Bűn és bűnhődés avagy… bűn és bűnhődés
Ma van a Színházi Világnap. Este a színházakban felolvassák Willem Dafoe amerikai színész üzenetét. Ebből idézek.
„A legnagyobb, mégis többnyire kimondatlan probléma, azaz az „elefánt a szobában”, az új technológiák és a közösségi hálózatok világa: kapcsolatot ígérnek, mégis mintha inkább széttördelték és elszigetelték volna egymástól az embereket. Én magam is nap mint nap használom a számítógépemet, noha nem vagyok jelen a közösségi médiában; színészként még arra is rákerestem már a Google-ben, hogy mit találni rólam, és információért mesterséges intelligenciához is fordultam. De vaknak kell lenni ahhoz, hogy valaki ne lássa: komoly veszély, hogy az emberi érintkezés helyét lassan az eszközeinkhez fűződő viszony veszi át. Mert bár a technológia olykor valóban jó szolgálatot tehet, annak a mélyen gyökerező problémája, hogy nem tudjuk, ki van a kommunikáció másik végén, egyre inkább hozzájárul az igazság és a valóság válságához.”
Igen, az emberi érintkezés helyét lassan az eszközeinkhez fűződő viszony veszi át. Már a mozit is a laptopunkon nézzük.
A színház más. Ül az ember Budaörsön, nem a Latinovits Színházban, hanem az Ifjúságiban, ül hatvanadmagával, és nézi Marilyn Campbell és Curt Columbus Dosztojevszkij-adaptációját. Három színésszel, akik ott ülnek a nézők között. Van egy pillanat, amikor kettő közülük Marivá és Gerivé (Szaplonczay Máriává, aki az Örkényben is Szonját játszotta és Váradi Gergellyé, aki a Besúgó című filmsorozat címszereplője volt, és nemrég a Loupe-ban láttunk egy angol darabban) válik, egy pillanatra, hogy kimondhassanak valamit, amit Szonja és Rogyion talán nem mondhatna ki. Ott ülök Marival és Gerivel, és persze Fjodorral, aki szerint adott ponton az emberiség üdvéért talán megengedhető a különleges embereknek az, amit a nem annyira különleges emberek esetében bűnnek neveznénk.
Ma bezárt egy színház a Belvárosban, a FÉM Színház, ezt most csak úgy ideírom, jó?
Szaplonczay Mária huszonhat éves. Egy bizonyos fiatalember huszonhat évesen állt oda a temetésen a koporsók elé, és akkor nem tudtuk, hogy egy generáció megy rá arra, hogy ez a fiatalember egyszer elkezd hinni abban, hogy az ország üdvéért elkövethet olyasmit, amit a nem annyira különleges emberek esetében bűnnek neveznénk. És aztán az üdv egyre kisebb ország üdve lett, a végén pedig már csak az övé, és azoké az oligarcháké, akiket nem tudunk megkülönböztetni tőle.
Mi mind Lizaveta Ivanovnák vagyunk: collateral damage, kis szerep, rosszkor, rossz helyen.
Raszkolnyikov nem vitte el a pénzt, sőt, mindenét odaadta Szonjának, az anyjától kapott ezüstrubeleket; ő a bűnben is megpróbálta megőrizni a méltóságát, hát itt nem ez történt. Itt méltóságból nem maradt semmi, a pénzt pedig elvitték, miután az ország üdvéért agyoncsapták Aljonát és Lizavetát. Ott ülünk a színházban, Marival és Gerivel, akik szerencsére túl fiatalok voltak ahhoz, hogy rámenjen az életük a Bűnre, és egy hónapban biztos meg is keresik annak az ötödét, amit Prof. Dr. Tóth Gabriella keres, akire a Nemzetnek szüksége van, mármint ennek a tokájába fúló, végzetesen elfáradt, de még mindig ártani akaró egyszemélyes Nemzetnek.
A Színház ezt a tizenhat évet még túlélte, már amelyik színház, már amelyik színész; nem minden szakma élte túl, de a színház még túlélte, még megmaradt az emberi érintkezés helye, ahol elgondolkozhatunk azon, hogy mi végre vagyunk a világon, de legalábbis mivégre lehetnénk. A színházhoz közöm van. Olyan kevés dologhoz van közöm: pár furcsa színdarabhoz, pár furcsa matematikai struktúrához, pár furcsa ízhez, és azokat nem adom. Nem fogom odaadni, és ti se adjátok oda a tiéteket, azt, amihez nektek van közötök.
Jöjjön végre Porfirij Petrovics és a bűnhődés.
<div class='sharedaddy sd-block sd-like jetpack-likes-widget-wrapper jetpack-likes-widget-unloaded' id='like-post-wrapper-192691293-16532790-6aedb42d1474a' data-src='https://widgets.wp.com/likes/?ver=14.1#blog_id=192691293&post_id=16532790&origin=www.orulunkvincent.hu&obj_id=192691293-16532790-6aedb42d1474a&n=1' data-name='like-post-frame-192691293-16532790-6aedb42d1474a' data-title='Like or Reblog'><h3 class="sd-title">Like this:</h3><div class='likes-widget-placeholder post-likes-widget-placeholder' style='height: 55px;'><span class='button'><span>Like</span></span> <span class="loading">Loading...</span></div><span class='sd-text-color'></span><a class='sd-link-color'></a></div>
Nagyon fáj a FÉM. Megint egy picivel messzebb kerültem onnan.
„Mi mind Lizaveta Ivanovnák vagyunk”
Én nem. Én egy kisebbfajta Raszkolnyikov vagyok, akinek felelőssége van tizenhat év Orbán-rendszerében úgy is, hogy soha nem szavaztam rájuk, pusztán azáltal, hogy annak a társadalomnak a tagja vagyok/voltam, amelyik kitermelte magából a tizenhat évnyi Orbán-rendszert.
Magamban hordozom valamilyen lenyomatát annak a nem kellőképpen polgárosodott, politikailag nem elégséges mértékben tudatos nemzetnek, amelyik ebben dagonyázik. Amely nemzetnek a legműveltebb, legnagyobb rálátással rendelkező része időnként azzal hitegeti magát, hogy ő itt se volt, amikor mindez történt.
Fájdalmasan szép poszt.
Azért azt ne feledjük, hogy a mű eredeti címe: Преступление и наказание. Bűn és büntetés.
Bűnhődni csak igaz ember tud. A többinél marad a büntetés.
Én nem tudom, hogy mihez van közöm. De mindenről megvan a véleményem.
@ikarus: Én nem tudtam. Ez nagyon más.
@ikarus:
Ezzel vitatkoznék. A bűnhődés nem feltételez semmiféle igaz emberi voltot eredeti jelentésében.
„A bűnhődik igével kifejezett történés, folyamat; (meg)lakolás”
A bűnhődés egyik szinonimája a büntetés. A vezeklés, jóvátétel, penitencia csak egyéb jelentései a szónak.
@muaddib00: Igen. A bűnhődés elszenvedi a büntetést, vagy a következményeket. A büntetést viszont adják és kapják. Nem tudom, hogy áll az orosz ezzel a különbséggel, de a magyar fordítás közelebb áll a mű cselekményéhez.
@Késes Szent Alia: : +1. (Sajnos én egyszer, ’90-ben szavaztam a fideszre. Mea culpa! 😉 )
@muaddib00:
A bűnhődés a morális lény önbüntetése.
A büntetés külső aktus.
A fidesz vezetői – mint amorális lények – nem fognak bűnhődni. A büntetés talán nem marad el.
@ikarus:
Megbűnhődte már a nép a múltat, s jövendőt. Szerinted a nép egy morális lény, amelyik önmagát marcangolja ? Nem. Csak elszenvedte a saját tetteinek következményeit. Ahogy most is.
@ikarus:
Én értem mit mondasz, de ez továbbra is csak a felvilágosodás és az azzal járó kodifikációs folyamatok során különült ilyen élesen el. Előtte nem volt nagy különbség aközött, hogy ez egy külső kényszer vagy belső megbánás történt.
@poszt .: Azért azt sajnálom, hogy a nemzeti magyarok – akik ezután már Dubaiban és Kaliforniában fognak letelepedni – ennyire gyűlölték a száz színházas Budapestet, amelyik azelőtt annyi kocsmát és szórakozóhelyet tartott el, hogy sohasem aludt.
Egy történelmi skanzent akartak belőle csinálni, és sikerült is félig kiüríteni.
A befektetőkhöz került lakásokban már csak a légkondi fütyül.
Ha ez az egyszínházas ország néha kicsit megcsodálta volna a kulturális fővárosát, aminek sosem nevezte, és nem csak fideszgyűlésre utazott volna ide, talán minden másképp alakul.