megtudtuk, hogy a Haza Megmentése Itt És Most Program minden munkáskézre igényt tart, és az államosított polgárok önkéntes munkát végeznek országszerte. Mellesleg tájékozódhattunk az EU galádságairól, a Nemzeti Összefogás sikereiről, szóval minden érdekesről, ami a világban történt. Arra kellett vigyázni, hogy a vacsora után mindig eleve üresen álló lakásba menjünk át, mert hajnali hét és nyolc között a szövetségtársak átfésülték az épületeket gazdátlan vagy engedetlen tulajdonok után kutatva. Azokat a lakásokat, ahonnan már államosították a lakókat, természetesen nem nézték át. A Nemzeti Szövetség Rendszerében elképzelhetetlen dolog lett volna, hogy bárki is ilyen rútul visszaéljen a Jó Szövetsége által biztosított szabadságokkal.

Húsz nap alatt értünk a Dunához. Épp idejében, mert az asszony nyaka már kezdett kimarjulni a nyakörvtől, és a szája is kisebesedett a leukoplaszttól. A parthoz közeledve láttuk, hogy hatalmas a sürgés-forgás. Emberek tízezrei vonultak sorban, talicskával — a gátat magasították. Ja, persze. Útközben megtudtuk azt is, hogy az EU határozott hangú jegyzékben tiltakozott a negyven feletti férfiak és a harminc alatti nők államosítása miatt, ezért a Haza megelőző jelleggel védműveket kezdett építeni körkörösen. Nagyon eltökélten vonszoltam pórázán a gátig az asszonyt. A talicskások próbáltak belerúgni, és nagyon nekikeseredve szidták, hogy szabotálja a közös erőfeszítéseinket. Amikor egy-egy svájcisapkás tulajdonkezelő közelébe értünk, magam is pirongattam is hangos szóval, milyen felelőtlenség és mihasznaság ellenállni, amikor mindenkire szükség van a vészben. De megálljon csak, majd a szövetségi irodában rendet tesznek a fejében!

A gáton kifejezetten jó volt a hangulat. Az egyik talicskás éppen azt mesélte, hogy az ő sátrukban tegnap kenyér is volt a leveshez, a másik meg azzal tromfolt rá, hogy náluk két személyre egy citrompótlót kaptak a teához. Mi gyorsabban haladtunk, ezért nem tudhattam meg, melyikük győzött a „kinek van jobb sora” versenyben, de magamban azért díjaztam, hogy magyar néplélek milyen előnyére változott már ez alatt a rövid idő alatt is. Hol van már a siránkozás, hogy itt fáj, ott rossz, így nem mennek a dolgok, úgy packáznak velük a többiek?

Pár kilométerrel odébb az egyik talicskás éppen egy svájcisapkás szövetségtárssal beszélgetett egy másik talicskásra mutogatva. Valami foszlányokból annyit hallottam, hogy az a hazaellensége szidta a kelkáposzta minőségét, pedig az igenis éppen annyira volt rohadt, amennyire kellett, hogy a gyengébb jelleműek ne essenek a falánkság vétkébe. Megnyugodtam, hogy mégse sikerült kiölni a magyarból az emberi alapértékeket, és keresni kezdtem a hidat, aminek rég fel kellett volna tűnnie. De nem tűnt. Már kezdtem azt hinni, hogy rossz irányba indultunk, de akkor megláttam a csupasz pilléreket. Így aztán maradt az úszás…

Erősen vizslattam a túlpartot, ahol a sebtében kiépített kilátókra autóbusszal hordták az érdeklődőket. Ők egy darabig bámészkodtak, majd unottan visszamentek a buszukhoz olyanforma tartással, hogy ezért kár volt ennyit utazni.

A gát tetején, amikor láttam, hogy egyetlen szövetségtárs se látja, levettem a nyakörvet az asszonyról, a szájáról letéptem a leukoplasztot, és nekiiramodtunk a víznek. Belevetettük magunkat a habokba, és úszni kezdtük a túlpart felé. Vártuk, hogy lövések dördüljenek vagy nekünk támadjon a határőrség rocsója, de semmi se történt. A folyam közepe táján pihenésül hanyatt fordultam, és visszanéztem a partra. Semmi. Senkit nem érdekeltünk. Az emberek tolták a talicskát, a svájcisapkások kétszáz méterenként álltak kezükben a mappájukkal, és könyvelték a teljesítményt. A Nemzet roppant hatékonyan működött együtt.
 

<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16517110-6ab258d180038' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16517110&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16517110-6ab258d180038&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16517110-6ab258d180038' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>